2013-ban Štefan Hríb kitüntetésével felsőbb osztályba lépett a Charta XXI Megbékélési Mozgalom. Akkor készített velem egy viszonylag alapos és teljesen korrekt interjút a pozsonyi Új Szó. Most három évvel később újra olvasva, olyan mintha tükörbe néznék. Örömmel jelentem: a szöveg teljesen vállalható. Amit még akkor őszre terveztünk, egy őszinte párbeszéd jegyében zajló konferenciát, azt idén decemberben tudjuk megvalósítani. Szeretettel várunk.
Surján László
Tükörbe nézve
2013-ban Štefan Hríb kitüntetésével felsőbb osztályba lépett a Charta XXI
Megbékélési Mozgalom. Akkor készített velem egy viszonylag
alapos és teljesen korrekt interjút a pozsonyi Új Szó. Most három évvel
később újra olvasva, olyan mintha tükörbe néznék. Örömmel jelentem: a szöveg
teljesen vállalható. Amit még akkor őszre terveztünk, egy őszinte párbeszéd
jegyében zajló konferenciát, azt idén
decemberben
tudjuk megvalósítani. Szeretettel várunk.
Alább az interjú teljes szövege. A kövéren szedett mondatok a riporter kérdései.
Szlovákiai magyar viszonylatban kisebb szenzációval ért fel, hogy az egyetlen
mérvadó közéleti hetilap magyar címlappal, magyar szövegekkel jelent meg.
Számított ilyen reakcióra, amikor összeállította beszédét?
Reméltem, hogy lesznek pozitív reakciók. Amikor beszédem elhangzott, láttam,
hogy Štefan Hríb úr meg van lepve. Azonnal engedélyt is kért a közlésére, amit
természetesen megadtam.
Mit várt a beszédtől, illetve Hríb kitüntetésétől?
Háromszor szerepeltünk együtt az elmúlt másfél évben. Egyszer Füleken, egyszer
Pozsonyban és egyszer Brüsszelben. Mind a három alkalommal nyíltan kifejtette,
hogy a trianoni békét a magyarok számára igazságtalannak tartja. Nem szoktunk
hozzá, hogy a nyertesek oldaláról ilyen nyilatkozat elhangozzon. Örültem, hogy a
józanságot képviseli. Szlovákként látja, ahogy magyarként én is látom: egymásra
szorulunk. Sok évszázados közös, feszültségmentes történelmünk van, amit az
utóbbi párszáz év sajnos megrongált. Nincs értelme a sérelmi politika talaján az
elmúlt időszak sebeit nyalogatni, egy új világot kell építenünk. Ezt akarja az a
mozgalom, amit elindítottunk, és ami nemcsak Szlovákia felé nyit, hanem az egész
régiót megpróbálja egységben látni. A mozgalomnak több mint 4 ezer tagja van, ők
javasolhatnak jelölteket a díjra – ezekből a jelölésekből emelkedett ki Štefan
Hríb neve. Azt reméltük, hogy mozgalmunknak a díj maga nyilvánosságot fog adni –
ez be is következett –, és azt is reméltük, hogy ennek nyomán elindul egy
párbeszéd.
„Számunkra
Trianon tragédia, a győzteseknek örömünnep. A feladat nagy: e két érzés között
kell hidat vernünk” – mondta beszédében. Hogyan lehet hidat verni?
Látszólag ez lehetetlen. Ám lehetetlen feladatokra érdemes vállalkozni, mert
azok a komoly dolgok. Sokan beszéltek arról, hogy az uniós tagság meg fogja
oldani gondjainkat, utána még többen beszéltek arról, hogy kutyafülét oldott
meg, sőt, a viszony rosszabb, mint korábban volt. Az Unió nem old meg semmit,
csak keretet biztosít. A szabad mozgást például. A szlovák nacionalistáknak ez
nem tetszett, ezért romlott a viszony. Most elérhetnénk, hogy úgy éljünk egymás
mellett, ahogy kellene: tisztelve a másikat, a másik szabadságát, emberi jogait,
ideértve természetesen a szlovákiai magyar közösség jogait is. Helyreállítható
az a gazdasági egység, amelyet mesterségesen szétszabdalt a történelem. Egy
szabadabb világot tudunk felépíteni. A szétszakítottság mindenkinek rossz, ha
másképpen is. Vegyük észre, nemcsak tőlünk vették el a Tátrát, a szlovákoktól is
elvették a Balatont. Trianon, noha nekünk tragédia, másoknak örömünnep,
valójában mindenkinek ártott.
Štefan Hríb azt írta, kíváncsi, Magyarországon milyen reakciókat vált ki
beszéde? Ön mit vár?
Vegyes reakciókat. A sajtóvisszhang jó. Az interneten is olvasom a támogatást,
de egészen biztos lesznek olyanok, akik nem értik meg, és jó esetben naivnak,
rossz esetben nemzetárulónak fognak bélyegezni. Ez belefér. Egyik sem vagyok. De
tudom, a gondok szőnyeg alá seprésével nem lehet előrejutni. Ha valaki
végigolvassa a beszédemet, meglátja azokat a világos utalásokat, hogy a
megbékélés nem fegyverletétel valamilyen agresszíven nyomuló partner előtt,
hanem a teljes egyenlőségen alapuló és a jogokhoz ragaszkodó álláspont. A két,
más politikai családhoz tartozó miniszterelnök már felismerte ezt. Mindegyik
kőkeményen a saját nemzetének érdekét tartja szem előtt, ám az európai
futballpályán nagyszerűen passzolják egymásnak a labdát. Minket összeköt a múlt
és a jelen szükségszerűsége. Ki kell dobni az ellenséges érzületeket, mint a
léghajóból a felesleges ballasztot.
