Október 19-én délelőtt a Szentatya az irgalmasság testi cselekedetei közül az első kettőről elmélkedett az általános kihallgatás keretében: enni adni az éhezőknek, inni adni a szomjazóknak. Katekézisét teljes terjedelmében közöljük.
Ferenc pápa: Jól tükrözi
istenkapcsolatunkat az, hogy miként bánunk az éhezőkkel!
Október
19-én délelőtt a Szentatya az irgalmasság testi cselekedetei közül az első
kettőről elmélkedett az általános kihallgatás keretében: enni adni az éhezőknek,
inni adni a szomjazóknak. Katekézisét teljes terjedelmében közöljük.
Kedves
testvéreim, jó napot kívánok!
Az
úgynevezett „jólét” többek között arra készteti az embereket, hogy magukba
zárkózzanak, és érzéketlenné teszi őket mások szükségleteire. Mindent felhasznál
az emberek megtévesztésére, olyan tiszavirág-életű életmodelleket tár szemünk
elé, amelyek pár év leforgása alatt eltűnnek, mintha életünk csak követendő és
minden évszakban lecserélendő divatból állna. Nem így van! A valósággal úgy kell
szembenéznünk és úgy kell elfogadnunk azt, amilyen, és az gyakran sürgető
szükséghelyzetekkel szembesít minket. Ez az oka annak, hogy az irgalmasság
cselekedetei között vannak olyanok, amelyek az éhezésre és a szomjazásra
vonatkoznak: enni adni az éhezőknek – rengeteg ember éhezik manapság –, és inni
adni a szomjazóknak. A tömegtájékoztatási eszközök hányszor tudósítanak élelem-
és vízhiánytól szenvedő népekről, melynek súlyos következményei főképp a
kisgyermekeket sújtják!?
Bizonyos
híreket hallva és főleg bizonyos képeket látva, a közvélemény megérintve érzi
magát, és időnként segélykampányok indulnak a szolidaritás ösztönzésére. Az
emberek nagylelkűen adakoznak, s ily módon hozzá tudnak járulni sokak
szenvedésének enyhítéséhez. A szeretetnek ez a formája fontos, de talán nem von
be minket személyesen, közvetlenül. Amikor viszont az úton haladva belebotlunk
egy rászoruló emberbe, vagy amikor egy szegény kopogtat otthonunk ajtaján,
nagyon más a helyzet, mert már nem egy kép előtt állunk, hanem személyesen
bevonódunk. Nincs többé távolság köztem és őközte, érzem, hogy ez a helyzet
kérdést intéz hozzám. Az elvont szegénység nem intéz kérdést hozzánk, hanem
elgondolkodtat, panaszkodásra késztet; amikor viszont a szegénységet egy férfi
testében, egy nőében, egy gyermekében látjuk, az kérdést intéz hozzánk! Ezért
vesszük fel azt a szokást, hogy menekülünk a rászorulók elől, nem közelítünk
hozzájuk, megszépítjük egy kicsit a rászorulók helyzetét, és divatos szokásokat
követünk, csakhogy távol tartsuk magunkat tőle. Amikor viszont szembe találkozom
a szegénnyel, megszűnik a távolság köztem és őközte. Hogyan reagálok ilyen
helyzetben? Elfordítom a fejem, és továbbhaladok? Vagy megállok, megszólítom, és
érdeklődöm hogyléte felől? Ha ezt teszed, biztosan akad, aki megjegyzi: „Ez
őrült, leáll egy szegénnyel társalogni!” Felteszem-e a kérdést magamban, hogy be
tudnám-e fogadni valamiképpen ezt a személyt, vagy pedig igyekszem minél előbb
megszabadulni tőle? De talán ő csak a szükségeset kéri: enni és inni valamit.
Gondolkodjunk csak el egy pillanatra: hányszor mondjuk el a Miatyánkot, s mégsem
figyelünk oda valójában ezekre a szavakra: „Mindennapi kenyerünket add meg
nekünk ma!”
A
Szentírásban van egy zsoltár, amely azt mondja: Isten „eledelt ad minden élőnek”
(Zsolt 136,25). Kemény dolog az éhség megtapasztalása. Tud róla valamit, aki a
háború vagy a nélkülözés időszakát élte meg. Ugyanakkor ez a tapasztalat
mindennapos, párhuzamos a bővelkedés és pazarlás tapasztalatával. Mindig
időszerűek Jakab apostol szavai: „Testvéreim, mit használ, ha valaki azt mondja,
hogy van hite, de cselekedetei nincsenek? Vajon üdvözítheti őt egyedül a hit? Ha
egy fivérünknek vagy nővérünknek nincs ruhája, és nincs meg a mindennapi
kenyere, valaki pedig közületek ezt mondja nekik: »Menjetek békével,
melegedjetek meg, és lakjatok jól!« – de nem adjátok meg nekik, amire a testnek
szüksége van, mit használ? Ugyanígy a hit is: ha nem fakadnak belőle tettek,
önmagában halott” (Jak 2,14–17), mert képtelen a tettekre, képtelen kimutatni a
szeretetet, képtelen szeretni. Mindig van valaki, aki éhes és szomjas, és akinek
rám van szüksége. Nem háríthatom át senki másra. Ennek a szegénynek rám van
szüksége, az énsegítségemre, az én szavamra, az én elköteleződésemre.
Mindannyian be vagyunk vonva ebbe.
Az
evangéliumnak az a szakasza is tanítás számunkra, amelyben Jézus, amikor látja
az őt már hosszú órák óta követő tömeget, megkérdezi tanítványait: „Honnan
tudnánk venni kenyeret, hogy legyen mit enniük?” (Jn 6,5). A tanítványok
válasza: „Az lehetetlen, jobb, ha elküldöd őket…” Jézus viszont azt mondja
nekik: „Nem. Ti magatok adjatok enni nekik” (vö. Mk 14,16). Kéri, hogy adják oda
neki a náluk lévő néhány kenyeret és halat, megáldja, megtöri azokat, majd
szétosztatja mindenkinek. Nagyon fontos tanulsággal szolgál ez számunkra. Azt
mondja, hogy az a kevés, amink van, ha Jézus kezébe tesszük, és hittel
megosztjuk másokkal, az bőségesen eléggé válik.
XVI.
Benedek pápa – Caritas in veritate kezdetű körlevelében – kijelenti:
„Enni adni az éhezőknek, ez erkölcsi parancs az egyetemes egyház számára. […] Az
élelemhez, illetve a vízhez való jog lényeges szerepet tölt be más jogok […]
érvényesítésében. Ezért szükséges, hogy megérlelődjön az a szolidáris tudat,
amely az élelemhez és a vízhez való jogot valamennyi ember egyetemes jogának
tartja, minden különbségtétel és hátrányos megkülönböztetés nélkül” (27. pont).
Ne felejtsük el Jézus szavát: „Én vagyok az élet kenyere” (Jn 6,35), és „Aki
szomjazik, jöjjön hozzám” (Jn 7,37). Ezek a szavak provokációt jelentenek
mindannyiunk számára, akik hívők vagyunk, annak elismerésére indítanak, hogy
istenkapcsolatunkat az határozza meg, adunk-e enni az éhezőknek és inni a
szomjazóknak; mégpedig azzal az Istennel való kapcsolatról van szó, aki
kinyilatkoztatta Jézusban az ő irgalmas arcát.
Fordította: Tőzsér Endre SP
Forrás:
Magyar Kurír
2016.10.19.