"Lassan végéhez ér a Gulág-emlékezetét feltáró év. Konferenciák, folyóiratok sorban mutatják be mindazt, amiről évtizedeken át hallgatni kellett. A Napút folyóirat ezévi első száma Gulág-gyerekek összefoglaló címmel teszi közzé azokat a dokumentumokat, amelyek többek között arról szólnak, miként vélekedtek a kötelező némaságban az itthonmaradottak. Hogyan nőtt fel árván egy nemzedék, és azok a „szerencsések”, akiknek hazatért az eddig ismeretlen édesapjuk, hogyan csalódtak a várakozás alatt elképzelt álmaikban. A hit és a szeretet ereje a Gulágon címmel magam is készítettem egy tanulmányt. Nagy szeretettel ajánlom figyelmünkbe a Kommunizmus Áldozatai Emléknapján." - Dobos Marianne írása
Dobos
Marianne
Lassan
végéhez ér a Gulág-emlékezetét feltáró év. Konferenciák, folyóiratok sorban
mutatják be mindazt, amiről évtizedeken át hallgatni kellett. A Napút folyóirat
ezévi első száma Gulág-gyerekek összefoglaló címmel teszi közzé azokat a
dokumentumokat, amelyek többek között arról szólnak, miként vélekedtek a
kötelező némaságban az itthonmaradottak. Hogyan nőtt fel árván egy nemzedék, és
azok a „szerencsések”, akiknek hazatért az eddig ismeretlen édesapjuk, hogyan
csalódtak a várakozás alatt elképzelt álmaikban. A hit és a szeretet ereje a
Gulágon címmel magam is készítettem egy tanulmányt. Nagy szeretettel ajánlom
figyelmünkbe a Kommunizmus Áldozatai Emléknapján.
A hit
és a szeretet ereje a Gulágon
A századik születésnapjának
betöltését követő hónapban, 2017. január 15-én tért az örök hazába Olofsson
Placid atya. Szerencsém volt életéről szóló beszámolóinak egyikét meghallgatni,
és beszélgettem is vele. Ezeknek, és az életrajzi könyvének van egy mondata,
amit mindig csillogó szemmel, mosolyogva, mély átéléssel, felemelt hangerővel
mondott el, és ezt sohasem felejtette ki: „Én voltam a legboldogabb ember az
egész nagy Szovjetunióban, mert megtaláltam a hivatásomat!” Az emberekért, a
felebarátért tenni, áldozni, mindent felvállalni, hiszen Jézus is az emberi
szenvedést választotta megváltása eszközéül. Bármennyire megdöbbentő – írja egy
helyütt Placid atya – ez volt az õ isteni bölcsessége. Hiszen értelmet adott még
a szenvedésnek is. Ezzel magát az emberi szenvedést is megváltotta. Az ember a
krisztusi megváltás után is szenved. A szenvedés nem tűnt el a megváltással, de
már egészen másképp lehet kibírni, elviselni. Amennyiben tudatosan Jézus
Krisztussal együtt szenved az ember, akkor részese lesz a megváltásnak, és ez
hallatlanul megemeli szenvedésének értékét. De ilyesmire, az emberi szenvedésbe
való besegítésre csakis Jézus csodálatos isteni bölcsessége gondolhatott.
Mert hogyan tovább, mikor
emberi szemmel véget ért az élet? Amikor a jelen poklából a szabadulásra, de még
ezeknek a pokolbeli szenvedéseknek a túlélésére való esély is igen csekély?
Ekkor jön a segítség: az isteni kegyelem, és a Végtelen Jövőbe, az Örök Életbe
vetett hit ajándékával megsokszorozza az elgyötörtek erejét, állóképességét.
Mondjuk ki a gyűlölettel szemben szeretetben kovácsolódnak össze egymással és
más népek velük együtt hasonlóan rabszolgasorsban szenvedőivel az
összetartozásban, és egymás iránti megértésben.
„Németh
László plennitisznek nevezi – az orosz plennij, azaz fogoly szóból képezve – azt
a beteges lelkiállapotot, amely az első világháborúban hadifogságba esett, majd
szibériai lágerekben tengődő magyarokon is erőt vett. Többek között művelt
édesapján, aki meg volt győződve arról, hogy rájött a világ ősnyelvének titkára.
A második világháború után újabb hazakutató kór támadt, az emigritisz: a
nyugatra menekült magyarságból mind többen igyekeztek áttörni forradalmi
elméletükkel az álszent szocialista tudományosság falán. Mintegy maguk
igazolására is hangsúlyozván többek között, hogy a besenyők soha nem voltak
olyan erősek, hogy a magyarokat elűzzék szállásaikról; hogy a magyaroknak soha
eszük ágában sem volt nomadizálni, mert a világ legfejlettebb városiasságával
rendelkeztek, és így tovább, felemlegetve mindazt a romantika korabeli és két
háború közötti ’őstörténeti ténymegállapítást’, melynek végkövetkeztetése mindig
szomorú összeesküvés-elmélet volt.
