"Mi is ez a két kötet? És főként: melyiket szeressem? Az egyik egy terjedelmes válogatás egy tudós életművéből, A másik, egy szinte kedvtelésből kiserkedt monográfia egy mindig is mostohán kezelt költőnkről, akit a nagyközönség – ha valóban ismerné – szeretettel fogadná kedvenc olvasmányai közé: Berda Józsefről szól.
" - Kabdebó Lóránt írása
Kabdebó Lóránt
A mérleg
serpenyőiben
(Sipos Lajos a terepasztal-építő és a monográfus)
Szerencsés vagy szerencsétlen
pillanat. Egyszerre két könyve jelent meg Sipos Lajosnak. Egymástól független
műfajú alkotások. A maguk nemében mindkét kötet reprezentatív teljesítmény.
Csakhogy nem lehet egyszerre írni mindkét kötetről. Mert különböznek. Illetőleg,
ha összehasonlításként szembeállítom őket, megmérkőztetem, akkor csakis akként
mérlegelhetem őket, mikéntha a régi mérlegek kettős serpenyőjébe tett két
minőséget próbálnám összemérni. Melyiket szeressem jobban?
Mi is ez a két kötet? És főként:
melyiket szeressem?
Az egyik egy terjedelmes
válogatás egy tudós életművéből, amely mint egy terepasztalt építi meg a
huszadik század első felét: egy látványos építményt teremt, amelynek teljes
problematikáját a század második felében, még inkább napjainkban kell megmérni.
Ha még egyáltalán van ma időszerű irodalomtörténeti feladat, akkor éppen ez a
rálátás-keresés mai szellemi viszonyaink alakítására is aktuális befolyással
lehet.
A borítókra kattintva olvasható
méretet kapunk
A másik, egy szinte kedvtelésből
kiserkedt kellemes és olvasmányos monográfia egy mindig is mostohán kezelt
költőnkről, akit a nagyközönség – ha valóban ismerné – szeretettel fogadná
kedvenc olvasmányai közé. Berda Józsefről szól.
A borítókra kattintva
olvasható méretet kapunk
Az életösszegező válogatás
valójában egy sikeres rálátás. Tulajdonképpen ifjúságom egyik célkitűzését
valósítja meg. Valaha, amikor monográfikus vállalkozásomba kezdtem, irigykedve
gondoltam el egy teljesebb lehetőséget. Hangoztattam: aki meg akarja érteni és
érttetni a huszadik század első felének irodalmát, két költő életművéből
építheti meg a magyarázó és láttató terepasztalt. Babits és Kassák. Kassák
kapott egy múzeumot, és sok értő tanulmányt, de a terepasztal lehetőségét senki
nem vállalta. A Babits életmű bemutatásának megszervezésénél kollegáim valaha
összevesztek, az intézményi és anyagi támogatás szétfolyt. Úgy látszott, senki
sem tudja tető alá hozni a terepasztal megépítését. És mostanra egyre több kötet
születik, és műhelyek egymást kiegészítő vállalkozásai teljesítik be a valahai
vállalásokat. Nagy nevek, sikeres kutatók, fiatal filológusok társulnak, és
műveik összehozzák lassan a Babits-értetés körvonalait.
Közben pedig az egyik
terepasztal-építő saját életművében a szervező munka mellett összehozott egy
lényegi személyes terepasztalt. Megteremtette saját rálátását a jelzett
időszakra. És most összegyűjtötte ennek legfontosabb építőelemeit. Aki ezzel a
korszakkal foglalkozni akar, értelmezni kezdené, az nem kerülheti meg ezt a
nagyszerű könyv-épületet, amit Sipos Lajos egy élet tapasztalataiból
megteremtett.
A Babits-kutatás nagy
egyéniségei, Rába György és útját folytatva-követve Kelevéz Ágnes a filológiai
feltárást a poétikai- és esztétikai modellek vizsgálatával társította. Sipos
Lajos ellenben a kutatás-szervezés és adatfeltárás eredményeit, és Babits
történeti- és irodalomtörténeti modellé válása nehéz útjának követését, az
irodalomtörténeti modell-alakítás feltárását vállalta magára.
Sokakról ír, a Nyugattal egyidős
folyóiratokról, Babits-kortársakról, mindenütt hangsúlyossá tesz dokumentumokat,
megnyilvánulásokat, már ismert vagy még többször még eddig ismeretlen, vagy már
általa korábban megismertetett szövegeket. És mindezeknek a pontos időszaki
meghatározottságát elemzi. Mert ugyanaz a fogalom, főként az általa
legizgalmasabban vizsgált haza-értelmezés esetenként, sőt percenként változott
visszhangot kiváltó akusztikában érvényesül. Ennek az akusztikának a mestere az
ő vizsgálati módszere.
