"A közép-európai nemzetek közös érdeke az igazságos és békés megegyezés"


"Ma is aktuális mondandójú dokumentumokra bukkantunk a közelmúltban, olyanokra, amelyek a szlovák és a magyar nép közeledését szolgálták. Tanulságuk ma is élő sugárzású." A dokumentumokat a következő időben folytatásokként egyenként közöljük.


Kabdebó Lóránt

"A közép-európai nemzetek
közös érdeke az igazságos és békés megegyezés"

(3.
rész)

Ugyanezt
a cikket ismerteti a pozsonyi Esti Újság 1939. 325. számának 6. oldalán,
Emil Boleslav Lukáč cikke a szlovák-magyar kultúrcseréről címmel. A
Käfer-féle bibliográfia még jelzi létét, mi egyetlen archivumban sem akadtunk
eddig ennek a lapszámnak a nyomára. De szerencsére egyszerre figyeltek fel rá a
szlovákiai magyarság körében, és azon melegében magyarul is megjelenik, a
Láthatár című kisebbségi szemle január 1. számában, Sziklay László
fordításában. Amelyik szám valószínüleg már 1939-ben, karácsony előtt eljut
olvasóihoz, hiszen a cikk előtti oldalon egy nagy, bekeretezett karácsonyi
vásárlási hirdetést találhatunk: Mit vegyünk Karácsonyra. Miután ez a
folyóirat is nehezen fellelhető, ennek is közöljük az eredeti digitalizált
képét, majd pedig mai helyesírással átigazított szövegét:





Az oldalakra kattintva olvasható
méretet kapunk

A
szellemi termékek kicserélése
(A középeurópai irodalmi kapcsolatok margójára)

<![if !supportFootnotes]>

[i]<![endif]>

Írta:
Emil Boleslav Lukáč

A
középeurópai térben élő nemzetek elé a Gondviselés fontos feladatot tűzött ki:
életüket a lehető legjobban és legcélszerűbben kell összehangolniok. Bármennyire
is kereszteződjenek politikai útjaik, akárhogyan is alakuljanak a politikai
helyzetek által teremtett rokon- vagy ellenszenvek, a szomszédság
megváltozhatatlan ténye megmarad és ezzel együtt az egymásrautaltság is minden
következményével. A keresztutak nemcsak eltávolodnak egymástól, nemcsak érintik
egymást, hanem egy fontos ponton össze is futnak, s itt olyan teret alkotnak,
ahol a közös érdekek találkoznak – ez a tér senkinek se tulajdona és mégis
mindenkié.

Azoknak a
nemzeteknek, amelyek egymás mellett élnek, egyszer csak meg kell találniok a
modus vivendi-t és pedig nemcsak politikai szempontból. A politikai életet
minden ellenszenv ellenére rendszerint gazdasági egymásrautaltságok irányítják.
Mindez azonban nem nyitja meg eléggé a mély kapcsolatok lehetőségét, ez
rendszerint a konjunktúra kérdése s a legkisebb kedvezőtlen fordulatra olyan
szakadék terem, amelyen keresztül nincsenek hidak. Újra elölről és hosszú
munkával kell elkezdeni az építést.

Mély
meggyőződésem tehát, hogy a politikai rokonszenv és az ideiglenes, konjunktúra
által irányított gazdasági kapcsolatok és szerződések semmi esetre sem
elegendők. A tartósan összehangolt, a kölcsönös tiszteletre és megértésre
épített rokonszenv csak a szellemi, kulturális értékek kölcsönös kicserélésével
lehetséges, a lehető legalaposabb megismerésükkel, tanulmányokkal, amelyek
ezeket az értékeket megértik és elterjesztik és a saját értékeink közé sorozzák
be. Hiszen az idegen kultúrkincs, amelyet átültetünk és megfelelően besorozunk a
magunk értékei közé, megtermékenyíti saját szellemi életünket és így közvetve a
saját értékünkké is válhat. Manapság a gazdasági életben gyakran beszélünk a
klíringről. Nos, ilyen klíring érvényesülhet és ilyen klíringnek érvényesülnie
is kell a szellemi élet terén is.