De ha valaki kirekesztődött
is hazájából – mert kirekesztették –, azért még szeretett volna érte tenni.
Legalább az őstörténeti bölcsek kövének felfedezésével – ami ugyancsak a
fogolylélektan rejtelmeivel függhet össze.”
A magyar származású Rupert
Rafael: GULAG, Az elrejtett világ című kötete Londonban, angol nyelven
jelent meg 1963-ban. A magyar kiadására 1989-ben volt ugyan már próbálkozás, de
csak 2007-ben jelent meg. A Szovjetunió számos koncentrációs táborainak egyike,
amelyben a szerző is hosszú éveket töltött a Dubrov-körzet 10. számú lágere
volt. Amint az egyik táborlakó, egy észtországi néprajzos magyarázza meg
társainak „azon a tájon élünk most, ahol őseink, és valamennyi finnugor nép
eltöltött vagy százötven évet, mikor Ázsiából elvándoroltak a fenyegető mongol
hordák által kiszorítva. Mikor elérték Európa határát, két ágra szakadtak. A
finnek, észtek észak felé tartottak, a másik ág, a magyarok délnyugati irányba
vonultak tovább. Engem, mint magyart – folytatja a gondolatsort – egészen
megragadott, hogy mordvinokkal találkozom, olyan nép tagjaival, akik a vándorlás
során nem jutottak olyan messzire, mint mi vagy a finnek. Azon voltam, hogy
nyelvbéli rokon vonásokat fedezzek fel.”
Talán nem véletlen, hogy
összetartás, megértés, és életet mentő, de ezzel saját életét veszélyeztető
segítségnyújtásig kiterjedő barátság alakult ki a nyelvcsalád tagjai között. A
táborlakók nemcsak a vagy tizennégy külföldi nemzet foglyai voltak, hanem
körülbelül ugyanennyi nemzetiség a Szovjetunió állampolgárait alkotó
nemzetiségek tagjainak sorából is kikerült. Jellemzésük vallási szempontból
fontosabb, mint néprajzi különbségeik szerint. Az oroszoknak az, az átlag
életkorát tekintve hetven éven felüli nemzedéke, akik még a cári hadseregben
szolgáltak, műveltek voltak, nyugati nyelveket, németet, angolt, vagy franciát
beszéltek, és legfőképpen meglátszott rajtuk a keresztény neveltetésük, amely a
türelmes kitartásában a ’Kövess engem!’ felszólításnak a teljesítésével, a
hosszú túléléshez segítette őket. A támaszuk volt Jézus Krisztus, szeretetében
bízva éltek. A kezdeti, 1917-es kommunistákból, az eszméből már kiábrándult, de
vallásban is hitehagyott ötvenesek korosztályából kikerülő nemzedékből ugyanúgy,
mint a vallástalanságban nevelkedett fiatalabb rétegből hiányzott az erkölcsi
alap, a tartás, amely a hívő emberekre jellemző. Ők azután lassan, a sok
szenvedést látva, ha nem is a krisztusi tanokkal alátámasztott indíttatásból, de
lassacskán magukra is érvényesnek tartották a „Szeresd felebarátodat!”
parancsát, és az abból származó, „Ne lopj! Ne ölj!” törvényét. Mindenkinek
segítségére voltak ebben bölcsességükkel és filozofikus nyugalmukkal a táborban
élő különféle elnevezésű papok. Félretették saját fájdalmukat, családjukért való
aggódásukat, a közösség szolgálatára fordították minden erejüket és
energiájukat. Pusztán a morális tartásuk vigaszt, és példát jelentett.
Rózsás János ebben az évben
a Szülőföld Kiadó gondozásában poszthumusz megjelent Ködbevesző múlt című
kötetében egy fejezet AZ ORTODOXIA TEGNAP, MA ÉS HOLNAP címmel egy, a Magyar
Televizió 1. csatornáján 2002. június 26-án elhangzott előadását is tartalmazza.
Ezt olvasva, meghatódottan láttam, mennyire összhangban vannak a hitről és a
felebaráti szeretet gyakorlásáról szóló szavai a két szerzőnek. Közel tíz éves
rabságának első helyszíne Odessza volt. Zsákcipelés az addig ismeretlen
raktárhelyiségbe, melyben suttogva szól hozzá, az orosz nyelvet még nem
ismerőhöz, egy szakálas bácsika, az idős raktáros rab, és körbe mutat a kezével.
