"Mai eszemmel megértem családom féltését, de akkor csikorgó foggal, dühtől sírva fakadva próbáltam kiszabadulni a lefogó karok közül. Édesanyám már tudta, mi a halál. Aztán én segítettem behúzni a kapualjba a szovjet repeszgránáttól szétnyílt fejű haldoklót. Szemtől-szembe átéltem, milyen meghalni a hazáért."
Bándi Kund
„Nem
kell nekünk volga-doni frakk!”
Ujjongó, büszke tömeg
vette körül a két T-34-es tankot. Vidám, fiatal fiúk ültek a páncélzaton, és
éhesen, szomjasan szemezgették a nevető szemű asszonyoktól kapott félkosárnyi
szőlőt. Melléjük sodródtam, mire vigyorgó gyerekképemet látva lehajoltak, s
„Nyújtsd a kezed, nagylegény!” felkiáltással markomba nyomtak négy nagy fürt
fekete szőlőt. Ugyancsak nyúlászkodnom kellett, hogy felérjem a történelmi
ajándékot. Remegtem a megtiszteltetéstől: száz éve Görgey-huszárokra néztek fel
így, akik a halállal cicázva csaptak le a túlerőben lévő ellenségre. Fegyveres
önvédelmünk első napját éltük. Ezzel a fiúk – műszaki egyetemisták,
munkásfiatalok, néhány MTH-s, vagyis felsős ipari tanuló – a szó legszorosabb
értelmében puszta kézzel csavarták ki a világ legerősebb hadserege kiképzett
katonáinak kezéből a fegyvert és fordították vissza rájuk hihetetlen
találékonysággal a kétségbeesett viaskodásban.
A tankok katonazöldre
mázolt tornyára alig fért rá a jókora Kossuth-címer, amit a forradalom végre
visszahozott nekünk. A házakon végig mindenfelé lyukas nemzeti zászlók
díszlettek, a gyűlölt Rákosi-féle büntetőcímert már 23-ikán este kivágták az
Üllői útiak. Messzebb tájakra nem kalandozhattam el; édesanyám, nagymamám és két
idősebb testvérem majdhogynem kalodába csukva tartottak. Vigyázták minden egyes
lépésemet, nehogy csatlakozhassak hősként harcoló Práter utcai iskolatársaimhoz,
akik közül az elesettek és az elfogásuk után a helyszínen kivégzett kicsi
mártírok mutatták meg a világnak, mit jelent a kommunisták szabadsága
Magyarországon.
Mai eszemmel megértem
családom féltését, de akkor csikorgó foggal, dühtől sírva fakadva próbáltam
kiszabadulni a lefogó karok közül. Édesanyám már tudta, mi a halál. Aztán én
segítettem behúzni a kapualjba a szovjet repeszgránáttól szétnyílt fejű
haldoklót. Szemtől-szembe átéltem, milyen meghalni a hazáért. Kopott
nagykabátban, kihajtott nyakú kék munkásingben, oldalán megfoltozott cipőben,
kifordult bütykös, szinte csak bőrkeményedésekből álló kézzel. Mi ott tudtuk, mi
vezeti környékbeli rosszul táplált kortársaimat a testmagasságukat meghaladó,
korszerű szovjet dióverők závárzatának kattogtatásához. A megszállók által
kirabolt, megcsonkított ország, megerőszakolt édesanyák és leánytestvérek, a
népgyilkoló rendszer dagadt prófétáinak rémtettei, a hatszázezer magyar rab, a
gulágok, Recsk, Hortobágy, a hallgatás tíz év alatt felhúzott börtönfala akkor
egyetlen kiút felé taszított bennünket: inkább meghalunk, de így élni nem
fogunk. És ott az Üllői úton megtestesült a középkori filozófia tanítása:
hiszem, Uram, mert képtelenség. Nemcsak mi, kiskölkök, de férfiak, asszonyok
minden korosztályból ámulva néztek föl a lövegtoronyra sietve fölpingált
címerre, hitetlenkedve vizslatták a halált köpő, huzagolt ágyúcsövet –
hihetetlennek tűnt, hogy a világverő hős szovjet hadseregtől ezek a hétköznapi,
32 foggal nevető fiatalok puszta kézzel elfoglalták az utcaköveket feltépő
acélszörnyeket.
Gyermekésszel még
furcsábbnak, még nagyobb bátorságot sugárzónak tetszett, hogy át merték festeni
a szovjetcsillag-nyilvántartási számot a tiszteletet parancsoló Kossuth-címerré.
Akkor még nem értettem meg a lövegkezelővé előléptetett izmos műszakis térfás
kiszólását: „Felgyorsult forradalmi időket élünk, az elbirtoklási idő ma
negyedóránkba tellett.”
Hát persze, a
tanműhelyből hozott szerszámtáskával megrohamozták a lezárt tankokat, feltépték
a kibúvónyílás fedelét – ők tudták hogyan –, rávetették magukat a tudatlan és
rémült kiskatonákra, akiket állig felfegyverzett imperialista hadsereg ellen
készítettek föl, a hírek szerint egyenesen Szuez felszabadítására.
