A Palóc Társaságnak a Magyar Kultúra Napja tiszteletére hirdetett pályázatának eredményhirdetésén elhangzott köszöntő szerkesztett változata
Négy szócskát üzenek,
vésd jól kebeledbe, s fiadnak
Hagyd örökül ha kihunysz: A HAZA MINDEN ELŐTT.
Kölcsey Ferenc
Surján László
Haza sok darabban
A
Palóc Társaságnak a Magyar Kultúra Napja tiszteletére hirdetett pályázatának
eredményhirdetésén elhangzott köszöntő szerkesztett változata
A
Magyar Kultúra Napján illő, hogy Kölcsey gondolatához kapcsolódjunk. Arra a négy
szóra gondolok, amelyet szüleink hagytak ránk örökül: A Haza minden előtt.
Igen ám, de milyen hazáról beszélhetünk itt, a nyolc országhoz tartozó
Kárpát-medencében? Meg nem kerülhető, jól meg nem választható kérdés.
Kányádi Sándor felkínált egy fontos feleletet:
„Nekünk
egyetlen hazánk van: ez a magyar nyelv.
Mi ebbe a nyelvbe csomagolva jöttünk több évezreden át, és érkeztünk meg ide.
Elkezdtük fölvenni a hitet, hogy beilleszkedjünk ide Európába. De úgy, hogy
már-már a nyelvünk is ráment. És akkor egy vagy több szerzetes, körmére égő
gyertyával nekiállt lefordítani egy temetkezési beszédet, mert különösen
temetkezés alkalmával sajdult bele ezekbe a fiatal papokba, barátokba az, hogy
az Úristennek se lehet tetsző, hogy olyan nyelven ajánljuk a magyar halott
lelkét az Egek Urának, amit a végtisztességtevők nem értenek. Ezért fordították
le a Halotti Beszédet”. Igen, az anyanyelvünk összeköt mindannyiunkat, és
nemcsak temetési beszédben fontos. Szomorú valósága korunknak, hogy
használatáért naponta meg kell küzdeni sokunknak, kiknek a többségiekkel szemben
az alkalmazás jogáért, kiknek pedig a nyelv tisztaságáért.
Mert igaz az, amit
Bodnár Orosz Éva
nyilatkozott tavaly: „Nem mehetünk el
vállrándítva a tény mellett, hogy
kisebbségben élünk a szülőföldünkön.
Nem mi választottuk, kaptuk ezt az állapotot. És kaptunk olyan ősöket, akik
mindenek ellenére megőrizték számunkra a
nyelvet, hitet, történelmet.
Erkölcsi kötelességünk ezek ápolása és tovább adása. Gazdagíthatjuk, növelhetjük
ezt az örökséget, de elvenni, feladni belőle semmit nem szabad.” Nyelv, hit,
történelem. Azaz, ha kiemelt helyen is van a mai haza fogalomban a magyar nyelv,
nem választható el más értékektől, jelesül a hittől és a történelemtől. A
történelemről szólva ide kívánkozik egy másik szó: a valós, a hamisítatlan
történelemtől. Mert a mi gondolkodásunkban is van sok múltszépítő, legendás
elem, mások meg politikai indulatból akarják átírni a múltat. Ragaszkodjunk a
valósághoz, így is van benne sok, amire büszkék lehetünk, és van, amit okosabb
megvallani és megbánni. Mert ez az emberi hozzáállás.
Bodnár Orosz Éva felidézte az erdélyi Szabó Gyula szép gondolatát: "A
szülőföld az, ahol a szülők földdé válnak". Többek között ezért is
köt minket eltéphetetlen kötelék a helyhez, ahol élünk. Nem elég ünnepeinken
énekelni, hogy itt élnünk, halnunk kell, hanem át is kell éreznünk, ami Petőfi
korában még természetes volt, hogy az unokák leborulnak, le tudnak borulni eleik
domboruló sírjára. Ám a realitásokhoz az is hozzátartozik, hogy a Kárpát-medence
földje másoknak is szülőföld, mások szülői is itt váltak földdé. Közös hazánkról
van szó.
Ezt a gondolatot
folytatja Erdélyből
Kiss Judit, aki egy kitüntetés alkalmából
fogalmazta a következőket: „Ha párhuzamos, hermetikusan zárt világokat teremtünk
magunk körül, semmi esélyünk elfogadtatni a többséggel például azt sem, hogy a
magyar követelések teljesítésével a románok tulajdonképpen az égvilágon semmit
sem veszíthetnek.” Mondhatnák szlovákot is, szerbet is, sorra minden
szomszédunkat. Az elkülönülés tehát nem megoldás.
A közös szülőföld
kötelez. Akarva, akaratlanul hatunk egymásra. Többség és kisebbség viszonyában
ennek is vannak veszélyei, a legnagyobb a beolvadás. Ha azonban szilárdan
állhatunk a magunk kultúrája talaján, akkor nincs mitől tartanunk. „Az, hogy a
kultúra olyan kapukat nyit, - folytatja Kiss Judit - amelyeken keresztül az
egyes közösségek tagjai ki-be járhatnak és a feszültségmentes együttélés
érdekében érdemi, példamutató dialógus kezdődik, egyik fél számára sem lehet
ártalmas. Nem beszélve arról, hogy a kulturális érték – nemzetiségtől
függetlenül – nettó gazdagíthat mindenkit, aki befogadja. A megnyíló kapukon
belépve pedig talán újabb és újabb megnyíló kapukhoz vezethet út.” Ez az út az
átélt mély fájdalom után, a reménytelenség útvesztőiben is bolyongva, egy szebb
világhoz vezet el. „Én hiszek a
testvériségben,
a színek együtt adják ki a képet, a hangok együtt adják a koncertet” – ezt
Babits Mihály írta, mégpedig akkor, amikor még
egészen friss volt a trianoni fájdalom: 1924-ben. A Nyugatban megjelent írás
címe is reményt keltő volt: Örökkék és a felhők mögött. Hozzá fűzte a
figyelmeztetést: „Nemzet ne a nemzet ellen harcoljon, hanem az ellen, ami minden
nemzet nagy veszélye: az elnyomás és a rombolás szelleme ellen! Micsoda leckét
kaptunk ebből éppen mi, magyarok! És
micsoda hiba,
másnak tenni, amit magunknak nem kívánunk
- holott már avval,
hogy másnak megtettük, ajtót nyitottunk neki, hogy velünk is megtörténhessék”.
Meg is történt. A
történelem durván túlteljesítette a feladatát. A trianoni sorscsapás komor jövőt
vázolt az első nemzedék elé: varjú sorsot száraz jegenyén. Akkor sem vállalta
mindenki, hogy kitartson tíz, száz évekig. Most is sokan érzik, hogy a
fészekrakó vágyat máshol kell kibontaniuk. De ha Babitsnak igaza van, és örökkék
és van a felhők fölött, - erről minden repülőút is bizonysággal szolgál, - akkor
vágyjunk inkább a magasba szálló pacsirta énekére. Megkövetelve magunk és
utódaink számára - az immár földdé lett eleink okán - az emberhez méltó, szabad
élethez való jogot.