Duray Miklós méltatása az Eötvös József sajtódíj elnyerése alkalmából
Megfogadni sosem
késő
Duray Miklós méltatása
az Eötvös József sajtódíj elnyerése alkalmából
Minden laudáció egyik lába a
kitüntetett életrajza, akkor is, ha közismert személyről van szó. Így nem
kerülhetem meg, hogy elmondjam: Dr. Duray Miklós, bármilyen szerény ember is,
immár hozzánk, a hetvenkedőkhöz tartozik. Losoncon született, 1945. július
18-án. Van mivel hetvenkednie, hiszen volt rakodómunkás, geológus, geokémikus,
hegymászó, a természettudományok doktora, polgárjogi aktivista, börtönlakó,
vendég professzor az USA-ban, pártalapító, parlamenti képviselő, politikus,
közíró, nemzetpolitikai szakértő és stratéga, a nemzetismeret egyetemi előadója,
címzetes egyetemi docens.
Ezt a leltárt a honlapján
mindenki megtekintheti, de aki ott nézeget, egy tévedéssel is találkozik. Azzal
az állítással, hogy Duray Miklós Pozsonyban él. Nehezen hihető ez, hiszen oly
sokszor lehet vele Budapesten, Sopronban, Győrött vagy épp Szigligeten,
mondhatni Kárpát-medence szerte találkozni! A tévedés azonban nem a földrajzi
helymegjelölésben van. Duray Miklós nem ezeken a helyeken, hanem a szívünkben
él. Tessék végig nézni az interneten található arcképeit. Soha ennyi mosolygó
arcot közéleti emberek fényképén nem látni. Mindazok ellenére, vagy talán épp
azért, ami vele történt, a derű embere maradt. Könnyű megszeretni és a szívünkbe
zárni.
Könnyű, de nem mindenkinek
sikerült. Szerencsére. Mert azok, akiket mindenki szeret, többnyire nem
kitüntetésre érett, hanem inkább jellegtelen s jellemtelen emberek. A magyarság
büszke lehet Duray Miklósra, mert ellenfelei és ellenségei is vannak. Mutasd meg
ellenfeledet, s megmondom ki vagy.
Persze nem lehetett könnyű
vele együtt dolgozni. A színjátszást már gimnazista korában elkezdte, és máig
sem hagyta abba, de - ellentétben közéletünk számos más alakjával, - mindig a
saját szerepében lépett fel, és nem engedte azt semmiféle hatalomnak átírni.
Pedig dramaturgnak sokan jelentkeztek. Meghúzták volna a szerepet és könnyed
dalocskákra, ócska kuplékra cserélték volna a nehéz veretű ódát és himnuszt.
Sikertelenül.
Már a pályakezdése is nehéz
volt. Nem lehetett régész, nem lehetett néprajzos, így lett, rejtői fordulattal,
geológus.
Eltökéltség és bátorság
kellett ahhoz, hogy valaki a hatvanas években a hatalomtól független ifjúsági
szervezetekben tevékenykedjék. Bár egy betegség megszakította Duray Miklós
hegymászó karrierjét, a veszélyes dolgokat, mint a Prágai Tavaszt vagy a Charta
77-et továbbra is szerette. A Prágai Tavaszról még tavaly is úgy nyilatkoztak az
orosz állami televízióban, hogy az SS legények, amerikai és német imperialisták
műve volt. Nem tudok szégyen nélkül gondolni 1968 augusztus 20-ára. Aljas és
gyáva dolognak tartom, hogy az akkori magyar vezetés behódolt és tankokat
küldött Csehszlovákiába. Ezer éves együttélésünk éppen ezer okot szolgáltatott
arra, hogy megtagadjuk a részvételt. Mert ugye nem kell mondanom, hogy képtelen
vagyok Duray Miklóst SS legénynek, vagy akár amerikai, illetve német
imperialistának tekinteni, de még olyannak sem, akiket arról az oldalról
befolyásolni lehetett volna. Végtelenül szomorú, Oroszország mai súlyát
figyelembe véve pedig figyelmeztető jel, hogy arrafelé mintha megállt volna az
idő. A régi szovjet szóhasználat, ami nálunk csak néhány atavisztikus lény
sajátja, ott rendszeres az állami televízióban, s feltehetőleg jól megragadt az
emberek tudatában.
