A józan ész nyögvenyelős diadala felé

"Száz éve elveszítettünk egy világháborút és az ország kétharmadát. 25 évig igyekeztünk valamit visszaszerezni, nem is eredménytelenül. Majd elveszítettünk még egy világháborút és a visszaszerzett területeket. 45 évig mosták az agyunk, hogy felejtsük el az egészet. 25 éve törekszünk a jó szomszédi kapcsolatokra, szőnyeg alá söpörve a problémák zömét. "

Surján László

A megbékélés –
utópiából valóság

Száz éve
elveszítettünk egy világháborút és az ország kétharmadát. 25 évig igyekeztünk
valamit visszaszerezni, nem is eredménytelenül. Majd elveszítettünk még egy
világháborút és a visszaszerzett területeket.

45 évig mosták az
agyunk, hogy felejtsük el az egészet. 25 éve törekszünk a jó szomszédi
kapcsolatokra, szőnyeg alá söpörve a problémák zömét.

Itt az ideje, hogy a
százéves évforduló valós megoldást hozzon.

Vannak közöttünk, akik
már elfelejtették az egészet.

Vannak, akik
területszerzésben, egy majdani igazságszolgáltatásban reménykednek, erre várnak,
mint a sültgalambra.

Vannak, akik szerint
meg kell békülni a szomszédokkal, annál is inkább, mert szembe nézve a
tényekkel, rájönnek: mi is hibáztunk.

E csoportok közül
talán a legnagyobb az első: a mindent elfelejtőké, vagy soha nem is ismerőké.
Nem az ő hibájuk. A kádári világ bűne. Már az 1970-ben történelem-földrajz
szakra jelentkezettek sem tudták, hogy milyen nyelven beszélnek a székelyek. Für
Lajos 1972-ben megvizsgálta az akkori tankönyveket. Az eredmény siralmas: nem
volt titok ugyan a határ-védő székelyek léte, de a ködös fogalmazásból nem
derült ki magyar mivoltuk. Tíz évvel később az érettségi előtt álló diákjainknak
csak 25 százaléka tudta, hogy határainkon kívül is élnek jelentős számban
magyarok. Ráadásul kivándorlóknak vélték őket, akiket a szomszéd országok
nagyobb demokráciája csábított el. Kell-e velük kapcsolatot tartani? 62 százalék
szerint nem. Csak 2,5 százalék vélte úgy, hogy az egész hazai társadalom felelős
a külföldön élő magyarok sorsáért, jövőjéért. 41 százalék szerint mindenki
olyan nemzetiségű, amilyen országhoz tartozik.

Akik ezeket a
feleleteket adták, most ötven évesek. Nekik nem probléma megbocsátani, mert
fogalmuk sincs arról, hogy van mit. Azok között, akik tudnak a trianoni
gyalázatról, kevesen ismerik el azokat a hibákat, bűnöket, amelyeket a magyar
állam követett el nem magyar ajkú polgáraival szemben.

A nemzeti önismeret
hiánya és az elégtelen történelmi tudás nagy bajok forrása. 1980-ban a magyar
fiatalok 52 százaléka úgy vélte, hogy nincs semmi és senki a magyar világban,
akire büszke lehetne. Nem voltak biztosak abban sem, hogy 2500-ban lesz-e még
Magyarország. Szerintük ez a „szocializmus fejlődésétől” függ, vagy úgy vélték:
nem lesz, mert az integráció nem ismer alternatívát. (Duray Miklós:
Rendszerváltozás, rendszerváltoztatás, rendszer-váltás a Kárpát-medencében
1963-2105. Antológia kiadó Lakitelek, 2016)

Túl fekete ez a kép?
Aligha. 2004. december 5-ét ez magyarázza. Ezért nem reagált társadalmunk arra,
hogy 2006-ban a magyar katolikus püspöki kar a szlovák püspökökkel közösen
kijelentette: megbocsátunk
és bocsánatot kérünk.
Az emberek vagy az egyiket vagy a másikat nem értették, esetleg egyiket sem.

Kopp Mária
kutatásaiból tudhatjuk, hogy önbecsülés nélkül nincs egészséges lélek és nincs
megfelelő munkaképesség sem. Nemzetgyilkossági kísérlet volt, hogy a kádári
közoktatás irtotta az egészséges nemzettudatot. Féltek a nacionalizmus
vadhajtásaitól? Ezeket a kereszténység képes megfelelően kezelni, de a
kereszténységet is üldözték. A tettesek eltűntek, de itt maradt számos
jószándékú, de becsapott polgártársunk. Az ismeretektől megfosztották őket,
gondolkodásukat megfertőzték. A keresztény civil közösségek számára itt a
feladat. Ezeket az embereket leginkább ők érhetik el. Velük kell párbeszédben
lenni, a szomszéd országokba kirándulni, együtt megcsodálni a tájat, az ott élő
embert. Megélni a magyar nemzet egységét.

Huszonöt éve szabadon
beszélhetünk mindenről. A helyzet nem kielégítő, de javul. Nem 2,5 %, hanem
sokkal több magyar érez felelősséget az összes magyar sorsáért. A felelősség nem
puszta szó. Tetteket kíván, mert vészhelyzet van. Itthon is fogyunk, de a
határon túli magyarság még jobban porlad. Náluk is megritkult a gyermekáldás,
nagy a kivándorlás, és ráadásul az asszimiláció is csökkenti a számukat. Csak
egyetlen adat: Míg Szerbia kilenc év alatt 5 százalékkal fogyott, a délvidéki
magyarság 13-mal. Mi két és féllel.

