"Lagzi István kutatásai mostanra értek be. A második világháború alatti lengyel menekültek magyarországi sorsát levéltári adatokból, elbeszélt emlékezésekből, és leírt memoárokból több évtizedes munkásságával gyűjtötte össze. Most megjelent könyvében ebből éppen a munkás hétköznapokban való hazai részvételükről készített alapvető gyűjteményt adta közre. " - Dobos Marianne írása
Dobos
Marianne
Az igaz
barátság a bajban ismerszik meg.
Lagzi István
kutatásai mostanra értek be. A második világháború alatti lengyel menekültek
magyarországi sorsát levéltári adatokból, elbeszélt emlékezésekből, és leírt
memoárokból több évtizedes munkásságával gyűjtötte össze. Most megjelent
könyvében ebből éppen a munkás hétköznapokban való hazai részvételükről
készített alapvető gyűjteményt adta közre. Ezt ismertettem Betakarítás
címmel, a Magyar Idők szombati mellékletében, a Lugasban, az Olvasólámpa
rovatban, a 2017. február 4. szám 15. oldalán.
Betakarítás
(Lengyel menekültek a
világháború idején)
Nevezhetjük remek történelmi
monográfiának, vagy kiváló szociológiának is Lagzi István hiánypótló munkáját.
1939 őszén a szovjet és német megszállók által lerohant hazájukból menekülő és a
világháború végéig országunkban tartózkodó lengyelek életviszonyairól kapunk
részletes képet. A szerző tíz éves levéltári kutatása, a túlélőkkel készített
beszélgetései, illetve a menekültek naplóinak feldolgozása által hiteles könyvet
ad a kezünkbe.
A megszállók elől menekülő
sorkatonákat és tiszteket a nemzetközi előírásoknak megfelelően először
táborokba gyűjtötték, a polgári személyeket pedig magánházaknál, vagy bérelt
épületekben szállásolták el. A lakosság mindenütt nagy rokonszenvvel fogadta a
lengyeleket, és igyekezett „magyaros vendégszeretettel” gondoskodni az
érkezőkről. A magyar hatóságok és a lakosság közreműködésével szinte még az
elszállásolás befejeződése előtt megkezdődött a katonák Franciaországba
szöktetése. (Erről szól a szerzőnek Lengyel katonák evakuációja Magyarországról
1939–1941 című, hasonlóan izgalmasan, és gondos alapossággal összeállított
kötete.)
Kezdetben, 1939 őszén, a
betakarítás idejére, idényjellegű munkavállalást kezdeményezett a Földművelési
Minisztérium. A zsold kiegészítéseként kapott fizetést haza tudták küldeni a
menekültek. Amikor pedig itthon a megszaporodott katonai behívások miatt
családok maradtak eltartó nélkül, lehetővé vált számukra is a lengyel katonák
alkalmazása. 1940 végétől az iparban, sőt állami szolgálatban is egyre többeket
helyeztek el. Állást találtak szakmunkások, technikusok, mérnökök; főiskolát,
egyetemet végzett szakemberek az Iparügyi és a Honvédelmi Minisztérium
egyetértésével bányáknál, útépítésnél, folyószabályozásnál, és kisvállalkozóknál
is. A keresetük a magyar munkavállalókéhoz hasonlóan hol kiemelkedően magasabb,
hol alacsonyabb volt.
A munkaadók és a
munkavállalók között kialakult viszony persze nem volt mindig felhőtlen. Lagzi
István emberismeretét igazolja, ahogyan az „árnyoldalakat” is leírja. A kötet
nem csak a témával foglalkozó magyar és lengyel szakemberek számára
megkerülhetetlen. Amikor a két nemzetállam barátságáról beszélünk, ne felejtsük
napjainkban sem, hogy az igaz barátság a bajban ismerszik meg.
(Lagzi
István: Lengyel menekültek munkás hétköznapjai Magyarországon 1939–1944), a
szerző magánkiadása, Budapest-Szeged-Varsó, 2016, 323 oldal. Ármegjelölés
nélkül)