Meghaladná egy laudáció
elfogadható méretét, ha megemlíteném mindazt az üldöztetést, amiben Duray
Miklósnak része volt. Már az egyetemre való bekerülését is akadályozták, a
diploma megszerzése után rendre eltávolították az állásából, még csoda, hogy a
doktori fokozatot meg tudta szerezni. A komolyabb elismerést hozó kandidátusi
címnek a közelébe sem engedték. Ehhez a hatalomhoz való hűségre lett volna
szükség, vagy legalábbis arra, hogy az illető húzza meg magát, és tartsa meg
magának a hivatalostól eltérő véleményét. Duray nagyon fiatalon lett a CSEMADOK
tagja, de még akkor is fiatal, amikor kizárják onnan. 1969-től 76-ig nem vesz
részt a közéletben, de a csehszlovák kommunisták számon tartják: ráteszik a
kiemelkedően tisztességes hazafiak listájára. Duray az egyik legfiatalabb, aki
ebben az elismerésben részesül, aminek az akkori jelentőségét ma már kevesen
értik. Pedig a lista hivatalos neve elég beszédes:
„A jobboldali
opportunisták, a pártellenes, szocializmus ellenes és a Szovjetunió elleni
kampányok és akciók képviselőinek egységes központi nyilvántartása”. Most
könnyen mondjuk, hogy tiszteletet és elismerést érdemel, aki ezen a listán
szerepel, de hogy mivel járt ez a gyakorlatban, arról házkutatások sora, a
hatalom packázása és nem utolsó sorban a börtönben töltött 470 nap tanúskodik.
Az egyesek által puhának
mondott diktatúra azt is megpróbálta elvenni Duraytól, ami számára talán a
legértékesebb, a szülőföldet. Kiengedték az országból, vendégtanár lehetett az
Egyesült Államokban. Egy szép, értékes év után hazaindult, s lám, Jókaival
szólva, kiderült, hogy Ali kezei hosszúak: valahogy épp Duray útlevele került
ezekbe a hosszú kezekbe. De nem tágít, érzi, hogy otthon a helye, 1989 november
28-án végre megérkezik Budapestre, másnap Prágában összeomlik a kommunisták
egyeduralma. Miniszternek jelölik, de a december 10-én megalakult új kormányba
mégsem kerül be: a kommunisták, kik mások, vétót emelnek. Még mindig első számú
közellenség. De mit is keresett volna ő abban a kormányban, amelyiknek elnökét
Čalfának hívják? Hogyan tette volna le az esküt Gustav Husák előtt?
1990-ben új szakasz
kezdődött mindannyiunk, így az ő életében is. Látta, hogy új, korábban nem
remélt lehetőségek nyílnak a cselekvésre, a jövő alakítására. Ehhez nem elég,
hogy 1990 január 31-én képviselő lesz. Ahhoz, hogy a csehszlovákiai magyarság
sorsát javítani, jogait érvényesíteni lehessen, egy egységes magyar párt kell,
ahogy az volt Esterházy János idejében. Miért? Miért ne tagozódhatna politikai
értékek szerint a magyar közösség? Ha nem a megmaradása a tét, akkor nem gond a
széttagozódás. De Duray a saját sorsán keresztül látja: a formálódó új rend is
nemzetállamban gondolkodik, - bár a csehek és szlovákok közös államában ez eleve
képtelenség. Ebben a nemzetállamban a magyaroknak nem jut hely, talán csak az
albérlőség lehetősége nyílik meg. Ők pedig hazát akarnak. Ha közöset, hát
közöset. Megvan erre is a történelmi tapasztalat. Duray 1990 február 7-én
elindítja az Együttélést. Már a névvel is üzen. Úgy tűnik azonban, nincs kinek.
A választásokon az Együttélés jól szerepel ugyan, sőt 1992-ben is
újraválasztják, de az egészséges együttélés, azaz egymás kölcsönös elismerése és
megbecsülése felé nincs elmozdulás. Azóta értjük ennek a jelentőségét, amióta a
nyakunkba szakadt ez a mostani népvándorlás. Most figyeltünk fel az Európa
szerte található párhuzamos társadalmakra. Az Együttélés nem ilyen egymás
mellett élést akart. Előrelátó, máig szóló üzenet.
Azután elérkezett
Csehszlovákia vége. Népmesei helyzet: az ember egyik szeme sír, a másik meg
nevet. Ugrás a bizonytalanba, a csehek bizonyos ellensúlyt jelenthetnének a
szlovák nacionalizmussal szemben, de csábító, hogy a szétválás miatt a
szlovákiai magyarság relatív súlya nő. A döntés nem a magyarok kezében van, a
szétválás megtörténik, s a csehszlovák parlament utolsó ülésén Duray úgy temeti
ezt az államalakulatot, hogy rámutat: sem létrehozásához, sem megszüntetéséhez
nem kérték ki az emberek véleményét. Ennyit a wilsoni elvekről.