A
szellemi alkotások kölcsönös kicseréléséről, megismeréséről, elsajátításáról és
besorozásáról van szó: egyszóval a középeurópai irodalmi kapcsolatok
elmélyítéséről. És itt, ebből az alkalomból a magyar–szlovák szellemi, irodalmi
alkotások megismerésére gondolok. Magyarországon, a magyar irodalmi közönségben
a szlovák munkák ismeretének elmélyítése, nálunk a kiválóbb magyar munkák
megismertetése a célom. Mindkét fél számára vannak megjegyzéseim,
szemrehányásaim és indítványaim.

A szlovák
könyvpiac rendkívül megnövekedett az utolsó másfél évtized alatt, s ezalatt több
szlovák könyv jelent meg, mint azelőtt egy fél évszázad folyamán. A pozsonyi
szlovák könyvkiállításon éppen ezt a tényt emelte ki Kľačko Rudolf tanár, a
neves kultúrmunkás. A felszabadult szlovák élet lerázta a bilincseket, leverte a
szívekről, a gondolatokról, a szájakról a lakatot. Minden évben jó egynéhány
kiváló szlovák munka jelent meg, amelyek értékükkel nemcsak a szlovákság körében
vonták magukra a figyelmet, hanem, mint tudjuk, lefordították őket németre,
lengyelre, horvátra, szlovénre, oroszra is s így egyrészt maguknak, másrészt az
egész szlovák irodalmi világnak tiszteletet vívtak ki. Különösen a szépprózában
és a lírában értünk el egynéhány olyan alkotást, amelyek bátran megállhatják
helyüket a magasabb színvonalú versenyben és győztesen kerülhetnek ki belőle,
így az általános emberi kultúrkincs értékei lehetnek. Az újabbak közül Urban
„Élő Ostor”-a, „Köd a pirkadatban”-ja, Hronsky „Jozef Mak”-ja és „Kenyer”-e,
ezenkívül néhány novellagyűjtemény, Jesensky „Demokratá”-i, Gaspar
„Tengerész”-ei, Horváth „Vízum Európába”-ja; Rázus „Kocsmakirály”-a és „Halottak
üzenete”, Gráf „Veszteség”-e, – a klasszikusok közül pedig Kukučin egynéhány
novellagyűjteménye, „Az anya hív” című regénye, Vajansky „A gyökér és hajtásai”
c. könyve, Timrava „Hősei”, Jégé „Adam Sangalá”-ja azok a művek, amelyeknek
nemcsak Szlovákia számára, hanem Szlovákián kívül másutt is van mondanivalójuk.
Ugyanez a helyzet a lírai költészet terén is. A Stúr-iskola egyes
költeményeinek, Hviezdoslav egynéhány dalának, nevezetesen „Véres
szonettjei”-nek, Kraskónak, Roy, Jesensky és Rázus egynéhány versének, Smrek
„Csak a szemei”-nek, Zarnov „A vér szavá”-nak, Haľamov „Fekete mák”-jának,
Novomesky „Nyitott abalakai”-nak, Beniak „Luna park”-jának és
„Postagalamb”-jának, a szlovák szürrealisták új, dinamikus hódításának megvan az
igénye arra, hogy külföldön megismerjék és értékeljék, mert művészi szempontból
a szlovák lelkiismeretről és fájdalomról a legtöbbet mondják. Vannak olyan
tanulmányaink és tudományos kritikáink is, amelyeket nem lehet figyelmen kívül
hagyni a középeurópai szellemi érintkezés szempontjából.