A foglyul ejtett
kiskatonákat egy ujjal sem bántotta senki, a kényszerű tanulás következtében jó
orosztudással rendelkező egyetemisták elmagyarázták nekik, hogy szabadságukat
leverni küldték őket a Birodalomból immár harmadszor, öt emberöltőn belül. Itt
nincsenek imperialisták, itt a nép, a mi népünk, akit nem lehet leváltani.
Bátorító mosolyok között vezették le a közeli, fehérre meszelt, villanyfényes
pincébe az alacsony termetű, pont tankistának kiválogatott közlegényeket, meg a
két összezavarodottan tekintgető tisztjüket. Odalent üldögéltek megnyugodva,
később ennivalót kaptak a felkelőktől. Aztán november 4-ike után a betörő
szovjetek elkapták őket. Lehet, hogy a fogságba esett sebesült felkelők között
nekik szóltak a Gorkij fasori szovjet nagykövetség udvaráról éjjelente felhangzó
géppisztolysorozatok, amiért hagyták magukat lebirkózni a „ferencvárosi
imperialista dollármilliárdosoktól”.
A tankok kezelését
percek alatt megtanuló fiatalok néhány utcagyereket felemeltek maguk közé. Így
az egész csoportról lerítt, hogy valamennyien az előbb említett
„dollármilliárdosok” közvetlen leszármazottai lehettek. A kíváncsi kisfiúk
mérhetetlenül büszkén néztek le ránk, szájtáti halandókra. Csak az egyik
szőlőfürttel végeztem, a ritka csemegét nem kockáztathattam a felkapaszkodásban.
Ámulva hallgattuk az önfeledt, magabiztos tereferét a kiharcolt békéről, a
tanulásról. Az MTH-sok, az egyetemisták a tankon egyaránt megegyeztek abban,
hogy a kivívott szabadság immár örökké tart, a sportszerű, pusztakezes
küzdelemben – ebihalakként a Birodalom krokodilpáncélosai ellen – megszerzett
öldöklőgépeket átadják a magyar honvédségnek, ők meg jövő hétfőn visszamennek
tanárbosszantónak az iskolapadba, hogy le ne késsék az örök békét.
Aztán pár magyar
kiskatona érkezett a Kilián-laktanya felől, s dühödten kiabálták: „Nem kell
nekünk volga-doni frakk!” – a szovjet mintájú gimnasztyorka ellen tiltakoztak
így; a magyar honvédséget ilyen egyenruhába bújtatták akkoriban, s a legényeken
úgy állt az idegen szabású ruha, mint tehénen a gatya. A tiltakozók C-honvédek
voltak, a moszkoviták számára megbízhatatlan magyarok, akiket fegyveres katonai
szolgálat helyett kényszermunkatáborokban ingyen dolgoztattak.
A tömegben sugárzó
arcokat láttam magam körül, jóval Csernobil előtt, merthogy a Szovjetunió mérte
az első atomcsapást a szocialista táborra; a keserű tréfa szerint az arcunk így
lett akaratukon kívül sugárzó.
Ott, az Üllői úton
röpködni támadt kedvünk, napsugaras jövőt képzeltünk, bár lógott az eső lába.
Hiszen végre csatát nyertünk, az ellenség vert hadként kitakarodott a
Ferencvárosból és Józsefvárosból. Szabad, független hazát formáltunk magunknak.
Mi történhet, amikor velünk van a Corvin-köz, a Tűzoltó utca, a Kilián-laktanya,
a Ferenc tér, a Baross tér. Ezentúl mi mondjuk meg, mi lesz holnap, nem a Szabad
Népből, a népátszabó újságból tudjuk meg, hogy szabadok és boldogok vagyunk. És
azt a költőt nem szürke rabruhában látom meg ismét a Vajdahunyad utcából
kikanyarodó Csepel rakterén, nem fegyőr kíséri, aki nem kell hogy fegyveréhez
kapjon, mint azon a nyáron, amikor a rabokat szállító tehergépkocsi a sarokra
érve erősen lelassult. Ezek teherautója már örökre lelassult, sőt, visszafelé
megy – éreztük akkor. A költőket még ma kiengedjük a börtönből, mert mostantól a
rímek ugyanúgy szabadok, mint a szabadversek.
A lelkesültség
túlzásában magamhoz öleltem a megmaradt szőlőt, és hüvelykujjamat csuklóm belső
oldalához nyomtam. Ütőerem lüktetésének ritmusában dúdoltam: „Éljen a magyar
szabadság, éljen a haza!”
A tömeg ujjongó
zajongását az immár ismerős szörnyű zaj, az utcaköveket daráló nagysebességű
tankok hernyótalpainak félreismerhetetlen, hörgő csattogása nyomta el, majd a
kétségbeesett ordítás: „Be az utcába, emberek!”