Duray Miklós 1993-ban kiállt
egy fontos jelszó mellett: Szülőföldünk legyen a hazánk. Más szavakkal ezt úgy
fogalmazom, hogy alapvető emberi jognak kell tekinteni, hogy mindenki, legyen
bármi az anyanyelve, otthon érezhesse magát a saját szülőföldjén. A szülőföld
nem pusztán a megszületés földrajzi helye. Arról a földről beszélek, amelyen
kinek-kinek a felmenői éltek, ahová tartozik, ha a gólya véletlenül épp máshová
pottyantotta is. A szülőföld családi fogalom. Ha egy szlovákiai magyar azt
mondja, szülőföldem legyen a hazám, akkor két oldalról is támadhatóvá lesz. A
többségi nemzet elutasítja, hiszen kizárólagosságra törekszik. Mi az, hogy a te
hazád? Az én hazám! De él az a nézet is hogy az elszakított magyar közösség ne
azt az országot tekintse hazájának, amelyben él, ahol felmenői nyugszanak, hanem
vallja: a magyar nemzet tagjaként Magyarország a hazája. Így Duray Miklós ismét
első számú közellenség lett. Két oldalról is támadható, és ütötték is, ahol
érték. A mögöttünk hagyott negyedszázad elég tapasztalatot halmozott fel, elég
bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy éppen ő, a sokat támadott, a kiszorítandó,
a kellemetlen ember az, aki előre látja, és ki is mondja, hogy mi a teendő.
Gondolok például arra, hogy hat évre és a Mečiar féle választójogra volt szükség
ahhoz, hogy létrejöjjön az egységes magyar párt, a Magyar Koalíció Pártja. Nem
rajta múlt a késlekedés és nem rajta múlik a 2010 utáni vergődés sem.
Hatvanöt éves, amikor az MKP
kiesik a parlamentből. Aktív pártpolitikai tevékenységét befejezi, de a
Kárpát-medence magyarságának ma is fontos, megkerülhetetlen tényezője. Most
megjelent „Rendszerváltozás, rendszerváltoztatás, rendszerváltás a
Kárpát-medencében 1963-2015” című kötete is bizonyítja: nemcsak
megkerülhetetlen, hanem kendőzetlenül szókimondó ember. Alighanem sikerült újabb
ellenfelekre szert tennie. Baj ez? Olvasva Duray Miklós szövegét, a régi görög
mondásnak az a latinosított változata jut az ember eszébe, amit Balzac adott
XVIII. Lajos szájába: Amicus Plato, sed magis amica Natio. Barátom Plato, s ide
behelyettesíthető bárki, de még inkább barátom a Nemzet. Mert Duray holmi
barátságra nincs tekintettel, ha nemzet érdekében kell szólnia, de nem
intimpistáskodva fecseg, csak olyan tényeket sorol, olyan jelenségeket ismertet,
amelyeknek üzenete van a Nemzet számára. Feltárja a kommunisták sajnos túl
lassan süllyedő világát, amelynek még gondolatai, megfogalmazásai és eszközei is
fertőznek. Túlélték a rendszer halálát, s azzal fenyegetnek, hogy formát igen,
de lényeget nem változtatva ismét fölénk kerülnek. Duray ennek a gyalázatos
világnak kemény ellenfele. Talán ezért említették a Polgári Magyarországért Díj
odaítélésekor első helyen a kommunista ideológia ellen, az egyetemes emberi és
nemzetiségi jogokért folytatott küzdelmét.
A Duray életmű, hála Isten,
még nem teljes, még újabb és újabb üzenetekkel bombáz minket. Rajtunk múlik,
hogy Laokoón sorsra kárhoztatjuk-e. A népdallal fogalmazva ismerjük el, hogy sok
szép szavát többnyire nem fogadtuk meg. Ő kimondva azokat, megmentette a lelkét,
minket azonban csak akkor tud megmenteni, ha figyelünk rá. A kitüntetés
reflektorfénybe állítja őt, így többek számára lehet iránymutató.
Hogy miért kapja most az
Eötvös József sajtódíjat? Erre két feleletem van. Az egyik: mi másért lehet egy
sajtódíjat adni, mint az őszinte szóért? A másik: hát nem mindegy? Duray Miklós
minden díjat megérdemel.
Budapest, 2016. november 16.
Surján
László dr.