Meg kell
állapítanunk, hogy a szlovák szellem alkotásaiból a művelt magyar kultúrvilág, a
magyar átlagközönség nagyon keveset ismer. Nem akarjuk ennek valamennyi okát
megvizsgálni, elég magának a ténynek a megállapítása: Középeurópa érdeke a
magyarságtól is megkívánja környező szomszédai és így a szlovákok legjobb
alkotásainak lehető legtárgyilagosabb ismeretét. Igaz, nem állíthatjuk, hogy
ezen a téren eddig egyáltalán semmi sem történt. Nem, – tudunk olyan értékes
munkákról, amelyek a szellemi klíringnek odaadó terjesztői. Tudunk Podhradszky
György nagyértékű fordítói munkásságáról, ő fordította le Sládkovič Marinájá-t,
ismerjük Schöpflin Géza szép fordítását, amelyben Hviezdoslav „A csősz
feleségé”-t adta vissza magyarul, Darvas modern lírai antológiáját (Magyarország
hangja), ismerjük Kukučin „Ház a hegyoldalban”-jának, Urban „Élő ostorá”-nak,
Jesensky „Demokratái”-nak a fordítását, Farkasnak és a szlovák prózának az
antológiáját, amely a Franklin-társulatnál jelent meg. Mindez nem kicsinység,
minden bizonnyal nagy mérföldkövek ezek a megismerés, az ismerkedés és a
kölcsönös szeretet útján, azonban egyrészt növelni kell e fordítások számát,
másrészt rendszeresen és céltudatosan terjeszteni és propagálni is, nehogy csak
a hivatalos, politikai kötelességteljesítés megnyilvánulásai legyenek, hanem a
kedvtelésnek és a lelki életnek olyan szükségletei, mint ahogy a magyar
közönségnek szükséglete a világirodalom egyéb műveinek a megismerése és
vásárlása. Itt felsoroltunk egynéhány szlovák szerzőt és művet, akik még várnak
magyar fordításukra és így a megismerésre is: hiszünk is benne, hogy meg fognak
jelenni az új viszonyok között. Valamelyik szlovák könyvkiadó, valószínűleg
leginkább a Szlovenská Matica, illetőleg a szlovák írók rendi szervezete minden
bizonnyal képviseli e szerzők és művek érdekeit.

A
rendszeres ismertető munkához természetesen a szlovák szellemi élet állandó
áttekintése is hozzátartozik, az eredetnek a megfigyelése, azaz valamennyi
szlovák irodalomtörténeti ítélet szemmel tartása, éppúgy akárcsak mai
életütemének a vizsgálata. A magyar folyóiratokban, sőt, a nagyobb magyar
napilapok irodalmi rovatában is cikkeket kellene a szlovák irodalomnak
szentelni. Így jutna be a magyar kultúrmunka abba a világba, amely eddig előtte
eléggé ismeretlen volt és amely, úgy gondoljuk, mégis csak érdekli. Ha van min
csodálkoznunk, csak az az egy csodálatos, hogy ezt a magától értetődő feladatot
oly kevesen tették magukévá.

Mégis meg
kell jegyeznünk, hogy a magyar szellemi életnek akadtak olyan szaktudósai és
újságírói, akik a múltban is figyelték és ma is figyelik a szlovák szellemi élet
kérdéseit. Sárkány Oszkár, Sziklay, Gogolák és a szlovákiai magyar népcsoport
részéről Szalatnai rendszeres ismertető munkája már több mint úttörés. Ezért
minden szlovák csak hálás lehet nekik. Ez az a göröngyös és mégis áldott út,
amely jó eredményre vezet: az igazi kölcsönös értékeléshez és megértéshez.
Egynéhánytól azt várjuk, hogy a magyar közönség számára megírják a szlovák nép
és a szlovák irodalom történetét.

