"Bruckner hangversenyteremben ritkán hallható 6. szimfóniáját és a most feltűnő világhírűvé emelkedő karmestert, Robin Ticciatit egyszerre hirdette a Müpa, és a Budapesti Fesztiválzenekar, többszörösen is megismételt koncertjük nevezetességeként. Örömmel mentem el meghallgatni. Mégis valahogyan jóval többet kaptam, mint egy ritka koncerteseményt, és egy nagyon tehetséges, világismertségű karmester sikeres teljesítményét." - írja Kabdebó Lóránt a hangversenyről szóló recenziójában.
Kabdebó Lóránt
Látomás a zeneteremben
(Bruckner
6. szimfóniája a Müpában)
Bruckner
hangversenyteremben ritkán hallható 6. szimfóniáját és a most feltűnő
világhírűvé emelkedő karmestert, Robin Ticciatit egyszerre hirdette a Müpa, és a
Budapesti Fesztiválzenekar, többszörösen is megismételt koncertjük
nevezetességeként. Örömmel mentem el meghallgatni. Mégis valahogyan jóval többet
kaptam, mint egy ritka koncerteseményt, és egy nagyon tehetséges,
világismertségű karmester sikeres teljesítményét. A 19. századi német zene
mustráját, és azt a csodálatos hagyományt, amelyből kialakult, és tovább- mégis
másképpen fejlődött majd a huszadik század zenéje. Egy látomást, mely talán csak
a karmester álmában élhetett, és amire én ez alatt a nagyszerű koncert alatt
fogékonnyá lettem.
„Nagy
messzi tájról” várt csodáról, misztikus és mégis szakrálisan vágyódó zenével
indult, álomi varázzsal ez a zenei utazás. A
Lohengrin
előjáték idézte az európai, a keresztény és pogány mítosz csodás
összefonódásából zenévé álmodott vágyakozást, és egy földi szerelem sikertelen
nászban záruló szétesését. Kijózanodást úgy, hogy közben meg is marad a
vágyakozás misztikuma.
És aztán ezt a hangulatot
az est második felében egy pillanatra ismét megtalálom, a Bruckner-szimfónia
első tételében – a szerző által hangsúlyozottan, írásképileg is kiemelt, a
latinos “maiestas”-t követő „Majestoso” ünnepélyességében – felvillanó áriának
készülően hallható pillanatképében. Mert Bruckner ugyan folytatja a
zenetörténetben mestere, Wagner invencióit, de én most hadd ne a zenészek
szokványos magyarázataihoz kössem magamat, hanem ahhoz a soha nem ismétlődő
álomlátomáshoz, amelyet lehet, hogy csak beleálmodtam ebbe a zenébe.
Mintha ez az első tétel egy
másik Wagner művet foglalna össze: a Mesterdalnokokat. Még bennem élt az
is, hiszen tavasszal a Wagner-napokon éppen ezt hallgathattam ugyanitt. Az
ünnepre való felvonulást vizionáltam most is, e tétel alatt. Mesterek, mégis
művész-érzékenységű emberek ünnepi gyülekezését. Az emberekben élő, a
mindennapokon túlemelő ünnepi vágyakozást hallom ki ezt a zenét követve. És a –
lehet hogy csak az én számomra? – felvillanó, áriának készülő-formálódó zenekari
mozdulat nem is a Grál-legendát idézi, inkább a földi szerelemre vágyó, és a
Lohengrinben oly falsul felsülő misztikus találkozást előlegezné, hanem egy
tenyeres-talpasabb, mégis beteljesülni akaró esélyű szerelmi vallomást, a
lovagköltő Walter versenydalát a polgárlány Pogner Éva lázadó, mégis hagyományhű
reményeihez ízesülve. Nem a zene áthallása, hanem a zenében meghallható
árialehetőség szellemi lehetősége nyílt meg előttem – majd folytatódott az
ünnepi, a j-betűvel is hangsúlyozott majesztikus sereglés. Valami készül. Az
emberek a mindennapokban élve mégis jól akarnák érezni magukat. Legyőzve az
esendőségnek minden visszahúzó, sikertelenségre ácsingózó kísérteties erejét.
Szabadulj el, éljed a teremtett világban az adódó életet, míg az adatik a
számodra. És mindezt foglald egy hagyományos, jól formált életmenetbe. Örültem,
és beléptem ezzel az életörömet várók csoportjába.
Hogy azután a második tétel
hallgatása során magamba forduljak, megkérdezzem magamtól: miként tudsz ünnepi
életreményre ébredni a te magad által szervezett, személyes életviteled során.
Megint csak Bruckner két operaszerző kortársát hallom ebben a tételben. Tőle
persze teljesen függetlenül. Nem zenei az összefüggés, hanem a második tétel
megszőtte zene gondolkodtat hasonlóképpen el, miként ez a két, egymással
szembefordított zseni kérdezett rá a tizenkilencedik század második felében: mit
is ér ez az élet. Miként lehet hasznosan, nem ártó módon belépni annak menetébe.