A látványból érthetővé válik számára, hogy íme, ez a templomrombolás. A
romjaiban is felemelő csodálatos helyiség volt valaha a börtönkápolna. Következő
állomáshelyén rabságának, az ukrajnai Nyikolájev Kényszermunkatáborban egy
pópával ismerkedett meg 1945 áprilisában. Németül beszélgettek, feltárult az a
sors, amely valószínű nem egyedi volt. Hozzá hasonlóan voltak sokan, mondhatnám
így a keleti blokkban, akik felszentelt papként, ez esetben felszentelt
püspökként is, civil foglalkozásban gyakorolták élethivatásként Isten
dicséretét, és a felebaráti szeretetet. Ő sebészorvos volt egy kijevi kórházban.
A német megszállás idején nyíltan vállalta egyházi hivatását is. Mikor a
szovjetek visszafoglalták Ukrajnát, ezért 10 évre ítéltek. De később még ezt is
kevésnek találták, újra tárgyalva sorsát, lehet, hogy halálra ítélték és
kivégezték. Az idősebb generációhoz tartozó kemény tartású pópák vagy a
legszigorúbb speciális börtönlágerekbe kerültek, vagy lassan belehaltak a
szenvedésekbe. Érkeztek a fiatalabbak, ők is 10-20-25 év kényszermunkára
ítélten. Már a szovjet papi szemináriumokat végezték, és nem titokban, de állami
engedéllyel szentelték fel őket. Igazán mélyen vallásosakat, és a hitért, vagy a
felebaráti szeretetért akár a mártírhalálig is kiállást vállalókat nem igen
lehetett találni közöttük. (Mint nálunk a békepapság – szól a valószínűleg igen
találó megjegyzés.). A pásztor nélkül maradt nyájban azonban jobbára ott volt a
jóakarat az Isten áhítatos tiszteletére. Amikor a papokat elhurcolták, a
templomokat kifosztották, elégették az imádságos- és misekönyveket, a kicsiny
nyáj emlékezetből írta le, és a füzetekbe letisztázott szöveget titokban
osztotta meg egymással. A sok letartóztatás után egyre inkább romlott szövegek
maradtak, az üldöztetés tudatában is az Isten tiszteletét, és a felebarát
szeretetét vállalóknak. De jó volt az az ima úgy is.
Miközben
olvastam, eszembe jutott Vörösmarty Mihály
A szent ember
című verséből néhány sor:
Embereknek hangzik a szó,
Isten szív után ítél:
Aki hisz, szeret, remél,
Az jobbjára feljutandó.
Csalfa szívre, cifra szóra,
A szerencsés hazudóra
A világ hallgat bolondul,
A magas menny meg nem
indul.Téged isten
Jól megértett,
Életedben
Angyallá tett;
mondd tovább is bátran
szent imádatÉs ne rettegj semmi földi
vádat.
A verset azért érzem különösen is ideillőnek, mert az abban leírt példázatot
Temesvári Pelbárt is, de a száműzetésben Mikes Kelemen is leírta. A szív
legmélyebb indulatai sokszor fakadnak úgy fel az emberben, hogy az átok
imádsággá, és az imádság átokká változik.
„Nem
hiszem, hogy káromkodásban vétkes vagyok, legfeljebb oly módon, mint Vörösmarty
Szent Embere, aki azt imádkozta egyre ’Legyen átkozott az Isten!’, mert egyebet
nem tudott, de az Úr hőbb és igazabb imának fogadta az átkozódó szavakat, mint
az álszentek langyos könyörgését.” Írta mindezt az első világháború általa
megismert, megélt borzalmainak hatása alatt Babits Mihály.
Ötven évvel ezelőtt, 1967. március 11-én helyezték örök nyugalomra Kodály
Zoltánt. A temetése a ravatalánál a neki kijáró állami pompával, és hivatalos
méltatásokkal történt, de a sírnál a gyászbeszédet, barátja, lelkiatyja Dr.
Nádasi Alfonz mondta.
Illyés Gyula Bartók című verséből idézem azt a köszönetet, melyet, most a magam
nevében mondok ki, de hiszem, hogy velem mondják ők mind akiknek, mint tábori
lelkész állandó lelki és tábori, sorstársi támogatást nyújtott. Ahelyett, hogy
elbújt volna otthon, vagy elbújt volna a rendházban, önként ment a
hadosztályával. Nem hagyta magukra sem a fronton, sem a fogságban azokat, akik
megbíztak benne.
