"Befogadhatom a vendéget egy vacsorára, sőt egy vagy két éjszakára is. De ha a vendég nem akar elmenni, azt mondom neki: nem! Ha pedig erre fenyegetőzni kezd, majd azt mondom: jól van, rendben, csak nyugodjál meg! Mi mind elköltözünk, és átadjuk neked a helyet? Ha így teszek, totálisan bolond vagyok. Ez már nem könyörületesség, hanem a legnagyobb ostobaság."
Pálmai Tamás
Dixit
Amikor valamilyen sommás, összefoglaló, de
ugyanakkor nagyvonalú dolgot mondunk el, gyakran csúszik ki a szánkon a címbeli
latin szó, melynek jelentése elmondva, megmondva. A következő sorok végén is ezt
mondanánk, úgy hiszem.
A család éppen vacsorázik. Kopognak az ajtón. A
házigazda kinyitja. Egy ismeretlen ember áll az ajtóban, és azt mondja: éhes
vagyok, tudnak adni valami ennivalót? Természetesen, vacsorázzunk együtt! A
vacsora végén azt mondja: itt tölthetném az éjszakát? Megoldjuk, mondják a
háziak. Másnap az idegen közli, maradna még egy napot. Rendben, hangzik a
válasz. Együtt reggeliznek, együtt vacsoráznak, a jövevény éjjelre is marad,
majd reggel megkérdi: feleségem és gyerekeim is vannak, megengednék, hogy őket
is elhozzam ide? A válasz kemény: nem! Ez történik ma Európában: kitárják a
kaput az idegen előtt, de a vendégszeretetnek vannak határai! Az elsőbbség a
családé, a felségemé, a gyerekeimé. Befogadhatom a vendéget egy vacsorára, sőt
egy vagy két éjszakára is. De ha a vendég nem akar elmenni, azt mondom neki:
nem! Ha pedig erre fenyegetőzni kezd, majd azt mondom: jól van, rendben, csak
nyugodjál meg! Mi mind elköltözünk, és átadjuk neked a helyet? Ha így teszek,
totálisan bolond vagyok. Ez már nem könyörületesség, hanem a legnagyobb
ostobaság. Pedig ez történik ma Nyugaton. Az egyre nagyobb számban érkező
bevándorlók rá akarják kényszeríteni Európára a saját törvényeiket, elveiket,
értékrendjüket, szokásaikat, kultúrájukat. Európa kezdi elveszíteni, eladni,
meggyilkolni önmagát.
Isten nemcsak szívet adott, hogy szeretni
tudjunk, hanem fejet is, hogy gondol-kodjunk. Jó szívvel, kedvesen kell fogadni
a rokont, a szomszédot, az ismeretlent, a szegényt, az idegent. De ha az illető
goromba, durván visszautasítja az ételt, mondván, hogy az nem „halal”, és úgy él
nálam, mintha ez egy általa meghódított ország lenne, akkor helyre kell őt
tennem. A könyörületesség nem azt jelenti, hogy hagyjuk, hogy a lábunkra
lépjenek. Ha a bevándorlók készek az integrálódásra, elfogadják a befogadó
ország elveit és értékrendjét, rendben, ha nem, akkor: sipirc! Ám Európa
éppenséggel nem ezt teszi! Pedig a jól értelmezett szeretet először saját
családunk, saját házunk felé irányul. Szükség van a józan ítélőkészségre.
Tiszteletben kell tartani a tűrési határt. Ennek átlépése önpusztítás.
Nézzünk egy példát. A szájban két fontos és
ellentétes rész található: az ajkak és a fogak. Az ajak lágy, puha, gyengéd,
kedves. De az ajak mögött ott vannak a fogak. Ha valaki nem érti meg az
ajkaknak, a gyengédségnek, a mosolynak a nyelvezetét, a fogak majd megértetik
vele. Amikor Jézust halála előestéjén arcul ütötte a főpap szolgája, nem
tartotta oda a másik arcát is, hanem ezt mondta: „Ha rosszul szóltam, bizonyítsd
be a rosszat, de ha jól, miért ütsz engem?” Jézus tiltakozott, reagált. Európa
nem ezt teszi.
Gyakran félünk szembenézni a dolgokkal.
Visszafojtjuk a haragunkat, ami aztán belsőleg rongál minket. A „közös élet”, az
udvariasság, a tolerancia és a könyörületesség nevében hagyjuk magunkat
tönkretenni. Mindent elfogadunk, lenyeljük a sértéseket. Ezt nem szabad. Meg
kell őrizni az önazonosságunkat! Létezzünk, nyilvánuljunk meg, legyünk teljesen
önmagunk! És akkor hazugság nélkül leszünk képesek szeretni. A visszafojtás öl.
Szabadon kell szeretni! Máskülönben ez csak egy beletörődés, csalás.
Összefoglalva: a vendégszeretet nagyon szép és nagyon helyes. A másik befogadása
nagyon szép, nagyon helyes. A könyörületesség nagyon szép, nagyon helyes. De a
szív mellett adjatok helyet a fejnek is, hogy szeretet józansággal és
bölcsességgel párosuljon.
A fentiek Henri
Boulad, 86 éves jezsuita atya szentbeszédének megszerkesztett sorai, melyek
tavaly szeptemberben hangzottak el az egyiptomi, alexandriai, Jezsuiták
templomában. Jó az öreg a háznál…