"Évfordulóra készültünk az elmúlt napokban, hetekben. Számvetés és számadás is egyben egy ilyen évforduló. Mert dolgozzon bármennyire is legjobb szándéka szerint, legeltökéltebben is egy csapat, nem cselekedhet hibátlanul. A múlt tovatűnik, de tanulságai levonandók."
Pálmai Tamás
KÉSZ,
tizenöt
Évfordulóra készültünk az elmúlt napokban, hetekben. Számvetés és számadás is
egyben egy ilyen évforduló. Mert dolgozzon bármennyire is legjobb szándéka
szerint, legeltökéltebben is egy csapat, nem cselekedhet hibátlanul. A múlt
tovatűnik, de tanulságai levonandók. Ezt próbálom most megtenni magam is.
Önostorozás nélkül, de őszintén.
Elsőként magamról szólnék. Nem azért, mert előtérbe szeretném helyezni
személyem, hanem mert első számú felelősnek, olykor kicsit diktatórikus
iránymutatásnak érzem mindazt, amit gondoltam és tettem. Minden esetleges
negatív következményért engem tessenek tehát tetemre hívni. Mint ahogy minden
pozitív következménye eddigi létezésünknek kollektív, közös eredmény. Hisz lehet
az ember bármennyire is okostojás, de társak nélkül gyökértelen, éterben lógó
gondolat marad csupán minden elképzelése. Kis kiadványunk összeállításakor ezért
e sorok írójára is rákérdeztem: mit jelent számára a KÉSZ? A válasz a kis
brosúrában is olvasható, de mert ezt csak kevesen látják, hadd álljon itt is a
válaszként megszületett vallomás.
„Már
többször feltették a kérdést: mit jelent nekem a KÉSZ? A válasz mindig ugyanaz
volt: saját magam megtalálását. Az öntudatra ébredést, a helyes, szép és jó
dolgok melletti kiállást, a szót kimondani merés bátorságát. Azt a felismerést,
amit - bár örök érvényű igazság - mégis mindenkinek saját magának kell
megismernie, alkalmaznia és ezen axióma szerint élnie: a szeretet mindenek
felett való. Azt, hogy előbb önmagunkat kell meglelnünk, tisztelnünk, szeretnünk
testestől, lelkestől. Hiszen, ha ezt megtesszük, mindjárt másokat is tudunk
szeretni. Megtanultam felismerni, hogy a szó szép, de éles fegyver is, mellyel
harcolni, védekezni, de sebezni is lehet. Hogy barátság, barátok nélkül lehet,
de nem érdemes élni. És azt is, hogy adni a legjobb dolog a világon, és, hogy
magyarnak lenni, öntudatosan élni ezt a gyönyörű nemzeti létet a legfelemelőbb
érzés. De azt is, hogy soha nem szabad feladni semmit, de ésszerű
kompromisszumokat kötni szabad, hogy az ember ugyanaz próbáljon lenni mindenhol:
ember. Rádöbbentem arra, hogy a világ nagy, ezer sebből vérző, de ebből
megoldani csak azt próbáljuk, amit a szubszidiaritás szerint meg is tudunk. De
azt tegyük is meg! Megtanultam azt is, hogy ezer fokon kell égni, mert minden
ember - legyen az családtag, barát, ellenfél, ellenség, egészséges vagy beteg -
ügye ezt kívánja meg. Hogy a család egy olyan acélkemény véderő - ugyanakkor
olyan puha fészek is - mely nélkül minden csak sivárság volna. Végül magamba
véstem azt is, hogy soha, egy pillanatra sem feledhetem: Isten irgalmas és
szeret. Hát ennyi, „csak” ennyi nekem a KÉSZ. A megtalált út maga.”
A
fentieket ismételten is átolvasva hagyom jóvá saját szavaim. Nekem valóban ezt
jelenti e KÉSZ. Ám, vajon másnak is ezt, vagy ehhez hasonlót jelent? Erre a
válasz benne a van a kiadványunkban, benne van a tagjaink nem lankadó
lelkesedésében, benne van a tizenöt év fényképeinek rajtakapott momentumaiban,
arcaiban, tekinteteiben, mosolyaiban. Benne a van lelki vezetőnk mellettünk való
kitartásában, leköszönő országos elnökünk derűs mosolyában, új elnökünk
idelátogatásában, kinek első vidéki útja épp ide vezetetett.
Kis
csodának érzem létünk. Minden önajnározás nélkül. Kis maroknyi, elsőkben
gyámoltalan csapatocska voltunk, mely idővel méretében ugyan nem, de
kovászosságában nagyobbra nőtt saját kezdeti hiténél. Melyet talán a Jóisten
akart Békésre „szülni”, melyet talán az ilyen - egykor általunk is
kimondhatatlannak vélt - gondolatok kimondására hívtak ide nagyon jó emberek,
hogy ne maradjanak egyedül harcukban.
Mindezekért tehát megköszönjük a Jóistennek, hogy lehetünk, és a drága jó
békésieknek pedig azt, hogy éppen itt.