Te megbecsülsz azzal, hogy
fölfeded,Mi neked fölfedetett,
a jót, a rosszat, az erényt, a
bűnt –te bennünket növesztel, azzal,
hogy mint egyenlőkkel beszélsz
velünk.Ez – ez vigasztal!
Beh más beszéd ez!
Emberi, nem hamis!
A joggal erőt ad a
legzordabbhoz is:a kétségbeeséshez.
Köszönet érte,
az erőért a győzelem-vevéshez
a poklon is.
Ím, a vég, mely előre visz.
Ím, a példa, hogy ki szépen
kimondjaa rettenetet, azzal föl is
oldja.Ím, a nagy lélek válasza a
létres a művészé, hogy megérte
poklot szenvednie.
Mert olyanokat éltünk meg,
amire ma sincs ige.
Kodály Zoltánról ismerünk egy-egy
anekdotát, ami a nagy művészekre amúgy igen csak jellemző gyermeki naivitásáról
szól.
Mégis,
amikor Dr. Nádasi Alfonz
Hadifogolynaplóját olvassuk, keserűen
bár, de mosolyra kényszerülünk néhányszor a zseni ártatlan elképzeléseit
olvasva. Az 1909-ben született paptanár első állomáshelyén, Sopronban
ismerkedett meg a Mesterrel, és ez a találkozás mindkettőjük életében
meghatározó lett. A zeneszerző érdeklődését felkeltette az „Éneklő ifjúság”
mozgalmat szervező görög-latin szakos, (majd a háború után) orosz szakot is
végzett, hatalmas antik műveltséggel és zenei érzékkel is megáldott személyiség.
1940-tõl, amikor már Budapesten éltek mindketten – ahogyan a könyvben olvasható
– és heti rendszerességgel találkoztak, együtt olvasták a görög és latin
klasszikusokat, a szentírási, a liturgikus szövegeket, valamint az
egyházatyákat.
„Mikor
1940-ben arra kért, hogy tanuljak meg oroszul, magam is kételkedtem ennek
szükségességében. Mikor elbúcsúztunk a bevonulás előtti napon, egyetlen gondja
volt: szerezzem meg neki ezeket a könyveket… (nagyra értékelte ugyanis a
Szovjetunióban történő népdalgyűjtést, és az azzal kapcsolatos publikációkat, és
mert ezek csak eredetiben voltak olvashatóak, azért kérte a kiadványok
megszerzését, és a nyelv elsajátítását.) Emma néni nagyot nevetett, miközben
Zoltán bácsi írta nekem cédulára a könyvcímet.
-- Zoltán, neked szép
fogalmaid vannak a háborúról! Azt gondolod, hogy Alfonzot azért küldik ki, hogy
összeköttetést teremtsen a Szovjet Tudományos Akadémiával. Ne is add oda neki
azt a cédulát!
–
Miért ne – válaszolta a maga szokásos ártatlan
naivságában. – majd lesz neki valami szabad ideje, hogy bemenjen egy
kereskedőhöz. És ahogyan ismerem, ha megteheti, meg is hozza.”
Emma néni a frontra
indulónak ajándékozta a XII. Piusz pápától kapott Rózsafűzérét. Azt bizony
valóban a pápa sem gondolhatta, mi lesz a sorsa ennek az ajándéknak, hogy
„valaki Oroszországban a szíve feletti zsebben tartja, és onnan veszi elő a nap
különböző óráiban.”
Arra a beszélgetésükre,
amikor 1944 novemberében a Budapesten állomásozva felkereste Kodály Zoltánt, így
emlékezik:
„Kora
reggel kimentem atyai jó barátomhoz, Kodály Zoltánhoz a Völgy utcába. …
Beszélgetésünk egyetlen témája a nyilasok és a németek viselkedése volt.
Teljesen egy véleményen voltunk. Zoltán bácsi nagyon megöregedett. Emészti a
haza sorsa. A zseni mindent jobban átél, mint mi közönséges halandók. Mikor
búcsúztunk, megdöbbentett a kérése: szerezzek neki géppisztolyt, mert ő nem adja
ingyen, ha a házába betör az orosz. Mondtam, hogy ez lehetetlen. Akkor legalább
a pisztolyomat adjam neki. Ez is lehetetlen.– Éppen ő kér ilyet, aki még egy
legyet sem tudna agyonütni. De teljes mértékben megértettem. Kikísért a kapuig.
Ott megölelt, de azután megint a zseni: ’sikerült-e megszerezni a könyvet,
aminek a címét felírtam?’ ’Sajnos nem’.”
