Mindszent. Halottak napja. Kik addig élnek bennünk, míg az irántuk táplált szeretet is él. Nos, ezt mesélte nekem a délelőtt, míg végigsiettem Békés főterén.
Pálmai Tamás
Szép
nosztalgia, így, ősszel
Békés
főterén siettem végig egy délelőtt. Szó szerint: siettem. Közben rájöttem, hogy
nem az a feltűnő számomra is, hogy rohanok - hisz, akik ismernek, tudják,
legtöbbször ezt teszem - hanem az, hogy gyorsan, tempósan, jókedvűen megyek.
Olyan jóleső érzés volt energikusnak lenni. Mint aki egy üvegből készült,
külvilágot látni engedő energia piramis alján csücsült és magába szívott minden
kintről és fentről beáramló fényt, melyet kedvesen foglyul ejtett az átlátszó
építmény.
Kicsit szürrealista élmény is ez egyben, de határozottan jó volt ott és akkor
átrobogni a posta és az sarki bank között a szemerkélő esőben. Olyan otthon
érzés is kicsit, hisz huszonhetedik éve járom ezt a „terepet”, s mert falusi
legényke lévén anno - mint azt már sokszor emlegettem - megtanultam, hogy minden
szembe jövőnek köszönni kell. Ezért aztán nem is unatkozik az ember, még e rövid
távon sem, hiszen az emberek jó része viszonozza a köszönést - legalább látásból
ismerősök lévén - kisebb részük meg kicsit értetlen arccal, de válaszol.
Elmoso-lyodok ilyenkor magamban: ha ezt Budapesten tenném, mielőtt belefáradnék
ebbe a „játékba”, már régen kényszerzubbonyból kukucskálnám a világot.
Egy
kisvárosnak megvannak a hátrányai is persze: mindenki mindenkit ismer. De az
előnyei is: mindenki mindenkit ismer. Hát tessék választani. Én azért nem
cserélném le Békést három Budapestre sem. Pedig Pestet szeretem. Csodálatosan
szép és szellemi, kulturális, építészeti értékekben, gyönyörű temetőkben gazdag.
Jó ott lenni, felfedezni rejtelmeit. Egy darabig. Aztán nagyon jó hazajönni. Ide
az Alföld e kis zugába.
Míg e
sorokat írom, döbbenek rá, hogy milyen szerencsés is voltam eddigi életemben,
hisz - pár kivételtől eltekintve - mindig jó helyen laktam. Laktam? Élhettem.
Nagyborosnyói gyerekkorom nem adnám semmiért, mint ahogy sepsi-szentgyörgyi
ifjúságomat sem. Előbbit az alig és ritkán befelhősödő öröm, utóbbit,
szülővárosomat pedig Ede nagyapám (nagyapó), a mára legerősebb kapocsnak
bizonyuló Bandi bátyámék, a szép szerelmek, a Mikó, és a máig is élő,
eltéphetetlen barátságok jellemzik legjobban. Az iskolától a Cigaretta utca
sarkáig végigrugdosott gesztenyék, az osztályunk „kemény magja”, mely ma is ott
van egymás nagy eseményein. Ha olykor csak lélekben ugyan, de jelen van. No, meg
a temetők. Igen. Vendéglői találkák fehér asztalai és most, halottak napja
tájékán a temetők is az otthont jelentik. Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen,
Alsócsernátonban és most már Békésen is.
Napi
imámban név szerint emlegetek mindenkit. Mindenkit. Abból az időkből és a mából
egyaránt. Akik bárhol élnek is, de közel állnak hozzám és kérni „kell” a
Jóistent, mosolyogjon naponta rájuk. Akik meg már messzire mentek és sosem
térnek vissza, nos, nekik kérjük az „örökkön fényeskedő” világosságot.
Gyerek-koromban nagyon szerettem a halottak napját, mert gyertyát szabadott
gyújtani, (csak nekem és gyufával), mert kérdezni lehetett a régi időkről és
válasz is érkezett, mert ritkán látott rokonokkal lehetett találkozni, mert apám
mindig meghívott valakit vacsorára, amit nagyon élveztem, hisz így legtöbbször
Bandiék és Kavicsék voltak az „áldozatok”. Marosvásárhely aztán a legélhetőbb
városnak bizonyult. Elég nagy, hogy el lehessen veszni benne és elég kicsi
ahhoz, hogy egy vendéglőbe lépve mindig találj ismerőst. Jó volt ott
egyetemistának lenni, újból szerelembe esni, „beévásodván” megnősülni és
anyósomékban második családra találni, rácsodálkozni arra, hogy - egek! -
gyerekem van! Ide is köt temetős emlék. Otthon tehát Vásárhely is. Besztercéről
nem beszélnék. Oda mindig vissza kellett menni. Otthonról. Nem is ismerem a
temetőit.
Mindszent. Halottak napja. Kik addig élnek bennünk, míg az irántuk táplált
szeretet is él. Nos, ezt mesélte nekem a délelőtt, míg végigsiettem Békés
főterén.