Az ordítás a lefékezett
hernyótalpszemek sikoltó csikorgásába fúlt. Csak annyit láttam, hogy két szovjet
tank csúszik a villamos síneken a tömeg felé, majd helyből megfordulva a Liliom
utcába menekülő emberekre keserű fekete füstöt köp, és őrült iramban elkapar
vissza a Nagyvárad tér irányába.
Parancsnokuk
megláthatta messziről a tömeg közepén békésen sütkérező tankok kimeredő
lövegtornyát. Joggal gondolhatta, hogy a druzsbázó tömeg ünnepli Budapest
szétlövőit. Mondhatom, alig öt utcasaroknyi hosszon belül gyökeresen
megváltozott addigi szilárd hite. Tankjai a 63-as villamos sínpárján szikrákat
visítva, dülöngélve robogtak a Nagytemplom utcánál, amikor a kiürült Üllői úton
két Kossuth-címeres tankunk felhördülve utánuk eredt. A hátulsón a bebúvónyílás
szélébe kapaszkodva az elfoglalók utolsó tagja majdhogynem a tornaórákon
megkövetelt kétkezes zászlógyakorlatot mutatta be, ahogy hasmánt becsusszant az
igen békés célra gyártott jármű belsejébe. A tömeg, dacolva a várható
ágyútűzzel, visszaszivárgott a Kilián-laktanya elé. Akkor jöttem rá, hogy
jómagam elkerültem ugyan a veszélyt, de két szőlőfürtöm a menekülés áldozatául
esett. A felnőttek ijedtükben is a gyerekre gondoltak, mentették, óvták őket.
Engem a mögöttem futó magas, sovány férfi szállított légi úton, félig
pincérfogással a mellékutca viszonylagos biztonságába. Ahogy elengedte
textilipari csodaként kitartó vásott kabátom gallérját, az ajándékszőlőt már
hiába kerestem, percekkel előbb ért földet, mint én, a menekülők összetaposták.
Visszaólálkodtam. Rövidesen rábukkantam a szétszórt, összetiport
Otelló-szemekre, kárvallott képpel hajoltam föléjük szomorkodni. Piros levük
szétfolyt a kockaköveken. Jóságos arcú néni ölelt magához, keresztet vetett és
fölfohászkodott „Kicsikém, adja a Magasságos Mindenható, hogy vér ne folyjon.
Szőlő lesz még, de féltelek titeket, gyermekeim.”
A kicsikém megszólítás
viszont mélyen sértett, hiszen Budapesten végig belövésektől megsérült házak, a
játszótereken friss hantolt sírok mutatták: ez a város átesett a
tűzkeresztségen. Nagyon hamar felnőtté kellett válnunk. A tömeg ismét
felbolydult, ijedten újra futni kezdtünk vissza, a Liliom utcába. A Nagyvárad
tér felől rajban jöttek a tankok, a nénit elvesztettem magam mellől. Az Üllői
útra kileső fiatalok örömrivalgása megállította, majd hullámmozgással
megfordította és visszacsábította a népet.
„Elkapták,
elkapták!” járt szájról-szájra az örömhír, és mi loholtunk a nyitott tetővel
fékező harckocsikhoz.
Fülig érő szájjal
újságolták, hogy a mieink nem akartak kárt tenni emberéletben meg a környező
épületekben, nem tüzeltek a menekülőkre. A Nagyvárad tér előtt utolérték és
rohanásból nekiszorították őket a házfalnak. Mindössze néhány facsemete bánhatta
az ágyúpárbaj nélkül lezárult győzelmes tankcsatát.
Nem értettem
nagyanyámat, amikor halálra váltan, remegő ajakkal rám talált az önmámorban
úszó, síró nevető, egymást ölelgető, hátba csapkodó emberboglyában.
Nagymamámnak, 1881. áprilisi születésű lévén, 75,5 évesen az életemért aggódás
adhatott erőt, hogy az emberek között futkosva, kérdezgetve őket az ezer főre
rúgó tömegből kihalásszon. Dagadó kebellel lelkendeztem: „Drága Mamóka, drága
Mamóka, tetszett látni? Elkaptuk őket, mind a kettőt elkaptuk, nézze, megadták
magukat!”
Nagymamám feltűnő
érdektelenséget tanúsított a hadizsákmány iránt, amit akkor igazán
nehezményeztem. Erősen szorította a kezemet, mintha sohasem akarná elengedni.
Hazacipelt, és szökésemmel elértem, hogy attól kezdve le nem vette a szemét
rólam. Bekopogott hozzánk Kiss bácsi, a házmegbízott, kiszolgált őrmester, és
Hajnal János, bátor és okos házfelügyelőnk. Körbejárták a lakásokat,
félrehúzódtak a felnőttekkel. Mi, gyerekek, persze, összeraktuk a kihallgatott
szófoszlányokat. Nagy erőkkel végrehajtott szovjet támadásra, légi bombázásra
számítottak, és javasolták, hogy a lakók, összesen vagy száz gyerekkel,
vonuljanak le a légoltalmi pincébe.