"Egy másik embert akkor tudunk megismerni, ha tudjuk, hogy hol tart vándorútján a térben és az időben: milyen kapcsolatai voltak és vannak, milyenek családi körülményei, anyagi lehetőségei, milyen képzettsége van, dolgozik-e már, vagy még tanul, milyen élettapasztalatok birtokában van. De mivel „az idő a tér fölött áll” sokkal fontosabb kérdés az, hogy egzisztenciális értelemben hol van: hol áll meggyőződései, céljai, vágyai, életterve szempontjából, mennyire tud élni szabadságával, meg tudja-e különböztetni a jót a rossztól, az igazat a hamistól, a szépet a csúftól, a szentet a profántól?” - Bíró László püspök úr januári levele.
Hívom
a családokat
Bíró
László püspök levele
HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET
ÉS SZERELMESEKET,
A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS
AZ ÉLET MELLETT ÁLL!
2017.
január
Ugyanabba a középiskolába
jártak, a fiú két évfolyammal feljebb, mint a lány. Énekkarban, különféle
iskolai rendezvényeken találkoztak, és gyakran jól elbeszélgettek. Úgy érezték,
hogy sok mindenben egyformán gondolkodnak és hasonló az ízlésük. Amikor a fiú
leérettségizett és egyetemista lett, baráti kapcsolatuk megszakadt. A fiú már
végzős volt, amikor egy egyetemi rendezvényen újra találkoztak. Kiderült, hogy a
lány is arra az egyetemre jár, csak egy másik szakra. Egyre többet találkoztak,
és a barátságból szerelem lett. A lány még tanult, amikor a fiú egy
kutatóintézetben kezdett el dolgozni, ők ketten meg elhatározták, hogy ebből a
szerelemből házasságnak kell lennie. Hivatalosan még nem voltak
menyasszony-vőlegény, de abban a tudatban éltek, hogy úton vannak közös életük
beteljesedése felé. A fiú azonban váratlanul lehetőséget kapott egy 10 hónapos
kutatómunkára Amerikába. Úgy gondolta, hogy fontos lenne élnie ezzel a
lehetőséggel, de a lány attól félt, hogy a fiú 10 hónapos távolléte alatt
kapcsolatuk megroppanhat. Ezért azt gondolta, hogy tartsák meg még az utazás
előtt a hivatalos eljegyzést, a gyűrű majd megvédi mindkettejüket. A fiú szerint
viszont épp ezzel a kutatómunkával tudja lefektetni közös jövőjük alapjait.
Az ember sok és különféle,
egymásnak ellentmondó nézetet vallott és vall önmagáról. Egyszer mindenek fölött
álló törvénnyé magasztalja magát, máskor a kétségbeesésig megy el önmaga
leértékelésében. Az Isten képére és hasonlóságára teremtett ember képes arra,
hogy megismerje és szeresse Teremtőjét, aki úrrá tette minden földi teremtmény
fölött. Szellemi képességei révén a századok folyamán a tapasztalati
tudományokban, a technikában és a szellemtudományokban, valamint az anyagvilág
kutatásában és leigázásában nagyot fejlődött. Mindeközben vonzza az igaz és a
jó, a szép és a szent, keresi a mélyebb igazságot, élete értelmét és célját. A
teljességre törekedve jut el a láthatókon keresztül a láthatatlanokhoz. (vö. GS
12-15)
Az ember test és lélek
egysége. Testi mivoltánál fogva magába gyűjti az anyagvilág elemeit, de az
anyagból alkotott test a lélek miatt emberi és élő test. Az ember teremtésétől
fogva természetfölötti célra van rendelve, és lelkét Isten ingyenes ajándékként
fölemelheti a vele való közösségre. Az ember fogantatása pillanatától kezdve
része a teremtett világnak. Teste fejlődik és egyre többet akar birtokolni a
természetben, a végtelen térben elérhető javakból. Természetfölötti
célját megérteni és ahhoz egyre közelebb kerülni csak lelke szüntelen
gondozásával, hite, reménye és szeretete elmélyítésével tud. Isten az embert
szereti és szeretetre teremtette. Akaratát akkor tudjuk teljesíteni, ha
életünkben és mások életében előmozdítjuk az üdvözülés útját. Ehhez időre
van szükség, ezt szintén Isten ajándékozza az embernek.
Hogyan tudjátok
gyerekeitekkel megértetni, hogy a testi és a lelki fejlődéshez egyaránt
erőfeszítésre van szükség, és mindkettőhöz nélkülözhetetlen Isten kegyelme?
Az idő a tér fölött áll.
(EG 222) A teljességre törekvés arra hívja akaratunkat, hogy a természet
nyújtotta minden látható és kézzelfogható jót birtokba vegyünk, de ebben
korlátoz a minket körülvevő fizikai valóság. A természetfeletti felé való
haladásunkat földhözragadtságunk, tökéletlenségeink, bűneink akadályozzák. Hiába
érünk el jobbnál jobb pozíciókat, hiába nyerjük el a társadalom elismerését,
hiába veszünk birtokba bármennyit a természetből, nem nyugodhatunk meg, amíg
közelebb nem kerülünk a természetfeletti világhoz, ha szellemünk, lelkünk nem
fejlődik, ha nem leszünk a hitben, a reményben és a szeretetben egyre érettebbé,
bölcsebbé. Ha elsőbbséget adunk a térnek és túlzott lendülettel próbálunk
megoldani minden jelenlegi problémát, igyekszünk magunk alá gyűrni hatalmat,
vagyont, pozíciókat, akkor ezzel a folyamatokat megállítjuk, és előbb utóbb
zsákutcába jutunk. Adjunk inkább elsőbbséget az időnek, foglalkozzunk a
folyamatok és az új dinamizmusok elindításával. (vö. EG 222) „Mit használ az
embernek, ha az egész világot megnyeri, önmagát pedig elveszíti, vagy magára
nézve kárt vall?” ( Luk 9, 25)
Idézzetek fel
ismerősi, baráti, vagy rokoni körből olyan embereket, akik a társadalmi
ranglétrán nem foglalnak el előkelő helyet, mégis boldogan, kiegyensúlyozottan
élnek! Tudtok-e példát olyanra, akinek látszólag „mindene megvan”, mégis
boldogtalan?