De
mindazt, amit a magyar szükségletek margójára jegyeztünk fel, meg kell kívánnunk
a szlovák irodalmi élettől is, sőt talán még fokozottabb mértékben. Szlovákia a
múltban is, de főleg a jelenben, sok tájékozatlanságát pótolta. A saját
szépirodalmi termésünk fokozottabb iramán kívül a napról-napra növekvő szlovák
intelligencia fontos életszükségletévé vált, hogy a világirodalom alkotásaival
megismerkedjék. Nemzetközi helyzetünk egyik legfontosabb alapköve, hogy más
nemzetek művelődésével megismerkedjünk, más oldalról viszont azon kell lennünk,
hogy az idegen nemzetek is megösmerkedjenek a szlovák kultúrával. A szlovák
irodalomnak szép fordítás-hagyományai vannak. Tablictól kezdve egész a ma
fordító-gárdájáig közülünk sokan megértették a fordító nagy feladatát. Elég szép
szemelvényeink vannak a román, germán és szláv irodalmak legfőbb alkotásaiból. A
Matica Slovenská-nak, a Zivená-nak, a Szt. Adalbert-egyesületnek, a klasszikus
könyvek barátai egyesületének fordítási sorozata, Mazáč világirodalmi
fordításai, Pažicky orosz könyvtára, a Bibliotéka könyvtára tízesével adta ki a
világirodalom műveinek értékes fordítását. De a fiatal és újjászületett nemzet
szinte sóvárgó érdeklődése nagyonis megfeledkezik arról, hogy legfőképpen a
környező népek irodalmi termését kellene megismernünk, tekintet nélkül arra,
hogy politikájuk pillanatnyilag kedvező-e reánk nézve vagy sem. A legtávolabb
eső nemzetek és irodalmak legegzotikusabb könyvei jelennek meg nálunk, tudunk
spanyol-délamerikai fordításokról, perzsából való átültetésekről, megboldogult
költőnk, Ray, Li Tai Pe-vel bajlódott, de sajnos, a nyugati irodalmakhoz képest
keveset terjesztjük a középeurópai irodalmak ismeretének szükségességét.
Viszonylag igen kevés jugoszláv és román könyvet fordítottunk le szlovákra,
valamivel több a lengyel és ismét igen kevés a magyar fordításunk. Pedig mindez
irodalmaknak megvannak a maguk kiváló szerzői és merész művei. Meg kell
ismernünk barátainknak, de akár látszólagos, akár valódi ellenségeinknek a
lelkiségét is. S vajon ez a szellemiség nem tükröződik-e a legjobban művészetük
kiváló alkotásaiban? Kitartóan kell sürgetnünk, hogy a fokozottabb lelki
közeledés és a szövetkezés érdekében a jövőben fokozzuk fordítási
tevékenységünket a középeurópai irodalmakból.

