Elhangzott 2017. február 10-én
Orbán Viktor évértékelője
Elhangzott 2017. február 10-én
Ahogy minden évben lenni szokott,
megjelent az évértékelő teljes szövege. Ezek azonban nem feltétlenül lesznek
folyamatosan elérhetők az interneten, érdemesnek találom itt is megjelentetni,
és az érdeklődőknek ajánlom a saját tárolóra való letöltést is.
Tisztelt Schmitt Pál elnök úr és
kedves felesége! Kedves Dalma Asszony! Boross Péter miniszterelnök úr, kedves
Meghívóim, Hölgyeim és Uraim!
Jó újra látni Önöket. 19.
alkalom. Ennyi már gombócból is sok. Felidézem Szabó István főtiszteletű püspök
urunk történetét, amelyben két kisfiú hallgatja az istentiszteletet. Unalmas –
mondja a kisebbik, mire a nagyobbik: ennek ilyennek kell lennie. Nos, kedves
Hallgatóság, ettől ma aligha kell tartanunk. A 2016-os év a legkevésbé sem volt
unalmas, s a 2017-es is inkább érdekfeszítőnek ígérkezik. Volt és lesz izgalom,
meglepetés, fejvakarás, homlokráncolás és szemeknek dörzsölése. Azt fogjuk
kérdezgeti egymástól, valóban lehetséges-e mindaz, ami a szemünk előtt kibomlik
és formát ölt. Ki gondolta volna egy-két évvel ezelőtt, hogy a történelem
fittyet hány a jóslatokra, nevetve mutat fityiszt a liberális politika
prófétáinak, lendületesen beint az uralkodó nemzetközi rend haszonélvezőinek és
védelmezőinek, globalistáknak, liberálisoknak, elefántcsonttorony-palotákban és
tévéstúdiókban üldögélő befolyásos embereknek, média siserahadnak és gazdáiknak.
Mindenkinek, aki azt hitte, tanította, terjesztette, a hasznát és a sápját
szedte, hogy a globális liberális világrend megváltoztathatatlan. A nemzeteknek
befellegzett, híveikkel együtt mehetnek a múzeumba. S nekünk, egyszerű
polgároknak csak az a lehetőségünk maradt, hogy mindezt tudomásul vegyük, és
beletörődjünk. S ha nem akarunk életünk végéig a lefogott és áristomba zárt
eszméinken keseregni, vagyis nem akarunk reménytelenül lúzerek lenni, álljunk be
a sorba, és szokjunk rá a nyitott világ liberális ízeire. A történelem azonban,
tisztelt Hölgyeim és Uraim, nem olvasta a nagyokosok írásait, akik szerint neki
– mármint a történelemnek – vége van, folyásiránya és medre kijelöltetett,
haladnia pedig csak a jól megépített gátak között szabad. A történelem mindezt
nem olvasta, egyszerűen nem tudott arról, hogy neki bizony vége van, kampec.
Egyszer csak feltette a kezét: bocsánat, még itt vagyok, és mutatnék egy-két
meglepő újdonságot. Vett egy éles kanyart, áttörte, és elsodorta a gondosan
megtervezett gátakat, és kilépett a számára kijelölt mederből.
Bizony, tisztelt Hölgyeim és
Uraim, ebből is láthatják, a történelem mi magunk vagyunk nemcsak
Magyarországon, hanem egész Európában, mi mindannyian a magunk hús-vér
valójában, eszméivel és gondolataival, terveivel és reményeivel, nem szeretjük
és nem is tűrjük, ha mások akarják helyettünk megmondani és eldönteni, hogy mi
végre is vagyunk e világon, mit, hogyan és miért tegyünk vagy ne tegyünk,
gondoljunk vagy ne gondoljunk. Igen, kedves Barátaim, szép dolog volt éppen az
1956-os forradalom 60. évfordulóján azt látni, hogy a világban még mindig milyen
nagy dolog a szabadság. Hogy volt lehetséges mindez az Úr 2016. esztendejében?