A szlovák–magyar megbékélésért egy mozgalmon keresztül (Charta XXI) ügyködik.
Emellett ugyanakkor EP-képviselőként, kormánypárti politikus is, lehetőségei így
tágabbak. Pártján belül elkezdte a hídverést?
Fontos kimondani – és örülök, hogy megkérdezte –, hogy ez az ügy nem pártügy.
Nekem módom lenne, - és a Fidesz-KDNP szövetségben támogatás is volna rá, - a
megbékélést pártkeretek között előre vinni. Ám ez komoly hiba volna. A
pártpolitika versenyhelyzetéből fakadóan, ha egy párt mond valamint, a másik
ennek az ellenkezőjét állítja, függetlenül annak tartalmától. Márpedig a
szlovák–magyar, a román–magyar stb. megbékélés ügye nem lehet pártügy. Aki ezt
azzá teszi, egyben meg is öli, így nem fog tudni eljutni az összes jó szándékú
ember szívéhez – pedig ez a feladat.
Pártján, frakcióján belül különösképpen nem is népszerűsíti a gondolatot?
Tudják rólam, támogatnak is, hiszen mind a Fidesz, mind a KDNP számára a jó
szomszédi kapcsolatok és a határon túli magyarság védelme elválaszthatatlan
egymástól. A Charta XXI alapján álló Megbékélési Mozgalom párttagságtól
függetlenül keresi az együttműködésre kész embereket. Ha a csatlakozás
pártfeladat volna, gyorsan lenne 50-60 ezer aláírás. Azután néma csönd. De ez
civil feladat. Persze az aláírók között vannak képviselők, van kormánytag is.
Pár hónapja a szlovák külügyminiszter azt mondta, kölcsönös bocsánatkérés
keretében orvosolni lehetne a szlovák–magyar traumák, problémák egy részét. Ezt
a Beneš-dekrétumokkal kapcsolatban nyilatkozta. Ön hisz egy ilyen megoldásban?
Meg
lehet csinálni, ám a kérdés az, hogy mögötte áll-e a társadalom. Mikloško úr
parlamenti elnök korában Szent Adalbert-díjat kapott Magyarországon és
megkövette a Beneš-dekrétumok kapcsán a kitelepítésekért a magyarokat. Magyar
részről nem volt komoly visszhang, otthon viszont eléggé megkritizálták őt.
Házelnökként Pavol Hrušovský is kezdeményezett egy közös megbékélési
nyilatkozatot, aztán a választások mindkét országban levették a napirendről az
ügyet. Politikai szinten akkor van értelme ilyen nyilatkozatokat tenni, amikor
azok mögött széles közös akarat áll. Ezért próbálkozom egy civil megoldással,
ennek a keretében részemről megtörtént a bocsánatkérés, Hríb úr brüsszeli
beszédében pedig szlovák részről tette meg ezt. Most az a kérdés, hogy saját
országunkban ezért megköveznek-e minket, vagy kiállnak mögöttünk elegen. Nem
nyilatkozat kell, hanem megbékélés – majd a megbékélést kifejezheti egy
nyilatkozat.
A két nép és a két elit ön szerint igényli a bocsánatkérést, a viszonyok
rendezését?
A
viszonyok rendezését biztosan igen. A másiktól a bocsánatkérést is igényli, a
nagy kérdés, hogy ki-ki képes-e elismerni a saját hibáit.
Egy magyarországi weboldalon egy kommentelő ezt írta a beszédet közlő cikkre:
„Ez egyelőre nem több egy kuriózumnál”. Miért számít egy-egy ilyen beszéd
kuriózumnak, egy-egy bocsánatkérő fehér hollónak?
Pontosan azért, mert nem állt mögötte az egész társadalom. Mikloško és Hrušovský
is felismert valamit, amiről úgy érezte, hogy Szlovákiának és Magyarországnak is
előnye származhat, de e mögé nem tudta odaállítani a társadalmat. Én inkább az
emberekkel, különböző értelmiségi csoportokkal kívánok foglalkozni, ugyanis ha
mértékadó személyiségek képesek kiállni emellett a gondolat mellett, akkor majd
csak lükepékek mondhatják, hogy ez kuriózum. Tisztában vagyok azzal, hogy ez a
kezdeményezés is elhalhat. De vannak biztató jelek. 2010. őszén kezdtünk el
komolyabban foglalkozni a kérdéssel, Konferenciákat tartottunk számos helyen, s
mindenütt azt láttam, hogy az emberek nem utasítják el a megbékélést. Sőt,
mindenütt azt mondták, jó ez az irány. Bár lassan, de folyamatosan megyünk
előre. Ha valakinek igaza van, akkor az idő neki dolgozik. A Duna völgyében az
idő nekünk dolgozik.
Mi lesz a folytatás az önök részéről?
Folytatjuk a megkezdett munkát. Jean Monnet a naplójába leírt egy nagyon fontos
mottót: nem országokat egyesítünk, hanem embereket. Itt pont erről van szó. Nem
országok szuverenitásáról, területek ide-oda csatolásáról, hanem emberek
egymásra találásáról van szó. Ez az, ami képes arra, hogy egy német–francia
együttműködésből hatékony együttműködést alakítsunk. Hríb is céloz erre, én is
ezt mondom: ha a németeknek és a franciáknak sikerült, nekünk miért ne
sikerülne? Nem vagyunk butábbak és nem gyűlöljük egymást jobban, sőt, sokkal
kevésbé. Sok fiatal csatlakozott hozzánk határon innenről és túlról. Az ő
lendületük, ötleteik viszik előbbre az ügyet. Ősszel talán a párbeszéd
jegyében meg tudunk rendezni egy konferenciát, hogy jobban megismerjük egymás
gondolatait. Erről esetleg már nem kell kizárni a politikusokat sem.