Ha
szemrehányást tettünk a magyar szellemi életnek azért, mert nem törődik eléggé,
vagy talán csak hellyel-közzel és megfelelő színezéssel, a szlovák kultúrával, a
magunk számára is meg kell jegyeznünk, hogy ugyanez a hibánk. Igaz, hogy egész
1918-ig alig volt szlovák kultúrember, aki a magyar iskolában meg ne ismerte
volna mind a magyar történelmet, mind pedig a magyar irodalmat, és aki az
iskolán kívül is ne foglalkozott volna az egykorú magyar irodalommal, – de azóta
a viszonyok jelentősen megváltoztak. Az elszakadás óta főleg a fiatal szlovák
nemzedék érdeklődése másfelé fordult, ami önmagában véve még nem volna hiba, de
annál rosszabb, hogy egy-két emberen kívül a magyar szellemi élettel akár a
megismerés, akár a művészet, akár a tudomány szempontjából senki sem
foglalkozott, – de még a kevesek munkáját sem vettük észre és értékeltük eléggé.
Bujnák és Rappant professzoroknak, Göllnerovának a tanulmányai csak a tudományos
szakkörökben találtak visszhangra. A magyar szépirodalommal, s főleg a
jelenével, alig voltunk érintkezésben. Nálunk is akadtak érdemes tettek,
említsük meg elsősorban Hviezdoslav Petőfi- és Arany-fordítását, az ő egyetlen
Ember Tragédiája átültetését, Uram fordításait, Roy Jókai: Fekete
gyémántok-fordítását, Gregorovát, aki Mikszáth: Prakovszky, a süket kovács-át
fordította le, Göllnerová Móricz- (Sárarany) és Kosztolányi (Néró, a véres
költő) fordítását, Straka Antal ösmertető munkásságát, a modern magyar
költészetből vett szemelvényeket, amelyek folyóiratokban vannak szétszórva, de
erről a munkásságról még inkább el lehet mondani, hogy tisztán egyéni
kedvtelésből fakadt, szeszélyes és egyáltalán nem módszeres és rendszeres.
Nekünk is szükségünk volna jó magyar történelemre és irodalomtörténetre. Nos és
mindenekfölött szükségünk volna különösen a mai modernek kiváló alkotásainak
fordítására. Még néhány merész Móricz-regényre, amelyekben egyként megtalálható
a magyar paraszt, polgár és nemes sajátos lélekrajza. Szükségünk volna Kaffka
Margit bátor művének (Színek és évek) fordítására, egy-két Molnár-, egy-két
Kassák-műre, részben Herczeg és Babits nemzedékregénye (Halálfiai) is érdekelne,
amelyben az olvasót az egész összeomló, háború-előtti világ megragadja. De
megérdemelné az érdeklődést az erdélyi magyar irodalom is, amely ma éppúgy
legsúlyosabb része a magas színvonalú művészetnek, mint annakidején. Az erdélyi
magyar irodalom a magyar élet gyökereihez, a magyar paraszthoz tér vissza,
persze, ennek is sajátos típusához, a hegyi paraszthoz. A népiességnek egy
fajtája ez, s regénytípusa számunkra nemcsak érdekes, hanem rokon is lehet. Itt
főleg Nyírő József, Makkai, Tabéry, Kós művei, Karácsonyi bohém-regényei
mondhatnának sokat a szlovák olvasónak. A líra területéről szükségünk volna a
magyar líra jó és terjedelmes antológiáira, amelyekben az említett
klasszikusokon kívül az új iskola, a század elejétől mind a mai napig, is helyet
foglalna. Adytól már jócskán van fordításunk, de kortársai, így Babits,
Kosztolányi, Tóth és természetesen az újabb költők, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula,
Erdélyi József, József Attila és a többiek csaknem teljesen ismeretlenek.

Mindaz,
amit a magyar közönségnek indítványoztunk a szlovák irodalom folyóirat- és
újságszemléjével kapcsolatban, vonatkozik a szlovák életre is. A politikai élet
részleteit is figyelemmel kísérjük, de fontosabb szellemi, kulturális élet nem
érdekel. Folyóiratainknak és újságjainknak ezen a téren több, állandóbb és
alaposabb érdeklődést kellene tanúsítaniok.

A pesti
magyar egyetem szlovák szemináriumának, ahol Melich János professzor, a szlovák
nyelv és irodalom tudósa működik és szlovák egyetemünk szemináriumának ezekben a
kérdésekben szorosabb érintkezésben kellene állaniok egymással a két irodalom
érdekében. Az aratás bő volna, amint látjuk, kevés a magvető!


Fordította: Sziklay László dr.


<![if !supportFootnotes]>

[i]<![endif]>
Megjelent az Elán c. folyóirat X. évf., 1–2. számában a 2–3. lapon. Örömmel
közöljük a cikk fordítását, mert nagyjában ugyanazt mondta, amit már mi is
hirdetünk évek óta. Folyóiratunk hasábjain többször közöltünk szlovák
folyóiratszemlét, állandóan szeretettel foglalkozunk a szlovák irodalom és
művelődés ügyével. Örvendetes, hogy a másik oldalon is vannak hívei ennek a
józan felfogásnak.


A cikksorozat részei