Két komoly szempont is
megköveteli a szomszéd nemzetekkel való kapcsolataink gyors normalizálását. Az
egyik épp a határainkon kívülre került nemzetrészek megmaradása, a másik pedig
az egész Köztes-Európának, a Baltikumtól az Adriáig és a Fekete tengerig terjedő
régiónak a közös érdeke.

Amíg az un.
utódállamok többsége veszélyt lát a területükön élő őshonos kisebbségben, amíg
félnek tőlük, addig nyíltan vagy burkoltan, de ellenük dolgoznak,
beolvasztásukra vagy elüldözésükre törnek. A magyarok jó, ha megtűrt albérlők
saját hazájukban (Miroslav Kusý). Ezen csak szépségtapasz, ha néha bekerülnek a
kormányba. A szomszéd nemzetek félelmeit, bizonytalanság érzését is csökkentené
egy őszinte megbékélés, ami azonban nem merülhet ki abban, hogy túllépünk a
történelmi sérelmeken. A megbékélés egymás létének, teljeskörű emberi jogainak
az elfogadása, s nemcsak törvénykönyvekbe fogalmazva, hanem a minden-napokban is
érvényesítve. A helyzet hasonló ahhoz, ami 1989-ben történt. Még az ötvenes
években mondta nekem egy lényeglátó teológus, hogy az akkori törvények és
jelszavak valójában nagyon szépek. Csak éppen semmi nem valósul meg belőlük. De
egyszer eljön egy nemzedék, amelyik komolyan veszi a jelszavakat, s ez lesz a
rendszer vége. Igy történt. 1989-ban akadt egy maroknyi fiatal, akik
elhatározták: mostantól úgy viselkedünk, mintha jogállamban élnénk. A kisebbségi
jogok tekintetében most tartunk itt: a jogrendszer, a nemzetközi egyezmények
nagyjából rendben vannak, de a végrehajtást keserves kínok között kell
kikényszeríteni, ahogy teszi ezt például a nyelvhasználat terén több civil
mozgalom Szlovákiában vagy Erdélyben.

A megbékélés továbbá
csak akkor valósítható meg, ha nem a határontúliak feje felett történik, hanem
velük együtt.

Az Európai Unión
belüli érdekérvényesítés során régiónk nemzetei elsősorban egymásra
számíthatnak. Komolyan vehető tényezők csak együtt lehetünk az európai
színpadon. Közös jövőnk és megmaradásunk érdekében szükséges a kormányszintű
együttműködés, de ez lehetetlen illetve kevéssé hatékony a félelem és gyanakvás
légkörében.

Kik legyenek ennek a
megbékélési folyamatnak a motorjai, ha nem a keresztények? Akik tudják, hogy
mindannyian Isten gyermekei. Akik tudják, hogy Isten nem személyválogató. Aki
ismerik a bűnök megvallásának és a megbocsátásnak a kultúráját. Akik nemcsak
imamalom szerűen darálják a Miatyánkot, hanem beleremegnek a gondolatba, hogy
saját üdvösségüket kockáztatják, ha képtelenek megbocsátani, – feltétel nélkül –
a másiknak. Azt hallottam a napokban, hogy a Miatyánk ide vonatkozó részét
japánra a úgy fordították: és bocsásd meg a bűneinket, amint mi is
megbocsátottunk az ellenünk vétkezőknek. Bocsáss meg, ha üdvözülni akarsz!

Mit tegyünk? Négy
lépést javaslok. (1) Szánjuk el magunkat a megbocsátásra és a bocsánat-kérésre.
Ez személyes döntés. Aki meghozta és kifelé is demonstrálni akarja, azt
szeretettel várjuk a Megbékélés Chartájának aláírói közé. Megtehető az
interneten, csak egy kicsit kell keresgélni [chartaxxi.eu]. (2) Építsünk sok
kapcsolatot mind a szomszéd nemzetek tagjaival, mind a határon túli
nemzettársainkkal. Az egyesületek keressék meg a hasonló szlovák, román, horvát,
szerb szervezeteket, és érdemes a visegrádi országokra sőt a Baltikumra is
kitekinteni. E kapcsolatok lényege az őszinte szó. Nem üres szócséplésre, nem a
bor vagy pálinka közös élvezetére kell koncentrálni, hanem a problémák nyílt
felvetésére, de nem számon kérően, hanem megértésre törekvően. Nem az azonnal
egyetértés, hanem a kölcsönös megértés visz előre. (3) Ugyancsak fontos terület,
és nem is konfrontatív, a szomszéd népek kultúrájának, ha lehet nyelvének a
megismerése. Nagyon keveset tudunk róluk, megértésük pedig e nélkül lehetetlen.
(4) Végezetül, de talán első sorban: mi lehetne egy keresztény szervezet
részéről fontosabb, mint az imádság? Itthon, és ha úgy adódik, közösen velük.
Így lehet a megbékélés utópiájából valóság. Hass, alkoss, gyarapíts az Úristen
segítségével, s a haza fényre derül!