Nádasi Alfonz nem kérte
Kodály segítségét, aki pedig sokakat felmentetett, ahhoz, hogy a katonai
szolgálat alól őt is felmentsék, nem engedte ezt igazságszeretete, és a
helytállás szükségességébe vetett hite. Akkor azonban, amikor 1945. február
12-én fogságba esett, és ennek híre Kodályhoz is eljutott, azonnal cselekedni
próbált:
„Elmentem
Vorosilov marsallhoz, és kértem, hozzanak vissza a fogságból. A szárnysegéd
felvette az adatokat. A marsall mentegetőzött, hogy most olyan zavarosak a
körülmények, hogy semmi összekötetés nincs azokkal, akik a foglyokat szállítják.
De kér, hogy három hét múlva menjek vissza, akkor tud felvilágosítást adni. A
jelzett időre visszamentem. A marsall sajnálattal közölte, hogy már nem vagy
Magyarország területén. Ott, pedig nincs hatalma rendelkezni.”
Rögtön mondtam Kodály tanár
úrnak, hogy Vorosilov éppen úgy hazudott, mint minden orosz. Ki hiszi el, hogy
egy marsall ne tudná elintézni egy másik marsall területén, ha valamit kér.
Egyébként is nyilvánvaló a hazugság, mert hiszen a fogságból több főkommunista
rokona már egy év után visszakerült. Meg is mondta az orosz táborparancsnok,
hogy kifejezetten a Kommunista Párt vezetőségének kérésére mehettek haza. De
elmondhatatlanul örülök, hogy nem sikerült Kodály közbenjárása, mert így sok jót
tehettem másokkal a legembertelenebb körülmények között is.”
Már a fogság kezdetén
elmondta azt, amire a tábori lelkészi lelkiismerete indította:
„Kedves
Bajtársak! A különböző hírek ellenére kijelentem, hogy igenis fogságba visznek
bennünket a Szovjetunióba. Lehet, hogy évekig nem juttok szentmiséhez,
szentségekhez. Ezért általános feloldozást adok azok számára, akik őszinte
szívvel megbánják bűneiket, és közösen elmondjuk a Confiteort (magyarul), és
elégtételül szintén közösen mondjuk ezt szívből: ’Jézusom, szeretlek!’ Kérem a
protestáns testvéreimet is, hogy szintén keltsék fel a tökéletes bánatot velünk
együtt. Utána általános feloldozást adok. Ha pedig közben kolompolnak, menjenek
nyugodtan vacsorázni, jöjjenek vissza, folytatjuk a szentmisét, és nyugodtan
jöjjenek áldozni.
Nem kellett sokáig várni.
Éppen a passió végén jön a repedtfazék hang a kolompból. Mondtam nekik, hogy
nyugodtan vacsorázzanak, és csajkával együtt jöjjenek vissza, hogy ne sok időt
veszítsünk. Így is történt.
Ugye, Jézusom, nem
haragudtál, mikor azt láttad, hogy egymás után jöttek vissza, közben kanalazták
a kását. Csörögtek a csajkák. Kaparták az utolsó morzsát is. Ez alatt fenn
álltam az oltárnál és vártam nyugodtan.
Folytattam a misét. Áldozás
előtt ismét rövid lelkiismeretvizsgálatot tartottunk azok számára, akik esetleg
elkéstek a mise elejéről és kinn rekedtek az udvaron, nem tudván semmiről, mi
folyik benn. Fölkeltettük ismét a tökéletes bánatot.
Utána boldogan jöttek
áldozni, illetve én mentem le közéjük, mert olyan zsúfolva voltak, hogy nem
tudtak volna mozogni.”
A pápa sem gondolta volna…
Meg a folytatást sem… Krisztussal a Golgotára…
Elkezdődött, már rögtön a
mise magasztos pillanatai után, mert mi is történt kifelé jövet a teremből?
„Pfuj!
Disznó! Hazaáruló! Ahelyett, hogy lelket verne belénk, azt pofázza, hogy orosz
fogságba jutunk!
Elkezdtek leköpdösni.
Egyetlen szót sem szóltam. Csak törölgettem a köpéseket, és jól megnéztem őket.
Egyetlen ismerős se volt köztük. Ez megnyugtatott, hogy olyanok voltak
valamennyien, akiknek fogalmuk sem volt, mi mindent tettem a fronton a
bajtársakért. Főleg nem tudták azt, hogy mennyiszer igazam lett ilyen forró
helyzetben. Fölajánlottam nagyböjti önmegtagadásnak.”
Azután nagyhétfőn reggel
bevagonírozás, és a negyvenkét vagonból álló szerelvény, egy a
megszámlálhatatlanul sokból elindult, felfelé a XX. század keresztútjainak
egyikén. Azon utak valamelyikén, amelyről oly kevés megbízható adattal,
ismertetéssel szolgálnak a történelemkönyvek. A kis, bár az évek során egyre
bátrabban gyarapodó számú memoár irodalom, és az ’oral history’ az amire
támaszkodhatunk.