Hübrisz – mondanák a régi görögök, az elbizakodottság, a dölyf és a kóros
önszeretet elegye. Gőg és felsőbbrendűség – mondanák a mai világ nyelvén. Az
emberiség gazdagjainak és hatalmasainak régi tévedése, amikor azt hiszik,
bűntetlenül Isten helyébe képzelhetik magukat. Kinyilatkoztatnak, vitán felül
álló tételeket hirdetnek, utópiákat erőltetnek országokra és népekre, eldöntik,
mások mit mondhatnak és mit nem, miben hihetnek és miben nem, kijelölik a
beavatottak körét, és megkérdőjelezhetetlennek gondolják világhatalmukat. Pénz,
média, világkormányzás és nyitott világtársadalom. 2016-ban a világon az emberek
mindezt sok helyütt megelégelték. Brexit, amerikai elnökválasztás, kipenderített
olasz kormány, magyar migráns népszavazás, s utánuk több is jön talán, hatalmas
kezdesz lenni végre, ó, nép. Ez persze, mármint a népre hivatkozás – hiába
húzzuk magunk elé pajzsként Petőfit – a süllyedő liberálisok szerint szimpla
populizmus, ami köztudottan csúnya dolog, mi több, ártalmas, és szobatiszta
politikus ilyeneket nem mondhat.
Márpedig, kedves Hallgatóság,
2016-ban éppen ez történt. Akiket nem szoktak megkérdezni, akiknek nem lehet
hallani a hangját, akik nem járatosak a médiavilág köreiben, akiket a globális
gazdaság fogaskerekei félredobtak, a gyengének látszó kiszolgáltatottak, a
gazdasági és kulturális kényszerzubbonyba bújtatottak, akiket a politikai
korrektség nevében szájzár alá vettek, akiknek azt ígérték, hogy a globális
világgazdaság és világkormányzás hasznaiból nekik is jut. Nos, ők fellázadtak,
visszakövetelik a hazájukat, visszakövetelik a gazdasági és társadalmi
esélyeiket, visszakövetelik azt a világot, a nemzetek széles és sokszínű
világát, amelyben egykor otthon érezték magukat. Ez ömlött és ömlik az amerikai,
a francia, az olasz, a holland és az osztrák választási kampányokból. Meleg a
pite – mondják ilyenkor a fociöltözőkben. A választásra készülő európai nemzetek
olyan drámai tónussal és sötét hangfekvésben beszélnek, hogy mi, magyarok csak
kapkodjuk a fejünket. Igen, az eddig választékos, árnyalt, világpolgár, udvarias
és kulturált vezetők, ellenzékiek és kormánypártiak egyaránt ma hazájuk
megmaradásáról, a globalizmus szörnyűségeiről, a nemzeti létükre törő,
fundamentalista migránsáradatról és a világméretűvé hízott pénztőke feneketlen
bendőjéről szónokolnak.
Mi ütött beléjük? Innen,
Közép-Európából nézve az ember elsőre azt gondolná, hogy a jólét elvette az
eszüket. Ahogy édesanyám szokta mondani: jó dolgukban már azt sem tudják, mit
csináljanak. Szokatlan dolog ez, nehezen is értjük. 70 szabad békeév alatt
felhalmozott családi és közösségi vagyonok, magas fizetések, kiváló egyetemek,
hegyekben álló műkincsek, utak, repterek, száguldó gyorsvasutak, egy
nyugat-európai, európai uniós élet, amit az egész világ irigyel, és amire
áhítozik. Végül is ők a gazdagok. Mi járunk oda dolgozni a magasabb bér
reményében. Magabiztos, jövőjét biztosítva látó Nyugat és bizonytalan, jövője
miatt aggódó Kelet-Európa. Így ment ez eddig, ehhez szoktunk hozzá. Ám ha
figyelmesen hallgatjuk, megérthetjük, valóban súlyos kételyek gyötrik őket a
jövőjük felől. Persze a fontos emberek fontos klubjaiban csak fintorognak, nekik
ez túl faragatlan, érdes és földszagú. Nincsenek hozzászokva, hogy csak úgy,
egyből, egyenesen, ahogy a pesti flaszteren mondják: pacekba, hogy mindenféle,
eddig nem látott népség csak úgy betörhet Dévénynél új idők elfeledettnek hitt,
régi dalaival. De, kedves Barátaim, ez nem stílusok vagy ízlések vitája.