És akkor ugyanazt mondja számomra a Mesterdalnokok cipész-költője, Hans
Sachs és furcsa módon az olyannyira meggyötört II. Fülöp király Verdi Don
Carlosában. „Vér, vér, mindenütt vér, ha a világ és a város krónikáit
forgatom”. Hogyan tudok úgy élni ebben a veszélyekkel telített világban, hogy ne
rontsam el a mások harmóniába szövődő életét, ne keserítsek meg másokat magam
körül, hanem segítsek rajtuk, és ezzel szerezzem meg magam számára is a
megnyugvás, és talán az elnyugvás harmonikus lehetőségét. Ez a második tétel az
egyik legjobb zene, amit életemben hallani szerencsém lehetett. Nem is értem,
miként nem fedezte még fel a nagyvilág. A karmester Ticciani csodája ez most,
vagy csak az én ekkori hangoltságom? Mindegy. megtörtént. Visszavonhatatlanul,
mindenkorra számomra érvényesen. Bármikor hallgatom eztán, ekként fogom csakis
hallani. A siker megszületett. Senki tőlem el nem veheti. Megtaláltam a
mindennapokban, az élet napokra bomló menetében való széttekintés hangulati
perspektíváját. Számomra „véget ért a kín”. Feloldoztattam.
Ezután – gondoltam – már
nem érhet meglepetés. Pedig következett. Hiszen a második tétel, a „sehr
feierlich” Adagio megadta a vízumot, hogy belépjek a Majestoso ünnepi
gyülekezetbe. És beléptem. Mintha legkedvesebb zeneművem, Bartók Divertimentójának
második tételéből bejutottam volna a harmadikba. A bartóki „népünnepélyekkel”
mindig is volt valami bizonytalanságérzetem. Féltem ezekbe belelépni. Lehet, úgy
voltam, mint Szabó Magda írónője Az ajtóban, zaklatottan megy az
istentiszteletre, és ezért nem érzi magát alkalmasnak, hogy az Úrvacsora
csodájában részt vehessen. Bartók is annyira felzaklat, azaz feltépi a bennem
szunnyadó, elnyomott szorongásos zaklatottságot, hogy nem tudok felszabadultan
átlépni az ünnepet keresők közé. Hiányzik belőlem a Majestoso felkészültség. Na,
Bruckner éppen erre készített fel két első tételén keresztül. Megmutatta a
várakozókat, és tükröt tartott magam elé. Szoktassam össze őket. Bruckner ezzel
a tétellel megteremti a tizenkilencedik századi zenéből az átlátást a huszadik
századba. Micsoda ellentmondásos Scherzo. „Nicht schnell – Trio, Langsam”.
Ünnepi felszabadultság. Örülj te szegény ember. Persze, nem elszabadultan.
Mintha valahol, a kezdeteinél a beethoveni Kilencediknek tenor katonaszólama
készítene fel erre a találkozásra. Hallottam valaha egy mesterkurzus zárásaként,
véletlen bevetődve, a Miskolci Egyetemen, amint Szimonov vezényelte akként a
beethoveni zárótételt, mintha az egy tájkép lenne csata után. Most egybevillan
bennem a három népünnepély. Mily mértékben összetartozóak lehetnek. Népünnep,
amely a csatából jövőknek, a minden nap egyformaságával félelmetesen küzdő
vívódóknak, és a mágikus szakralitásra vágyóknak egyként kiszolgáltathatja a
vágyott szentséget.
A műsorfüzet szakmailag
magyaráz: Bruckner szokása szerint a zárásban visszaidézi az első tétel
motívumát. Maga Bruckner is magyarázza: „Finale. Bewegt, doch nicht zu schnell”.
Így lehet. De az én álomlogikám most ez estén mást el sem fogadna. Visszavezet
az életet élő emberek ünnepi vágyakozásra való gyülekezéséhez. Mert mit is tett
ez a fel nem fedezett szimfónia valójában? Rádöbbentett, hogy létezésünk magában
foglalja – Dobos Marianne telitalálatos megfogalmazásával – „a szőttes
túloldalát”. Állandóan, küzdelmesen és talán diadalmasan is. Nemcsak „nagy
messzi táj” legendája az ünnep, melyet oly sokszor annyi minden megzavarhat
(lásd a Lohengrin intrikus történetét!), hanem éppen az össszeszövődött
küzdelem és létmegértés. A zeneszerző agya, miként a költőé is (lásd Szabó
Lőrinc telitalálatos hasonlatát a Tücsökzenében!) valahogy a Teremtő
földi befogadója számára leképzett álomképe. Melyet „jó meghallói”, miként az
alkotó Bruckner maga, a második tételében belé képes helyezni az egyes ember
vergődő, megoldásokat sóvárgó széttekintésébe.
Ezt a csodát ezentúl
visszahallgathatom, remélem. De egyet azért sajnálok. Hogy azt a bizonyos első
előadást, amit a szerző halála után végre Mahler harcolt ki, és vezényelt, nem
hallhatom. Konkrét okom van rá. Pár évtizede az Erkel Színházban ugyanis egy
nagy karmester próbájára beszabadultunk kollégámmal, és azóta kollégánkká
felnőtt fiával. Keserű küzdelem tanúi lehettünk. Szinte veszekedéssé fajult a
próba. A karmester a Bruckner-mű előadásába bele akarta kényszeríteni a maga
sajátos mahleri zeneelképzelését. Néhány ütem után abba is maradt a hosszan
elnyúlt, ismétléseket kierőltető próbálkozás. Hogy az előadás végül miként
sikeredett, nem tudhatom, arra nem volt belépőm. De akkor nemrég németországi
egyetemi oktatását befejezve hazatért kollégámmal azóta is meg-megemlegetjük ezt
a sikertelen próbát. Gondolom, Mahler maga nem volt „mahlerista”, vajon, ő mit
látott ebben a műben, miért tartotta annak előadását oly igen fontosnak. Bár a
zenetermek világa is felfedezné! (A You Tube-on egyre több változatban
megjelenik, szép látogatottsággal!) A közönség hosszan tapsolta a Budapesti
Fesztiválzenekart és Robin Ticciatit. Mindenképp ünnepévé fogadta ezt a szombat
délutáni előadást.
