"Különítélet? Szepesi Attila utóbbi években készült verseit olvasva Pilinszky verse jut eszembe: „Kiemelek egy ismeretlen embert / a semmiből és eleresztem őt.” Egyszerre nevetve és imádkozva, elgyönyörködve az elszabadult szöveg szabálytalan mégis oly igen stilizált és ritmikus melódiákat sugalló mondataiban." - Kabdebó Lóránt írása
Kabdebó Lóránt
Múltidézés karácsonykor
Különítélet? Szepesi Attila utóbbi években készült verseit olvasva Pilinszky
verse jut eszembe: „Kiemelek egy ismeretlen embert / a semmiből és eleresztem
őt.” Egyszerre nevetve és imádkozva, elgyönyörködve az elszabadult szöveg
szabálytalan mégis oly igen stilizált és ritmikus melódiákat sugalló
mondataiban. Ironikus rajz, mintha Bosch vagy Grünewald, avagy Dürer világa
elevenedne meg a pókháló fellibbentésével, ugyanakkor a szavak dörömbölő ritmusa
ősi kultikus ráolvasással temette és egyben fel is támasztotta a megidézett
jelenet szereplőit. Ezekből a”barbár szonettekből” emel ki 56 darabot mostani, a
történelmi időt felidéző kötetében. Nem alkalmi verseket, hanem legfontosabb mai
kérdéseire készít általuk feleletet. A versek egyszerre részei a korábbi
köteteknek, a Medvecukornak és a Varázsfüveknek, mégis az
alkalomhoz is kapcsolódnak, most éppen magát az alkalmat felemelve az esendőknek
méltóságot teremtő pillanat nagyszerűségébe. Ezt írtam meg a Magyar Idők 2016.
december 17. szombati számának Lugas című mellékletének 15. oldalán, az
Olvasólámpa – Karácsony rovatban.
A cikkre kattintva olvasható méretet
kapunk
Esendők méltósága
(Szepesi
Attila ötvenhatosos versciklusáról)
Nemrég
még azt ünnepeltem, ahogy Szepesi Attila a nagy költészet szintjén a Medvecukor
című kötetében visszavarázsolja a nemzeti lét folyamatosságát, amely a
nemzedékeket és a kultúrákat összekötötte, azt a világot, amit a huszadik század
el akart törölni emlékezetünkből. „Barbár szonettjeiben” egyszerre idézte meg
élete menetének környezetét, és láttatta a csapásokat, amelyek innen-onnan
rászakadva az emberekre szét akarták verni az összetartozás minden vágyakozását.
A visszatekintő költő ironikusan rajzolta meg a küszködőket, akik
foggal-körömmel ragaszkodtak valamikori önmagukhoz, környezetükhöz,
kapcsolataikhoz, létükhöz a mindennapokban. A versben, az emlékezésben mégis –
mint középkori szentek Fra Angelico vagy Giotto glóriás megidézéseiben – a
rettenet ellenében boldoggá magasztosultak. De a vers nem visszavárta általuk a
múltat, hanem a megszakadt folyamatosságért kiáltott. Az eltörölt múltat
ajánlotta fel a jövőnek: vegyétek és egyétek! Éljetek vele, legyetek ti azok a
ketten hárman összehajlók, az összetartozást érzékelők, akik a létezés
teljességét újra meg újra maguk köré vonzzák.
A komor témák, Szovjetuniós gyerekkor, szegény Kárpátalja, oroszok, szétlőtt
Budapest, és a lecsavart lángú élet a romokon is élet maradt. Hogy a „barbár
szonettekből” hiányzik a tragikusan, siratósan drámai, miközben mégis megteremti
a katarzist? A tragédia életörömért dörömböl, varázsol, litániázik.
Mint az élet mindennapjairól hírt adó énekmondó garabonciások mindig is tették.
Megint
ráérez egy magyar költő az emberiség egyetemes problémájára, mert amit mint
hazai veszteséget vesz számba, kiderül, hogy ugyanezt elmondhatja egy másik
költő is a világ bármelyik sarkában. És akár szonettben, akár prózában egyként
eljajongható ez a fájdalom. Itt és most nálunk, mintha ikertestvérek lennének:
amire Szepesi Attila egy életmű során felkészült, ugyanazt prózai remekléseiben
Száraz Miklós György is elénk idézi. Üzenetet hallottak? Weöres Sándor, vagy
Gabo, azaz
Gabriel García Márquez vezeti
írás közben a kezüket, vagy nagyszerű kortársunk, Kiss Anna? De még inkább a
huszonegyedik század nagy hiányérzete fogalmaztatja velük rejtelmes mondataikat.
Miként Finnországot újrateremtette a Kalevala, vagy Lengyelországot Reymont
Parasztok-látomása. Akként születik új életre a Krúdyval és Gulácsyval
elsiratott Magyarország ezekben a „barbár szonettekben”, meg a Lovak a ködben
borzongató regény-műremekben.
Amit a
Medvecukor gyermekkorra visszafájó seregszemléjében megérzett Szepesi Attila,
azt a következő kötetében, a Varázsfüvekben már a huszonegyedik században
megélhető otthonteremtésre való rákérdezésként éli meg. A Trianon előtti világ
rezignált tágassága ebben a kötetben, miként Száraz Miklós György regényének
Rozsnyóról Pestre szakadt hősnője körül is, a személyes létezés újabb tágasságú
vágyára vált át. A teherpróba tétje: életre kelthető-e közöttünk a másokra is
figyelő egyes ember, sikerül-e maga köré varázsolnia egy jól hangolt
környezetet?
És akkor
ebből a legmaibb problémából egyszerre csak mindketten hirtelen a huszadik
századi magyar történelem legszebb eseményére figyelnek fel. Rátalálnak a
mélypont ünnepélyére, az ’56-os forradalom embert formáló rejtélyes pillanatára.
Az év könyvének megválasztott regény, az Apám darabokban mellé mostanra
felzárkózik a „barbár szonettekből” kiemelt 56 vers, amely hat évtized
távlatából példázattá formálja a nemzeti feltámadás valaha kamasz szemmel
ellesett és akkor még csak rejtelmesnek tartott jeleneteit. Összeolvashatom –
miként szerzőik is tehették – a két könyvet, hisz a szonettek nem egy jelenetét
a regény dokumentálta események ihletik. A huszonegyedik századi igény munkál
mindkét visszaemlékezésben: a teremtés értelmének keresése. A kifordult,
groteszk sorsok célra találása.
Örülök,
hogy ifjúságom nagy eseményét maradandó művek idézik. De annak még jobban
örülök, hogy a mai emberek legszemélyesebb kérdéseire éppen a forradalmunk és
szabadságharcunk során felbukkanó alkalmi alakok életreményre ébredése tudja
megadni a választ. Az esendő emberek méltóságának felkínálásával. Ezáltal annak
a tizenegy napnak is más távlatot adnak a versek. A magányt legyőző
összetartozásnak a sugárzása, a vesztésre született emberek sorsának értelemmel
telítődése élteti Szepesi Attila diákkori emlékfoszlányait. A hiány átélése, és
a feltámadó életigény a veszendőséggel és kétségbeeséssel vitatkozó tragikus
derű nagyszerű aktualitását jelenti.
(Szepesi
Attila: 56 vers,
Nap Kiadó, Budapest, 2016, 78 oldal.
Ára: 1950 forint)