Ráadásul mi is az Európai Unió tagjai vagyunk, mi sem vonhatjuk ki magunkat
alóla, a harang értünk is szól. Ez nem játék, és nem babra megy, a legsúlyosabb
tétek forognak ott kockán. A nyugati emberek úgy érzik, nemzedékekre eldőlhet a
sorsuk. S ebben nincs semmi patetikus túlzás. Folytathatják-e a szüleiktől
örökölt életmódot, vagy valami visszacsinálhatatlanul megváltozik az ő
beleegyezésük nélkül, sőt akaratuk ellenére. Lesz-e joguk a saját kultúrájukhoz,
meg tudják-e védeni a nem anyagi természetű, szellemi javaikat Európában? Lesz-e
esélyük – ahogy eddig volt – jó iskolában tanulni, tisztességgel megfizetett
munkából élni, gyarapodni, tulajdonhoz jutni, saját otthont teremteni, családot
nevelni és méltósággal megöregedni? És lesz-e terrormentes biztonság és félelem
nélküli nagyvárosi élet? Hiába a jelen jóléte és gazdagsága, az Európai Unióban
most a jövő árnyékot vet a jelenre. Hosszú és sötét árnyékot. S ezt nem mi, az
irigykedő keletiek vagy az egykori ostoba szovjet propaganda mondja. Ez most
más. Most ők mondják mindezt saját magukról, a saját helyzetükről és a saját
jövőjükről.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A hadállások 2016-ban éles
kontúrral rajzolódnak ki; a nemzetek fellázadtak a globalisták ellen, a
középosztály pedig fellázadt a vezetők ellen. Ez a mi közösségünkben, az Európai
Unióban azt jelenti, hogy mi, a szuverén országok állunk szemben az
unionistákkal, és a választók állnak szemben a brüsszeli bürokratákkal. Mindez
nem villámcsapásként, nem egyik napról a másikra történt. Hosszú évek
elégedetlenségének tüskés és keserű gyümölcse érett be. De miért fordult az
elégedetlenség lázadásba? Nekünk eddig azt tanították, hogy a régi nyugati
demokráciák magasabb rendű minőséget képviselnek, mint a koszlott
szocializmusból éppen csak kivergődött közép-európai demokráciáink. Mert
arrafelé a demokrácia nem pusztán szabad választást jelent, sokkal inkább a
szabadság élő szövete, alkalmazkodó, rugalmas organizmus, amely folyamatosan
válaszol a változásokra, és képes hibáit időben és önerejéből kijavítani. Lehet,
hogy ez igaz volt. Valamikor, amikor az európai demokráciák pályájuk delelőjén
jártak. Ám azóta Európa nyugati felén és a nagy vízen túl is beköszöntött a
nyitott társadalmak korszaka, és megszületett gondolatrendőrsége, a politikai
korrektség is. Néhány éve a demokrácia az Európai Unióban még érvelés alapú
volt. Érvek, ellenérvek gondos összemérése, nyílt beszédmód, szabad gondolat- és
képzettársítások, vibráló, újításokat felszínre dobó szellemi élet. Ezért is
volt olyan vonzó a mi szívesen szomszédoló, kocsmákban és kávéházakban trécselő
magyar fajtánknak is. A nyitott társadalomnak nevezett új politikai rendszer
mindezt felszámolta. Az érvelésalapú demokrácia helyett beköszöntött a
korrektség alapú demokrácia.
