"Mondom, közjogi aktus, elsősorban így kellene kezelni, s mint ilyen lényeges része annak az általános és titkos választójognak, amellyel élnie minden polgárnak kötelessége, ám az is – tudjon s akarjon dönteni, felelősen"
Tamási Orosz János
El nem
évülő priusz
Egy ki tudja,
szállóigévé vált-e versre utal a cím, Ratkó József pár évtizede szinte mindenki
által énekelt balladás himnuszára, honlapunkon is olvashatják, érdemes. Magam
azért kötöm hozzá soraim, mert e pár mondat végére illesztett versem motívumait
innen (is) eredeztetem; szerénytelen módon ezzel hozakodnék elő, nem is
közvetlen apropónak tekintvén, a holnapi közjogi aktust.
A népszavazást.
Mondom, közjogi aktus,
elsősorban így kellene kezelni, s mint ilyen lényeges része annak az általános
és titkos választójognak, amellyel élnie minden polgárnak kötelessége, ám az is
– tudjon s akarjon dönteni, felelősen. Ha, érzelmi alapon, nem arra ösztönöznek,
hogy feltétlen vegyél részt, hanem azt is, mit gondolj valamely közügyről, s ha
s akit ez utóbbi segít önmagával dűlőre jutnia, akkor baj van az egyén s a köz
demokrácia-fölfogásával. Ám belefér, egészen addig, amíg nem akarják kívül
maradásra bírni.
Én magam most emiatt
szólalok meg. Hogy elmondjam: a népszavazás, sajnálatos módon, egy okozat
kezelését szolgálja, s homályban hagyja magát az okot; a népszavazás kérdése
annyira a múltra utal, hogy inkább mulasztásra figyelmeztet; egy kérdés, amit
sokszor feltehettünk volna, ám mindig elmulasztottuk; s most a hibák s bűnök
okozataival kell szembenéznünk.
De szembe kell néznünk
vele, nem lehet sem ösztönösen, sem tudatosan elhárítani a részvétel gesztusát.
Érdekes ez a helyzet is; érdekes, hogy távol maradásra az az erő buzdít, mely
oly hevesen bírálta s bírálja a kormány centrális törekvéseit, hozzáillesztve az
illiberális ideológia „bűnös” gondolat-kísérletét. Nincs illiberálisabb, mint
kívül maradni a nemzet döntésein, nincs annál autokratább megoldás, mint
bezárkózásra sarkallni a politika iránt amúgy is egyre apatikusabb polgárokat.
Persze, ennél sajnálatosabb az, hogy e vitában (is) elmaradt a valós
alternatívák ütközése; az érzelmi alapú döntés szinte kézenfekvő, de, ha mint
sakkjátékos, bármely pontból nézve látni próbáljuk a következő két-három lépést,
a tekintet s az állás összekuszálódik. Mert a két iksz együttállása csak alig
jobb vagy semmivel sem jobb a távolmaradásnál; az érvénytelen népszavazás annyit
tesz, hogy a nép nem óhajt részt venni az állam ügyeiben, nincs határozott,
érvényes véleménye. Az igen és a nem külön-külön nézve is alig válik el;
legfeljebb a megteendő lépések sorrendjét határozza meg. Hiszen távlataiban
mindkettő összeér: az Unión belüli azonnali szabad mozgás jogának megadásával a
kvóta rendszere eleve halva született ötlet, s azzal sem spórolható meg az a
közös uniós haderő, mely a külső határok védelme mellett a kvótarendszer
áldatlanságai nyomán fellépő belbiztonsági erők növelését már most sürgetővé
teszi. S a két távlat, egy közös haderő, logikusan ér össze abban a pontban: egy
hadsereget, egy döntő csatát, épp úgy nem irányíthat harminckét tábornok, miként
kontinensek összehangolt gazdasági életét sem határozhatja meg sikerorientáltan
harminckét entitás belső – olykor okos máskor oktalan – összefeszülése,
belviszálya.
A lépések sorrendjéről
van szó tehát, s arról a logikus döntési helyzetről: akarja-e az unió a közös
haderő közös teherviselését?
Én legalábbis így
fordítottam le magam számára ezt a kérdést, meglehet, tévesen, de elmondom,
mert, hiszen – lehet. El lehet mondani, s el lehet menni, gesztust téve szabad
akaratom kinyilvánítási lehetőségének. És el is megyek, ellentétben azokkal,
akik ismét csak, a hozott reflexek alapján, akadályoznák e szabad akaratot,
miközben az akadályoztatás szabadságával próbálnak érvelni. Tréfás helyzet; mi
több, oktalan válasz arra, s ez a lényeg, mi csupán – okozat.
Az ok – a hit erejének
gyöngülése. Az ok – oly világos. Az ok – figyelmen kívül hagyása az óhajnak:
sokasodjatok és szaporodjatok. Az ok – aki nem a jövőnek épít hont, családot,
nemzetet, az gyorsabban veszíti el múltját, mintsem megérteni azt. Az ok – a
szertelenség oktondisága. Nem nyújtom, nem dúsítom a mondatokat – értse, aki
érteni akarja, jól. Folytatnám már inkább magam rigmusaiban.
Ratkó József:
harangtér 80
|
keresztünk jelének
s zúgatod fél évezrede a
most hangod ércét
hogy a harangokból ágyút
s birokra kél jeltelen
Jó válasz nincs, mi volt,
mikor, mint előhangja az
szállt szerte s csak
most hol az ünnep? Gyula
ismét ledöntetett, a
várja sorsát: ércöntők
Michelangelo bronzát új
a jó válasz? Milyen
szüremlő hangjára
az új kenyér magvetői a
ösvényeit járva?
lélekharangtalan,
Kik harangból haragot -
öntsetek. Ha még tudtok: |
 |