És legyen szó bárkiről, bármely
folyóiratról, mindegyik esetben tanulmányaiban visszaköszön Babits neve is.
Számára, miként azt fiatalabb koromban megálmodtam, valóban Babits a
vonatkoztatási pont. A terepasztal ekként válik szervezett egységgé, élő
közeggé. Minden pontja összefügg a többi dokumentummal. Ezáltal válik ez a
„válogatott” kötet egy életmű híradásává.
De had tegyek mellé egy Sipos
által Babitsra vonatkoztatott jelenetet, amelyet olyan jellegzetesnek találhatok
a kommunista hatalmi mechanizmus „szalámi taktikája” szempontjából, hogy
kénytelen vagyok magamra vonatkoztatható életrajzi hitelessége okán elmesélni. A
hatalmi taktikázás egy rendkívül jellegzetes esetét villantja fel. Érvényesen
akkor is, ha az idézett szövegek hiteles voltát ő maga is kétséggel kezeli. Nem
a szöveg, hanem a lényeg hitelessége bizonyíttatik ebben a bekezdésben:
Lukács a december 9-én kelt
iratában, Mannheim Károly nevében is, találkozóra hívta Babitsot, feltehetően a
Centrál kávéházba. Erre a találkozóra azután került sor, hogy Lukács a
kommunista párt tagja lett. Nem kizárt, hogy a szellemtörténeti iskola hívéből
marxistává vált filozófus ekkor és itt vagy egy későbbi beszélgetés során,
Schöpflin Aladár jegyzőkönyvbe mondott „vallomása” szerint „1919 január végén
vagy február elején”, igyekezett „rábeszélni Babitsot, hogy lépjen be a
kommunista pártba”. Az egyik változat azt emlegeti: belépése esetén a
kultuszminiszterséggel kínálták meg (erre emlékezett maga a költő, más helyen
Schöpflin Aladár és Basch Lóránt); a másik változat érvelése így szólt: „Ha most
lépsz be a pártba [1919 januárjában vagy februárjában], mondotta Lukács, akkor
hős leszel és úttörő. Ha csak akkor lépsz be, amikor már uralomra jutottunk,
akkor legfeljebb egyszerű kommunista lehet belőled.”
Kísértetiesen hasonló szövegre
emlékszem gyermekkoromból. A front után édesapám Gyöngyös város közműveinek
igazgatója volt a koalíciós időkben. Az ő irányításával indult el a város víz-
és villanyellátása heroikus körülmények között. Amikor közeledett a fordulat
éve, a kommunista párt egyik helyi vezetője, egy valahai ügyvéd beszélgetésre
hívta, és a pártba való belépése esetére éppen a korábban érdemeivel elért
helyzetének stabilizálását helyezte kilátásba. Gyermekként, elalvás előtt
hallhattam vívódását, és jegyeztem meg egy életre az ajánlat kísérteties
valóságát. A nemleges válasz következménye lett, hogy Egerbe, majd Miskolcra
helyezgették „amikor már hatalomra jutottak”.
A feltárt szövegek pontos,
helyhez és időhöz, és környezethez kötése ennek a tudósi életműnek a
legsajátosabb érdeme. Egy nagy magyar írót-költőt-gondolkodót mutat be
tényfeltáró munkássága során. De ahhoz, hogy ez a bemutatás érdemleges legyen,
viszonyítania kell. működésbe hozni a terepasztalt. És ezáltal egyetlen
írószemélyiség korában való vergődését kísérve életművével történelmi leckét ad
jelenkori olvasóinak is.
* * *
Pedig önmaga szórakoztatására
mennyire mást is meg tud oldani. Családi őshonából hozott emlékei fűtötték pár
éve, hogy egy nagyszerű Tamási Áron-monográfiát sikerítsen. És most,
felnőttkorának, Újpestnek helyi nevezetességét, Berda József költőt hozza
emberközelbe a számunkra. És egyben a helyi jelenségből egyetemes érvényű
költészet megvalósítását mutatja fel.
