"Fekete Vince versei hozzásegítettek a létértelmezés sajátos, felkavaró, mégis reménnyel telítő befogadásához. Erdély megint egy nagy költészettel lehet jelen a magyar irodalomban." - írja Kabdebó Lóránt a költő válogatott verseit olvasva.
Kabdebó Lóránt
Helyünk a múló időben
(Naplójegyzet Fekete Vince válogatott versei olvasásakor)
Jártál már úgy, kedves
olvasóm, hogy elkezdesz olvasni egy verskötetet, és már az első vers a legjobb
költészet szintjén megragad, és ahogy tovább olvasod, ugyanazt a szerkezetet
látod ismétlődni, és mégis mindegyik versnek a másságát, egyedi voltát élvezed.
És akkor – mivel válogatott verseket követsz – hirtelen elkezdesz gyanúperrel
élni: hány nagy indulást láttál már, amely csúfos lomhulásba vész. Erre fordítva
is elkezded olvasni a kötetet. A legutolsó verstől, visszafelé. Lássuk, hová
jutott? És ott is ugyanazzal a technikával, hasonló versszerkesztéssel
szembesülsz. Erre felkiáltasz: tudta tartani!
És akkor – ez már személyes
ügyemmé tette a kötetet! – közepe táján felfedezed, hogy ez, a hozzád képest
taknyos költő már az életútjának felén felfedezte azt, amit én csak a vénség
kezdetekor, mostanában pedzegetek: hogy Szabó Lőrinc miért nagy költő,
miként él benne és költő utódjában egész életpályáján át egy sajátos kettősség.
Ugyanaz, amit költő utódja, Fekete Vince is első olvasható versétől kezdődően
alkotásaiba bele tudott fogni. A versalkotás szemléleti alapozásában
megnyilvánuló modellszerűség, az ugyanaz szerkesztői jelenléte és a mégis
mindegyik versben jelenlévő más csodálatos kettőssége.
Ami persze legelőször
szembe tűnik: az
ugyanaz,
az ismétlődően azonos szerkezeti váza a verseknek. Az időben lét, és ennek a
létnek a ciklikussága. Ezt kötete közepén át is emeli Szabó Lőrinctől, egy
kötetmottó formájában. Ez még persze nem az ő felfedezése. Ezt mindenki tudja
Szabó Lőrincről. Amit lehet ismétlődésnek tartani, ad absurdum kimondani:
valljuk be magunk között, unalmas költő. Ezt nekem mondta Nemes Nagy Ágnes. És
hasonlót írt meg az Ágnes valahai diákja, Tandori Dezső is. Én régebben Szabó
Lőrincnek inkább ezt a modellszerűségét kutattam. Miként szerveződik nála
versének formáltsága. Milyen szemlélet érvényesül általa. Az időben élés
tragikus érzése, amely minden jelenetben annak már múlottságát érzékeli. Miként
az emberben is már egy „kripta lakóját” látja. Lehet ekként élvezni az életet? A
percet, a versek valóságos tartalmát. Egy kedves ismerősöm mondta szemembe: más
ember egyszer hal meg, te naponta legalább hatszor. Ő hipochondriám
alapozódására figyelt. Szabó Lőrinc meg Fekete Vince a létnek egyszerre az
események egyénien megrajzolt materialitását és ugyanakkor mulandóságát érzékeli
egybe ebben a szerkezetben. Lehet ekként élni? Ezzel a tudattal? Ellene mit tud
állítani az alkotó? Szabó Lőrinc a pillanat fájdalmas gyönyörét, korának
versbeszédét, a tragic joy elégiáját teremti meg a magyar versben. Fekete Vince
ellenben nem a szereplő ember tragikus pillanatait nagyítja fel, hanem éppen a
ciklikusan megújuló világot: a természet váltakozó voltát, a kisváros
mesterember-világának sokszázados, a maga rendjét nemzedékről nemzedékre
továbbhagyományozó, már-már modoros azonosságát, és a szerelmi viszony
változatosságában is hasonló helyzeteit. Szabó Lőrinc még a gyermek szájába is a
mulandóság tragikus bölcsességét adja („Az életet adja, adja, / egyszerre csak
abbahagyja.”),
Fekete Vince ellenben a gyermek beszéltetésével éppen ennek az életnek a
legitimitását biztosítja. Élhetőségét mondatja el. De a felnőtt már nem tudja
ezeket a jeleneteket élvezni. Vagy csak készül rá, izgatott intenzitással, vagy
pedig már csak a mulandóságával szembesül fájdalmasan. Minden csak
lesz,
és minden csak volt.
A van
nem az ő témája. Avagy mégsem így van?
