"Ma missziós vasárnap van, a hit terjedéséért imádkozunk. Ezekben a napokban sokan visszaemlékeznek a 60 évvel ezelőtt történt eseményekre. Azokban a napokban én Budapesten voltam kispap, 1958-ban szenteltek pappá, így a 60 év eseményeire én is vissza tudok emlékezni. Én ezt a visszaemlékezést megpróbálom hívő szemmel megtenni, hogy magyarázatot nyerjünk hazánk mai vallási helyzetére."
Dr. Rédly Elemér
Évközi
idő 30. vasárnapján, – 2016. 10. 23.
Ma missziós vasárnap
van, a hit terjedéséért imádkozunk. Ezekben a napokban sokan visszaemlékeznek a
60 évvel ezelőtt történt eseményekre. Azokban a napokban én Budapesten voltam
kispap, 1958-ban szenteltek pappá, így a 60 év eseményeire én is vissza tudok
emlékezni. Én ezt a visszaemlékezést megpróbálom hívő szemmel megtenni, hogy
magyarázatot nyerjünk hazánk mai vallási helyzetére.
Egykor Magyarország
valóban keresztény ország volt, az emberek döntő többsége őszinte hívő és
templomba járó ember volt, mára pedig mi is missziós ország lettünk, ahol egyre
kevesebb az Istenben hívőm őszintén vallásos ember. Amikor feltesszük a kérdést,
hogy ezt mi okozta, akkor sokan a több évtizedes ateista diktatúrát és a
szabadelvű erkölcstelen környezetet okolják. Valóban ilyen világban éltünk és
élünk, ez azonban mégsem kielégítő magyarázat. Mindnyájan ismerjük az Úr Jézus
példabeszédét a sziklára és a homokra épített házról. A mindennapi élethez hozzá
tartozik a vihar, ezért az összedőlt ház építője erre nem hivatkozhat, ha nem
sziklára épített. A Római Birodalomban a kereszténység első háromszáz évében sem
volt jobb a társadalmi környezet, a kereszténység mégsem dőlt össze, hanem a
kicsiny magból hatalmas fává terebélyesedett. Az erkölcstelen Római Birodalom
megbukott, Európa pedig a középkorra keresztény népek hazája lett. Ennek
megfelelően mi sem okolhatjuk az élet viharait, amikor mai problémáinkra választ
keresünk. Isten kegyelme pedig ma is hatékony, ezért a hibát önmagunkban kell
keresnünk, hogy nem jól alapoztuk meg a felnövő fiatalok kereszténységét. Tudom,
hogy ez fájdalmas következtetés, de visszatekintve az elmúlt 60 évre látom a
leépülés okait.
Az én generációm nagyon
keserves körülmények között kezdte meg felnőtt életét. Ahhoz, hogy lakásuk
legyen, és hogy meg tudjanak élni igen sokat kellett dolgozniuk. A fiatal
házasok ezek után úgy gondolták, gyermekeinknek ne legyen ilyen nehéz a sorsa,
ezért adjunk meg mindent, amire nekik szükségük van. Ekkor kezdődött, hogy a
családokban egyre kevesebb gyerek született, akiket szüleik elkényeztettek, azaz
nem tanították meg a szeretetből való áldozatvállalásra. Az így felnőtt
generáció életében már látszottak a bajok. Hivatalosan is lehetővé tették a meg
nem született gyermekek életének elvételét, elterjedt az antibébi tabletta
használata, és a felnövő fiatalok egyre kevésbé lettek alkalmasak arra, hogy
valóban keresztény életet élő, áldozatvállaló szülőkké váljanak. Vallásunk
szokásait egy darabig őrizték, és megindult a templomba járók számának
csökkenése.
Mi lelkipásztorok egyre
többször találkoztunk azzal, hogy a gyerekeket megkereszteltetik, de csak a
nagyszülők kedvéért, aztán lesz az unoka elsőáldozó és bérmálkozó is, de már
egyre kevésbé fontos számukra a rendszeres vasárnapi szentmise. A nagyszülők
pedig nekünk panaszkodnak, hogy mindent megtettem gyermekemért, hittanra is
járt, de nem tudom mi lett vele, hogy ma már nem jár templomba, nem imádkozik…
Itt jut eszembe a ma
hallott példabeszéd a vámosról, aki őszintén úgy gondolta, hogy mindent megtett.
Az a gondunk, hogy az emberek nagy része nem veszi észre a mulasztással
elkövetett bűneit. Ha egy fiatal pár alig vállal gyermeket, hogy mindent
megadjon neki, pont akkor nem ad meg neki mindent, mert nem tanítja meg arra,
amit a sokgyermekes családban felnövő gyermekek megtanulnak, hogy nem az anyagi
jólét, hanem a szeretetből fakadó áldozatvállalás az igazi örömök forrása. Akik
gyerekkorukban nem tanulják meg, hogy egymásnak megbocsássanak, hogy elviseljék
egymást, azokban lesznek azok a férjek és feleségek, akik képtelenek elviselni
házastársuk gyarlóságait, és előbb-utóbb elválnak. Ez a válás bizony sok
bonyodalommal jár, és ezért ma már ott tartunk, hogy akkor minek is kössünk
házasságot. Egy darabig együtt élnek, aztán külön válnak az útjaik, esetleg
jöhet egy újabb társ. És a gyerekek? Egyre kevesebben születnek, és egyre több
gyerek szenved az őszinte szeretet hiányában. Az utóbbi években a hittanórákon
már nem mertem mondani, hogy „mindenütt jó, de a legjobb otthon”, mert
tanítványaink egyre nagyobb részének nincs boldog otthona.
Amikor az orvos egy
betegének elmagyarázza, hogy mi okozta a betegségét, már nem tud sorsán
változtatni, legfeljebb fájdalom csillapítót tud neki adni. Hasonlóképp mi sem
tudunk változtatni, ha utólag jövünk rá, hogy valamit elhibáztunk, és ez bizony
keserves felismerés. Nem marad más lehetőségünk, mint a bűnbánó vámos mellé
állva imádkozni, Istenem, légy irgalmas hozzám. Missziós vasárnap van, amikor
hitünk megerősödéséért és terjedéséért imádkozunk. Gyerekeinket, unokáinkat
aligha tudjuk emberi erővel megváltoztatni, nem is lenne szabad, bármit is rájuk
kényszeríteni, még panaszkodnunk sem szabad. Egyet azonban tehetünk,
imádkozhatunk értük, és életünk keresztjének türelmes viselésével számukra az
irgalmas Isten szeretetének tanúi lehetünk, akiért érdemes minden áldozatot
vállalnunk. Ezért kérjük Urunkat, adjon nekünk erőt életünk keresztjének
elviselésére, és adja meg a kegyelmet, hogy minél többen felismerjék, egyedül
Isten szeretete teheti boldoggá az ember életét, hogy az Úr Jézus tanítása
szerint élve lesz boldog családjuk élete.
Ma ne csak
visszanézzünk, hanem előre is. Hogy mi lesz a magyar kereszténység jövője, azt
nem tudjuk. De Urunk, aki halottaiból feltámadt, aki annyi beteget
meggyógyított, kegyelmével képes arra, hogy jóvá tegye, amit mi elhibáztunk.
Ezért imádkozzunk a mai napon.