Személyes emlékemmel kell
kezdenem. Ritkán történt, hogy szomorúságot okoztam, akaratom ellenére,
költőnek. Bevallom, Berdával ezt tettem. Mentségem: kezdő kritikus voltam, nem
én határoztam meg írásom terjedelmét, az valahogy adódott eleve. Hangnemét
ellenben az Új Írás akkori rovatvezetője rám bízta. Vidd el a gyűjteményes
kötetét, olvasd el, és ha akarsz, írjál róla. Nézd meg, hogy a gombák, amikről
ír, csak gombák, vagy valami más is van ebben a költészetben. Szabó György
szavai felszabadítóan hatottak. Ugyanis örömmel olvastam a könyvet, mondhatnám
lubickoltam a Berda-világban. És ezt meg is akartam írni. Valójában meg is volt
hozzá a felhatalmazásom. De hát egy-két flekknél többet mégsem írhattam. Magam
élvezetét ugyanakkor – úgy véltem, és ma is úgy emlékszem – beleadtam akkori
írásomba. Aztán később, amikor Vargha Kálmán megírta a maga Berda-könyvét,
engedélyt kért, baráti alapon, hogy közölhesse Berda írásomban csalódott
levelét. Mintha hideg vízzel öntöttek volna nyakon. Persze engedtem – tegyem
legalább ekként jóvá sikertelenségemet. „Könyvem méltatása? Vegyes […] Kabdebó
Lóránté – se hideg, se meleg!” Késő bánat, de leírom: nem ezt akartam, én
magamban melegen üdvözöltem. Élvezettel olvastam. És ennek környezetemben akkor
hangot is adtam. Azóta is csak valahai fiaskómat ismétlem.
Sipos Lajos „kritikai pályarajza”
egyszerre olvasmányos életrajz, helytörténeti és a kort szélesen jellemző
bemutatás, és ugyanakkor egy költészetnek a sajátos maradandóságát tudatosító
alkotás. Egy Verlaine-sorsúra sikeredett életű, a magas költészetet a mindennapi
élet mindennapi érzékelésével őszintén átélő magas szintű költészetet tudatosít
ez a monográfia. Egy a groteszkig furcsa, mégis legendásan magaserkölcsű,
ugyanakkor szinte az ágyrajárók életformáját is öntudattal vállaló emberségű
ember jelenik meg ebben a könyvben, nő meg az olvasás során legendás
költőegyéniséggé. Minden groteszk témájában imádnivalóan kedves eleganciával
beleköltöző költő életével ismerkedünk meg. Aki ugyanakkor spirituális
hangjaival villoni összekötöttséget tud közvetíteni az égi és „ninivei” valóság
között.
Sipos Lajos könyvében
olvasmányosan elénk idézi a ninivei valóságot, a természet valóban „természetes”
megjelenését, és ugyanakkor az áhítatot, ami az égi hatalommal is állandó
kapcsolatban éli a maga természetes életét. Ősember, aki ismeri a civilizáció
valóságát. De ebből végül is csak a barátok emberi társaságát választja ki
önmaga környezetévé.
Amint Tamási Áront is
megszerettette – szerintem – a kései nemzedékekkel Sipos könyve, akként Berda
József szinte naplószerűen pontos alakzatát is idevarázsolja társnak magunk
mellé. Orrfacsaró jelenlétként? Nem, baráti szövetségesként. Az egészséges és
emberséges életért vágyódó világ példázataként. Ezt az életrajzot követve a mai
nagyvárosi környezetről is valahogyan másként fogunk gondolkozni. Nem fogunk
ezentúl a hasonló figurák mellett sietve tovafutni. Belegondolunk, ők is képesek
– de mennyire! – titkokat őrizni létezésükkel. Berda költészete ezt az életet
emeli a poézis oltárára, megismertetve az embert abban a lényben, aki az
elhagyatottság auráját hordozva, maga köré fonva, egy életen keresztül az életet
Isten gyermekeként átélő ember tudott maradni. És barátai tanúsága szerint ezt a
képet magáról el is tudta fogadtatni. Ezt pedig emberi fogyasztásra alkalmas
olvasmányos szövegezéssel tudja elfogadtatni olvasóival – remélem mindenkivel! –
ennek a „kritikai monográfiának” a szerzője.
Csak tudnám, miért „kritikai” ez
a monográfia! Én úgy értelmezem: a legenda és a valóságos élet szembesítése,
valamint a spirituális emelkedettség jelenléte a legmindennapibb jelenetekben,
jelenségekben. Tehát pont ellenkezője mindannak, amit eddig Berdáról
hallhattunk. Ha így gondolta, akkor sikerrel járt. Mert a legendákat és a
mindennapiságot is megtartva, mindennek éppen az ellentétét írta és dokumentálta
a számunkra. Köszönet és a könyv elolvasása legyen a mi hálánk törekvéseiért.