Egy másik embert akkor
tudunk megismerni, ha tudjuk, hogy hol tart vándorútján a térben és az időben:
milyen kapcsolatai voltak és vannak, milyenek családi körülményei, anyagi
lehetőségei, milyen képzettsége van, dolgozik-e már, vagy még tanul, milyen
élettapasztalatok birtokában van. De mivel „az idő a tér fölött áll” sokkal
fontosabb kérdés az, hogy egzisztenciális értelemben hol van: hol áll
meggyőződései, céljai, vágyai, életterve szempontjából, mennyire tud élni
szabadságával, meg tudja-e különböztetni a jót a rossztól, az igazat a hamistól,
a szépet a csúftól, a szentet a profántól? Olyan szeretet van-e benne,
amilyenről Szent Pál ír: „A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, nem
féltékeny, nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem tapintatlan, nem keresi a
magáét, nem gerjed haragra, nem feltételezi a rosszat, nem örül a gonoszságnak,
de együtt örül az igazsággal; mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél,
mindent elvisel” (1 Kor 13 4-7)? Van-e benne elég mély együttérzés és türelem,
akarja-e mindig mások javát? Tetteit a szeretet, vagy az indulatok vezérelik? Az
igaz szeretet kiléptet önmagunkból, nem irigykedik, örömmel fogadja mások
sikereit, a tényt, hogy mindenkinek különböző adományai vannak. Aki szeret, az
kerüli, hogy túl sokat beszéljen önmagáról, és figyel másokra, így tud a saját
helyén lenni anélkül, hogy a középpontban akarna állni. „A tudás felfuvalkodottá
tesz, a szeretet ellenben épít” (1 Kor 8, 1). Tud-e úgy és annyira szeretni,
hogy a szeretett másiknak feltétlenül hisz, benne minden körülmények között
megbízik? A szeretet a másikban megbízik, szabadon hagyja, lemond arról, hogy
mindenben ellenőrizze, hogy birtokolja, hogy uralkodjék felette. Ez a szabadság,
amely teret nyit az autonómiának, a világ felé való nyitottságnak és az új
tapasztalatoknak, ezzel gazdagítja a kapcsolatot és nem engedi, hogy belőle
távlatok nélküli belterjesség legyen. Tud-e őszintén remélni abban, hogy az
adott kapcsolatban mindig lehetséges a kölcsönös érlelődés, a szépség
kibontakoztatása, a teljesség felé való haladás? Elég erős-e személyisége ahhoz,
hogy a rosszat ne viszonozza rosszal, hogy az erőszakkal szemben szeretettel
védje meg magát és övéit? (vö. AL 90-119)
Mit tapasztaltok,
milyen környezetben tud a gyerekek szeretete legjobban kiteljesedni? Hogyan
tudjátok gyerekeitek nevelésében megtalálni az egyensúlyt a szigorú
követelmények és büntetések, valamint a hibák elnézése és megbocsátása között?
Évek múlva, amikor a fiú és
a lány már férj és feleség voltak, egy alkalommal visszaemlékeztek arra a nehéz
döntésre, amelyet a fiú Amerikai ösztöndíja ügyében kellett hozniuk. Most már
világosan látom – mondta a feleség –, hogy akármilyen szép, vastag jegygyűrűt is
csináltattunk volna, az nem védte volna meg egyikünket sem az egymástól való
eltávolodástól. Maga az eljegyzési ünnepség, a rokonoktól felénk áradó szeretet
talán erősítette volna kapcsolatunkat, de az, hogy menyasszony-vőlegény lettünk,
csak státus-változás lett volna, a gyűrűk csak státus-szimbólumok lettek volna.
A kettőnk szeretete nem növekedett volna, pedig növekedésre volt szüksége, mert
az én szeretetem még nem volt elég erős ahhoz, hogy feltétel nélkül bízzak
benned. Viszont én azt hittem – vette át a szót a férj –, hogy egy komoly
kutatási eredménnyel, például egy kész disszertációval a zsebemben hazajőve
olyan státusba fogok kerülni, hogy az biztos alapot ad a házassághoz és
családalapításhoz. Az én szeretetem is gyenge volt, nem Isten szeretetére és
kegyelmére akartam építeni, hanem a magam tudományos eredményére. Aztán a dolgok
másképp alakultak. A kinti munka nem sikerült úgy, ahogy elképzeltem, de közben
te itthon kitüntetéssel diplomáztál és kitűnő állást kaptál. Amíg egymástól
távol voltunk, sokat leveleztünk és egyre jobban megismertük egymást. Azt merem
mondani – szólt közbe a feleség –, hogy a fizikai távolság köztünk megnövekedett,
de a lelki rohamosan csökkent. Attól tartottam, hogy ez a tíz hónap elválaszt
minket egymástól, és lám, megérlelte a szeretetünket. Ezt azonban nem a tíz
hónapnak, hanem Istennek köszönhetjük. Amiről mi, emberek azt gondoljuk, hogy az
lehetetlen, az Istennek lehetséges.
Bíró
László
az MKPK családreferens
püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
forrás: csaladlevel levelezőlista