"A síró-nevető szemű király meséje jutott eszembe, amikor elolvastam a felkérést: írjam meg mi a véleményem a hétfői dunaszerdahelyi magyar-magyar párbeszédről. Megtisztelő a felkérés, ez az érem egyik oldala. A másik pedig az, hogy ódzkodom ez ügyben a véleményformálástól."
Sírás és nevetés
A
síró-nevető szemű király meséje jutott eszembe, amikor elolvastam a felkérést:
írjam meg mi a véleményem a hétfői dunaszerdahelyi magyar-magyar párbeszédről.
Megtisztelő a felkérés, ez az érem egyik oldala. A másik pedig az, hogy ódzkodom
ez ügyben a véleményformálástól.
Az
ódzkodásnak több oka van. Az első talán az, hogy magamévá tettem annak idején
Antall József álláspontját: a határon túli politikát a határon túl élőknek kell
kialakítanunk, Budapestnek az a dolga, hogy segítse a határon túli magyarság
legitim vezető testületeit. A másik, hogy nem lévén jelen, másod, harmadkézből
származó ismereteim vannak, sok híradást még el sem tudtam olvasni, részletes
elemzésre tehát eleve nem vállalkozhatom.
A
hétfői eseménnyel kapcsolatban a nevetésre az ad okot, hogy megvolt. A sírásra
pedig az, hogy meg kellett lennie. Ahhoz, hogy a szlovákiai magyarság sorsa
jobbra forduljon, megmaradása biztosítva legyen, hogy félelem nélkül és
önazonosságát megtartva élhessen a szülőföldjén és bízhasson abban, hogy ez az
út gyermeki és unokái számára is járható lesz, magyar-szlovák párbeszédre van
szükség. Párbeszédet mondok és nem tárgyalást. Nem pártok közötti kérész életű
megegyezések visznek előre, hanem a szlovákok és magyarok között kialakuló
viszony rendezése. Ennek egyébként egyik kulcs eleme a szlovákiai közoktatás. Ha
a szlovák gyerek az iskolában az ezeréves elnyomásról tanul, nem várhatjuk el
tőle, hogy jó szemmel nézzen ránk. Az oktatásnak tehát kiemelt szerepe van a
jövő formálásában, ekként a témaválasztást csak helyeselni lehet, még akkor is,
ha most nem ezek a szempontok kerültek terítékre.
A
magyar-magyar párbeszédnek azért kellett megindulnia, mert Szlovákiában csak egy
ideig sikerült összeterelni a szanaszét húzó erőket. A kettéválást nem akarom
minősíteni, csak annyit mondok: nekem fájt és csalódást okozott. Elvben nincs
azzal baj, ha valaki úgy érzi, hogy szülőföldjének boldogulása
kereszténydemokrata vagy épp szociáldemokrata elvek alapján érhető el. Ha így
gondolja, akkor anyanyelvétől függetlenül a megfelelő pártban keresi a cselekvés
lehetőségét. De csak akkor helyeselhető ez, ha közösség számára nem a megmaradás
a tét. Mert ha az, akkor bizony nagy luxus, akár bűnnek is mondhatnám, a
politikai filozófiák szerinti széttagozódás. Szlovákiában egy nemzeti
hovatartozás alapján szerveződött, jelentős politikai erő esett szét. Ma is egy
ilyen szervezetre, egységre volna szükség. Ne tudják a magyarok képviselőit
egymás ellen kijátszani a többségiek! Ne maradjon parlamenti képviselet nélkül a
magyarok fele!
Ami
történt, történt. Most reménykeltő, hogy megindult valami. Ha más nem, szakmai,
tartalmi együttműködés. A témaválasztást fentebb helyeseltem. A következő lépés
talán egy újabb tematikus, szakmai összejövetel lesz, de felcsillan a remény,
hogy az ekként megindult közeledés gyakorlati együttműködéshez vezethet, például
a következő választásokon.
Ami
pedig a szlovák-magyar párbeszédet illeti, annak hitem szerint ugyancsak itt az
ideje. A tudomány, a kultúra, de a politika terén is. Sikeréhez jó szándék,
nyitottság szükséges, és az, hogy négy oldala legyen az asztalnak, amit körül
ülnek. Két úgynevezett többségi oldal, szlovákok és magyarok, továbbá
magyarországi szlovákok, valamint szlovákiai magyarok a másik két oldalon. Hogy
mikor lesz egy ilyen tárgyalás, meg nem mondhatom. De addig nem lesz, amíg a
magyar-magyar párbeszéd nem kristályosítja ki a felvidéki magyar álláspontot, és
meg nem egyezik annak képviseletében. Ha Dunaszerdahely ennek a folyamatnak a
kezdete, és ha sikerül a végére is érni, akkor a király, azaz a nemzet, mindkét
szeme nevetni fog.
Reménykedem.
Surján László