A fogságból 1947 júliusában
hazakerült szerzetes nem sokat mesélt a környezetének, vagy a tanítványainak az
átélt borzalmakról, hacsak pedagógiai célzattal nem, de igen ritkán azt is.
Kéziratait, melyeket élete veszélyeztetésével, de hazamentett, gondosan őrizte.
Túl nyolcvanadik évén kerültek legépelésre, és ekkor adta át kedves
tanítványainak, azzal, hogy életében egyetlen sor se jelenjen meg azokból,
viszont halála után, az utókor okulására, keressenek módot közreadásának.
Bár, talán, egyszer
1947-ben a szabadulása utáni tanévkezdetkor tett kivételt. A premontreieknél
Gödöllőn. Csodálatosan szép házi ünnepség volt ez. Mert a fogságban, a rablott
holmik ruhabálájának egyikéből, egy alkalommal kilógott a szívük számára
értékesnek látszó rongydarab csücske. Zászló, vagy oltárterítő. A foglyok éles
szeme, azonnal észrevette, és oltárterítő, vagy zászló voltát gyanítva, el is
határozták, hogy visszaszerzik. Mikor a raktáros, aki a szokásosnál jobban be
volt rúgva elaludt, és így „ébersége” kijátszható lett, a bajtársak óvatosan
megszerezték azt a valamit. Zászló volt. Megcsonkított, kivágott közepű zászló,
de a belehímzett szövegből egyértelmű, hogy a gödöllői premontrei gimnázium
cserkészcsapatának zászlója. Közepében Rákóczi képe ékeskedett előzőleg, mint
itthon kiderült.
Az ifjúság! A gyerekek!
Mit jelentenek ők egy nemzet számára? Nehezen tudnék erre szebb mondattal
válaszolni: „Fülembe
cseng a lengyelek nagy pátriárkájának, Sapiecha bíborosnak az üzenete: ’A
lengyel nép legnagyobb kincsét, jövőjének biztosítékát, hazánk ifjúságát bízzuk
gondviselő kezeitekre. Úgy sáfárkodjatok vele.’” – Varga Béla emlékezett a
szavakra 1989-ben. Ötven esztendővel azután, hogy 1939-től lengyel középiskola
és líceum működött
a háború idején egész Európában egyedül
Balatonbogláron.
És a csodálatos
felhatalmazás ismeretével térve vissza a lágervilágba, még megrázóbb a szeretet
erejére rácsodálni. Abban az ördögi infernóban, ami nemcsak a lágereken belül
volt, a Szovjetunió útjain, és ez már a háború előtt olvasható volt a lapokban,
elhagyatott gyerekek bandába verődve kóboroltak, loptak, raboltak, sőt
gyilkoltak is. Összefogták őket. Milyen szörnyű látvány: negyvenkét gyereket
huszonhét fegyveres őr kísér, és mert a gyerekek állandóan kilépnek a sorból, az
őrök kézzel, puskatussal, géppisztoly agyával taszigálják őket vissza.
Hihetetlen szigorú a tiltás. Nem szabad kapcsolatot keresni a gyerekekkel. De
még egy újabb drótkerítést is húznak az orosz gyermek, és a magyar felnőtt
sorstársak közé. 14–15 évesek, de kiderült, vannak még fiatalabbak is közöttük,
akad 8 éves is. Ahogy olvasom, megjelenik lelki szemeim előtt a film, a
Valahol Európában.
Gyerekek. Ezek nem lehetnek
gonoszok, mennyi jó arcú van közöttük. Zsonganak a gondolatok a tanár eszében.
Nem, még nem fertőzte meg őket a „kommunista, nihilista, agyafúrt, sátáni
szellem. Mindkét szülőjét elveszítette a legtöbbjük. Család nélkül, felnőtt
irányítás nélkül hányódtak. Szánandóak voltak. Ha a gyerekfogalom torzképeivé is
tették őket a körülményeik, gyerekek voltak. Jövőjükön nem gondolkoztak, de a
jelenben sem hittek az őrök fenyegetésében, miszerint, ha nem hagyják abba a
nemcsak szóbeli, de tettleges bántalmazásukat, lelövik őket. Miközben repítették
a szidalmakat, majd később, hogy megmutassák ’mit mernek, tudnak’, a köveket, a
cserépdarabokat a rabtartókra, az őrökre, a politikai tisztekre. Miközben nőttek
a lyukak a kerítésben, melyeken a csont és bőr gyermektestek átpréselték
magukat, hogy kitárt karral rohanjanak a magyar sorstársakhoz, és ahogyan azt
hasonló korú kisfiúk tennék a szüleikkel, ölükbe fészkelhessék magukat.