Az ő Szabó Lőrince – és
mostanában már az enyém is – valami csodálatos mágikus erőt tud versei
mondásába, szövegébe belerejteni. Nem az egyén, de a létezés gyönyörét, a lét
csodáját. Szabó Lőrinc egyszer „spiritualizmus”-ként emlegette, és a világ létét
– augustinusi értelemben – egy költő agyaként értelmezte:
„Hová hívjalak magamba,
mikor benned vagyok? Hová mehetnék, elhagyva eget és földet, hogy kívülről
jöjjön belém az Isten, aki így szólt: betöltöm az eget és földet?” – 1925-ben,
rejtetten, egy kézzel leírt fordításban önmaga és előadóművész barátja számára,
feltételül szabva, hogy ki nem adható a szöveg, másszor 1947-ben, a
Tücsökzene
Az elképzelt halál
ciklusában ráerősítve, diadallal publikálva. Fekete Vince pedig minden
elszalasztott történetben – valójában a le nem írt, el nem beszélt jelenetekben
–, a mégis felidézett időbeli „köztes”-ben olyan verset alkot meg, amely – bár
mindegyik lényegesen különbözik egymástól, mégis – a különbözés által megírható,
érzékelhetővé tehető létegész csodáját sugallja. Ez a sugallat az, amely a
megformálás csodálatosan észrevehetetlenné varázsolt változatosságával mégis
minden egyes versét külön-külön élteti, újra olvasni, újra mondani készteti
olvasóját.
Fekete Vince témái a
természet, a hagyományos iparos-város, a vasút, a mindennapi helyváltoztatás, a
születés és a halál hasonlóságának és lényegét tekintve azonosságának vibrálását
olvastatja. Mindegyik verse így mégis csak az élni akarás, és az emberlét
legfontosabb mozdulatának megszenteléséhez: a kézfogáshoz vezet. Ez a „Nagy
Bumm” az ő költészetében. Ahonnan elvisz a verse, és ahova visszakészül. De ahol
az embernek lennie kellene. A költői mesterség csodája mindkét költő esetében az
ember nagy esélyét fátyolozza el, hogy rejtve megformálja.
Végül is miért nem unom ezt
a kötetnyi ismétlődést? Mert csak a módszer azonos, amint a versen keresztül
rátekint a körülvevő teremtett világ mulandóságára. De minden egyes vers más és
más emberi viszonylatot mutat fel. Mindegyik másfajta kapcsolatot vesz górcső
alá. Mindegyikből akár egy-egy nagyregényt is kibonthatna, és belőlük egy
balzaci életművet is összeírhatna. És ha az nem unalmas, akkor Fekete Vince
versvilágáról is elmondhatom, amit Nemes Nagy Ágnes hozzátett fanyalgó
megjegyzéséhez: de ez nem jelenti azt, hogy tanárként nem tudnék egy érdekes
órát tartani róla. Hiszen minden leírt jelenete olyan egyedi szöveggel alakul
verssé, hogy azt csak abban az egyetlen alkotásban lehet, akkor egyszer
kimondani. Minden táj, minden társaság, minden személyes szituáció egyénien
jellemzett, megismételhetetlen szövegvalóság. Miként Papp Tibor számítógépes
szöveggenerátora, Fekete Vince is verseiben egyszer van felcsillanásokat
teremt.
Csakhogy ezek az egyszeri
felvillanások, bármennyire is hasonlatos világratekintés eredményei, nála már
nem csak szövegélményt nyújtanak. Hanem mindegyik vers egyszeri, egyetlen
megszenvedett életvalóság kisugárzása. Melyeket olyigen közel érzek például én
magam magamhoz. Ezért nemcsak becsülöm, értékelem ezt a nagyszerű költészetet,
hanem személyesen magaménak is vallom. Akár én is írhattam volna. Ha tudnám. No,
éppen ez a jó költészet rejtélye. Úgy mond el viszonylatokat, hogy azok
„helyettünk” is, „kik szív-némaságra születtünk”
mondatnak. Én például úgy olvasom ezt a
gyűjteményt, hogy mindegyik vers befejezésekor máris újra kívánom olvasni, és
főképpen mondani. Mert az én gondolkozásmódomból fakadó rátekintést és
viszonylatokat összegezik ezek az egyes, szavanként mégis egyszeriként
megszenvedve kiválogatott szövegek. Újra és újra megszenvedem „valóságukat”, és
elgyönyörködöm, miként lehet helyettem is ilyen nagyonszépen fájdalmas, mégis
elgyönyörködő verseket elgondolni.
Mennyi érték vesz körül
mindnyájunkat. Ebben a rohanó, szétszakadó világban Fekete Vince költészete a
szétszakadásokban éppen az összetartozásra figyelmeztet. Én két barátomnak
köszönhetem, hogy felfigyeltem nagyértékű pályájára. Amikor Pécsi Györgyi,
akinek véleményére adok, kötetéről írtam, megkívántam versei olvasását. Száraz
Miklós György barátom pedig, mikor ezt említettem neki, közvetítőként hozta el
ezt az egész költői pályát összefogó nagyszerű kötetet. Köszönöm nekik.
Küldetéses segítségük hozzásegített a létértelmezés sajátos, felkavaró, mégis
reménnyel telítő befogadásához. Erdély megint egy nagy költészettel lehet jelen
a magyar irodalomban.