Kanadából kaptuk a hírt, hogy Kornélia váratlanul elhunyt. A Kanadai Magyar Krónika írásának átvételével búcsúzunk.
Zóni Ágnes
Ismét egy szomorú búcsú
Montreál , 2016. október 15.
Elmondom,
hogyan ismerkedtem meg Kornéliával, mert ez fényt vet arra, hogy milyen is volt.
Vagy 2O éve egy nyári
napon állok az ajtóban és nézek ki a kertbe, ahol egy öreg juharfa zöldült.
Egyszer csak egy nő átlép a kerítésen és felmászik a fára, meglepő
gyorsasággal. Közben pedig kiabál valamit, ismerős hanghordozással. Akkor már
kilépek az ajtón, hogy jobban lássam, mi is történik és rájövök, hogy az illető
magyarul kiabál: „Gyere már ide, kicsikém, hol vagy, ide, ide…” - közben pedig
ügyesen mászik ágról-ágra. Később kiderült, hogy egy ketrecből kirepült kis
papagájt próbált megfogni – és ha jól emlékszem, sikerült is neki.
Ez volt Kornélia, ez
volt az első találkozásunk és mondhatom, hogy további barátságunk is ennek a
bemutatkozásnak a jegyében folytatódott.
Korán rájöttünk, hogy
mindketten szerettünk biciklizni és garázs-szelekre járni. Szombatonként
rendszeresen fel is kerekedtünk már reggel 9 órakor, mert Kornélia szerint „ha
később megyünk, addigra minden jót elvisznek”. Még az elején vett magának egy
bugs-bunny hátizsákot, olyant, amilyent a kisiskolások hordanak. Vagyis egy
nyúl, nagy fülekkel, lábakkal – ezt a hátára vette és ezzel járta a
Boucherville-i utcákat. A nyúl füle, lába libegett, ahogyan karikázott a
biciklin, az emberek meg is nézték, de őt ez csöppet sem zavarta. Nem nagyon
törődött az emberek véleményével.
Egyik kedvelt helye
volt a Village Value, amit elkeresztelt „Szépasszonyok boltjá”-nak. Azt is
kettesben látogattuk, rendszerint semmit sem vett, de ha mégis talált valami
kincset, annak nagyon tudott örülni.
Amikor szép idő volt,
rendszeresen átjött egy kávéra, mert nagyon szeretett kettesben üldögélni az
ajtó előtti lépcsőkön. Odasütött a nap és kellemes, szélvédett hely volt, ahol
el lehetett beszélgetni a világ ügyeiről.
Ott születtek a meglepő
ötletek, amikben nem szenvedett hiányt. Egyszer pl. azt gondolta ki, hogy mi
lenne, ha mi biciklivel átkarikáznánk Kanadát – vagyis Montreáltól a prériken
keresztül, át a Sziklás hegyeken egészen Vancouverig. Az nem baj, hogy a férfiak
hallani sem akartak róla – ők majd mennek autóval, húzzák a sátor-utánfutót,
esténként az előre megbeszélt táborhelyen megállnak, felállítják a sátrat,
megfőznek és bennünket jó meleg vacsorával várnak, lehetőleg tábortűz mellett.
Igaz, ez kb. 5000 km és legalább két hónapig tartana, ha minden nap legalább 100
km-t tennénk meg - de mi az egy érző kebelnek?
Egy alkalommal pedig rá
akart beszélni, hogy menjünk el aranyat mosni. Mert ő ezt látta egyszer valahol
Quebec-ben, amikor arra felé utazgattak egy folyóparton és meg szeretné
próbálni, - csináljuk hát együtt. Ki tudja, kis szerencsével még meg is
gazdagodhatunk…
Sajnos, mi nemsokára
elköltöztünk Boucherville-ből és ezekből a nagyszabású tervekből egyik sem
valósult meg.
Szerette a természetet,
minden kis kirándulást élvezett és évekig emlegette.
Szerette az állatokat,
legjobban a tollas fajtát, vagyis a madarakat, de azokból mindegyiket, legyen az
bár papagáj, galamb, gerle, kacsák – sőt, egyszer még egy varjúfiókát is
befogadott.
Kornéliáról és a
kacsájáról mindenki hallott. Úgy hívták, hogy Bénike, aki kutyának képzelte
magát és állandóan Kornélia sarkában volt, esténként pedig ült az ajtó előtt és
vágyakozva nézett befelé. Jópofa kacsa volt és az úrnője mindig traktált
bennünket Bénike-témájú történetekkel.
Mindezekből nem kell
azt gondolni, hogy komolytalan, vagy sekély volt, mert igen nagy tudással
rendelkezett. A magyar történelem volt egy erőssége: a vezéreket, királyokat,
csatákat és az egész magyar történelmet részletesen és pontosan nagyon jól
tudta. Korán megtanultam, hogy jobb nem vitatkozni vele ilyesmiről, mert bizony
neki volt mindig igaza.
Sokat olvasott és a
magyar nyelv és irodalom a kisujjában volt. Levelezett, újságcikkeket irt és
egy könyvét is kiadták. Segítségére mindig számíthattam, amikor fogalmazni, vagy
fordítani kellett. Ha nem voltam biztos, hogy helyes-e, vagy van-e értelme
annak, amit írok, akkor neki adtam, hogy elolvassa és ha ő jónak találta, akkor
biztosan hibátlan volt.
Segített a Magyar bál
körül és a Magyar Krónika szerkesztésében is.
Váratlan halálával egy
értékes embert veszített el a montreali magyar közösség, mert mindenhol érezni
lehetett a jelenlétét. Mindenhol ott volt, és legtöbbször a háttérben ugyan, de
mindenben részt vett.
Hiányát érezni fogjuk
hosszú időn keresztül.
Juhász Gyula „Consolatio”
c. verséből válogatott sorokkal zárom ezt az írást, mert legszebben ez fejezi ki
az érzéseinket:
Nem múlnak ők el,
kik szívünkben élnek,
Hiába szállnak árnyak,
álmok, évek.
Ők itt maradnak
bennünk csöndesen még.
….
Emlékük, mint a
lámpafény az estben,
Kitündököl és ragyog
egyre szebben
És melegít, mint
kandalló a télben.
….
Jó utat, Kornéliám.
*****
A Magyar-Hon-Lap is
szomorú szívvel búcsúzik Kornéliától, hiszen hosszú ideje személyes kapcsolatban
álltunk vele. Majd tíz éve küldte első cikkét honlapunk számára. Vidám, képes
írásai színesítették a mi kulturális és közéleti mondanivalónkat.
Kornélia nyugodjál
békében!
Írásainak egy
válogatásával hajtunk fejet előtte:
MHL-szerkesztőség