A papi szívét betölti a
boldogság, mikor látja, hogy „a kis maszatjai kinyílnak, és ha csak pillanatokra
is, de gyerekekké váltak.” Vagy mikor megtapasztalja, hogy azok, akik addig
kinevették az oroszul tanuló társaikat, most azonnal kedves, gyöngéd mondatokat
szeretnének megtanulni, melyek az apai szeretet ezerféle változatának
kifejezésére alkalmasak. Az atya nem fotelben, de a fronton, majd
hadifogolytáborban szerzett nyelvtudásába nem csoda, hogy nem tartozott bele a
szótári alakú ismerete az ilyen szavaknak. Mondott hasonlót, a kértnek
szinonimáját, de az nem elégítette ki azt, aki még egyénibb, még kedvesebb, még
melegebb szavakkal akarta kifejezni szeretetét. Megnyílt a látszólag
érzéketlenek szíve is. Akik a kenyérosztásnál, még a morzsákért is harcolni
voltak képesek a saját rabtársaikkal, most, mint a többi magyar rab, ők is
megosztották mindenüket, amijük csak volt, kenyeret, vajat, cukrot, zsírt az
„orosz kóbor kutyáknak nevezett gyermekekkel”.
Ezek a gyerekek valóban
loptak, raboltak, betörtek, sőt egyikük, egy tizenkét éves, a többiek által
vezéregyéniségnek tekintett kisfiú meggyilkolta az édesanyját. Édesapját hősi
halottnak nevezte. Édesanyjáról pedig: „Megöltem, mert míg apám a harctéren
volt, állandóan kurválkodott.” Nem azért ölte meg, mert nem szerette…
A pap számára, hiszen Isten
kezében van az égi felelet, csak – ami felszentelésekor rábízatott –, egy földi
válasz adása maradt: valahányszor találkoztak, kezet fogtak, megsimogatta az
arcát, és azt mondta neki: „Mégis szeretlek téged. Mi jó barátok vagyunk.” Nem
részletezném, hogyan ért véget, hogyan vitték egy-két táborral odébb, és ott mit
tettek velük, az ott is honfitársaik (!!!), a rabtartóik ezekkel a szegény
gyerekekkel, akikkel itt nem bírtak. Lehet, megtörtént, amit az itteni
honfitársaik (!!!!!) is ígértek nekik, és saját „jóságukat” végül így nyugtázva
búcsúztak tőlük: „Örüljetek, ti vaddisznók, hogy itt lehettetek. Máshol már
régen agyonlőttek volna benneteket, mint …-ben. Odavalók vagytok ti is.”
Hogy hihetetlen??? Az,
hihetetlen, de igaz.
Nevezték, azt is
hihetetlennek, amelyért a szerző Nobel-díjat kapott. A 27 éves orosz
fiatalember, egy matematika-fizika szakos tanár, Alekszandr Iszajevics
Szolzsenyicin, Sztálin bírálata miatt került 11 évre börtönbe, és lágerbe.
Rehabilitálása után megírja, és 1962-ben megjelenik az Ivan Gyenyiszovics egy
napja. A könyvről a magam számára a legpontosabbnak, és sajnos száz
százalékban elhihetőnek tartom a 12 évet Gulágon töltött P. Balogh István
kesernyés mosollyal összegzett véleményét: „Rózsaszín leányregény a valósághoz
képest.”
S ha valóban „csak” az,
visszatekintve „csak” a mi kis magyar büntetőtáborainkra, vagy a kitelepítések
délibábos Hortobágyára, belátjuk, hogy miért érdemelt 1970-ben Nobel-díjat a
bátorság, mellyel Szolzsenyicin hírül adta a Gulág-világ létezését.
Az először 1973-ban
megjelent A Gulág sziget 1-2, 1989-es, az Új Idő Kft (Debrecen) kiadású,
1110 oldal terjedelmű kötetének a fülszövege a következő:
„E
megrázó erejű dokumentumregény megjelenésekor még azokból is kétkedést váltott
ki tényeivel, akik a veszélyt vállalva kézről kézre adták a hat részre szabdalt
könyvet. Nemcsak a szovjet értelmiségnek a "brezsnyevcsinát" elítélő, a
valósággal azonban csak félve szembesülő, közel sem szűk köre riadt vissza a
sorokban rájuk tekintő tragédiáktól, de a nyugat-, és különösen a kelet-európai
olvasók is. A Gulag azóta fogalommá vált. Nem egyszerűen a személyi kultusz, a
sztálinizmus, a brezsnyevi önkény elleni fellépés szükségességének a
szimbólumává, hanem a XX. századi embertelenség jelképévé is. Szolzsenyicin
könyve nem egyike a "lágerirodalom" nagyszámú visszaemlékezéseinek, hanem maga a
kollektív emlékezet. Emlékezet a múltból és a jelenből, s a jelennél is inkább a
jövőhöz szól. A regény hősei – a mai dokumentumregény minden szabályát felrúgva
– létező és létezett személyek, saját névvel. Az eseménysor sem írói absztrakció
formálta valóság, hanem maga a valóság.”
A könyv szerzőjét, mint
„fasiszta”, „sovinoszta”, „népellenes” írót a Szovjetúnió Legfelsőbb Tanácsa
megfosztotta állampolgárságától, és kiutasította az országból. Az orosz
írószövetség a művet egyszerűen pamfletnek nevezte, és akként értékelte.
1973. és 1994. között, bár
1990-ben már visszakapta állampolgárságát, mint „vermonti remete” él egy erdei
faházban a kanadai határ közelében. 76 éves, mikor 1994-ben hazatér, nagy
reményekkel érkezik, hogy változtasson, hogy meghallgassák, hogy továbbadhassa
élete tanulságait. „Ha akarjátok, itt helyben megmagyarázom, mi az élet lényege,
mi az élet titka és értelme. Ne fussatok ábrándok után, ne törekedjetek címre,
vagyonra! Évtizedek idegőrlő munkája kell ezek eléréséhez, s egyetlen éjszaka
elrabolhatja tőletek. Őrizzétek meg fölényes egykedvűségeteket az élettel
szemben, ne rettegjetek a bajoktól, s ne sóvárogjatok a boldogság után, hisz
úgyis mindegy: a keserűség nem tart örökké, s ami édes, az sem fenékig az.
Örüljetek, ha nem fáztok, s ha éh és szomj nem gyötör benneteket, ha nincs
megroppanva a gerincetek, ha lábatok járni, kezetek fogni, szemetek látni,
fületek hallani képes – van-e még, akire irigykednetek kellene? Ne irigyeljetek
másokat. Aki irigy, elsősorban önmagát emészti. Dörzsöljétek meg a szemetek,
mossátok tisztára szíveteket, s becsüljétek, nagyon becsüljétek meg azokat, akik
szeretnek benneteket, akik jó szívvel vannak irántatok. Ne bántsátok, ne
szidalmazzátok őket, ne váljatok el tőlük haragban, mert nem tudjátok, nem az
lesz-e utolsó cselekedetek letartóztatástok előtt, s úgy is maradtok meg az ő
emlékezetükben!”
Fejezzem be itt, ezekkel a
gyönyörű soraival Szolzsenyicinnek? Nem tehetem, bár a terjedelem, hiszen még
csak alig kezdtem gondolataim kifejtéséhez, már így sem rövid, még is meg kell
toldanom egy idézettel, mely a már említett Rózsás János Ködbevesző múlt
kötetének, amelyről külön tanulmányban fogok beszámolni, hátsó borítóján
olvasható:
„A
GULAG-szigetcsoport ősszel megjelenő harmadik kötetében többek között megemlítem
Rózsás Jánost. Éppen azért, hogy közismertté tegyem ezt a nevet, mert egy nagyon
jó szándékú és tisztességes magyar fiatalember, aki velem szenvedett egy
táborban, és ma egy ismeretlen kis magyar helységben él. S akit két éve
nyaggatnak, nyomorgatnak, hogy rólam szóló nyilatkozatot adjon közzé. A KGB
megbízottait, s aztán a helyi hatóságokat szabadították rá, hogy csak
nyilatkozzék, mindenáron és ellenem. Ám ez a magyar fiatalember mind a mai napig
hallgat. Nem nyilatkozik. Képzeljük magunk elé egy ilyen vagy hasonló
egyedülálló ember állapotát, aki az életét jobbá és könnyebbé tehetné azzal,
hogy a KGB kívánságainak megfelelően nyilatkozik. S ő, a magyar, a tisztességes
szándékú és jóakaratú magyar nem nyilatkozik tisztességtelenül…” Alexander
Szolzsenyicin. Elhangzott, az irodalmi Nobel-díj átvételét követő
sajtókonferencián Stockholmban 1974. decemberében.
Nyugodtan mondhatjuk tehát
Szent Pállal együtt, hogy Isten ereje és Isten bölcsessége nyilvánult meg
Krisztus keresztjében. Legyünk ennek boldog tudatában és fohászkodjunk szívünk
mélyéből mi krisztusiak: „Imádunk Téged Krisztus és áldunk Téged Krisztus, mert
a Te szent kereszted által megváltottad a világot.”