Az eszmék síkján ez azt jelenti,
hogy a liberális szellemi irányzat szembefordult a demokrácia eszményével,
vagyis a többségi alapon, a többség akarata alapján megszervezett közösség
ideájával. Politikai síkon a nyitott társadalom azt jelenti, hogy a valódi
hatalmat, döntéseket és befolyást a választott parlamenti képviselők és
kormányzatok helyett a világhálózatba fogott emberek kezébe, a médiagurukhoz, a
senki által meg nem választott nemzetközi szervezetekhez és azok helyi irodáihoz
kell át- és kiszervezni. Gazdasági síkon a nyitott társadalom azt jelenti, hogy
az embereket, a népeket és a kultúrákat méretre vágják, mint a hamburgereket,
hogy árut lehessen csinálni belőlük. Az országokat pályaudvarrá alakítják,
mindenki szabadon járkálhat ki-be. S végül a gazdasági önvédelem szabályainak
lebontásával a rókákat beengedik a tyúkólba, hogy szabadon versenyezhessenek.
Arról pedig senki sem tehet, ha folyton a rókák nyernek. S ha a szerencsétlen,
későn ébredő európai polgárok mégiscsak a sarkukra állnának, akkor rájuk
zúdítanak néhány millió migránst. Ha ezek a begyöpösödött, keresztény
mivoltukból és hazafias érzelmeiktől szabadulni nem tudó vagy nem akaró
európaiak nem értenek a szép szóból, akkor ássunk mélyebbre: cseréljük ki az
európai élet altalaját is, jöjjenek hát a más vallású, más erkölcsön és más
szokásokon nevelkedett tömegek, akik mit sem értenek Európáról, és tanítsanak
bennünket móresre. Így jött létre a világtörténelem legbizarrabb koalíciója az
embercsempészek, a jogvédő aktivisták és az európai csúcspolitikusok között
arra, hogy tervezetten ideszállítsanak Európába sok millió migránst.
A kérdés tehát az, mi lesz ebből?
Összefoglalva ma, 2017 elején azt mondhatjuk, hogy a globalista politika urai
nem magukban keresik a hibát, inkább az embereket és a nemzeteket hibáztatják.
Úgy döntöttek, nem adják fel hadállásaikat, és a nyitott társadalommal és a
liberális kormányzattal ellentétes népakaratot elfojtják. Kihirdették, hogyha
nem az eszmetársaik, ha nem a liberálisok nyerik valamely országban a
választásokat, akkor ott nincs többé demokrácia. Kihirdették, hogy a nép
veszélyes a demokráciára. És mivel a nép veszélyes, az eddig sajtószabadságért
hisztériázók most hirtelen a sajtó, a média és az internet korlátozását
követelik. Ha valaki nem találja kellően elfogulatlannak és semlegesnek a magyar
királyi köztévét, néha kapcsoljon át az amerikai tévékre, felüdülés lesz
visszakapcsolnia. Ha az elégedetlenek nem fogják be a szájukat, vagy a médiának
nem sikerül elnyomni a hangjukat, akkor megbélyegzik, elítélik és kitagadják
őket. S ebben még az új amerikai elnök számára sincs kegyelem. Nem csoda hát, ha
az Európai Unióban állandósul a túlnyomás, a szelepek előbb-utóbb felmondják a
szolgálatot, s az emberek – nem lévén más választásuk – fellázadnak, vagyis
szavazatukkal elzavarják, kiakolbólítják a liberális elitet.
Így áll hát a világ, tisztelt
Hölgyeim és Uraim, tisztelt Elnök úr, 2017-ben, télvíz idején. Ebből ennyi elég
is, hiszen nem az Európai Unió értékelésére gyűltünk össze, bármennyire is
csábító egy magyarnak a világkormányzás távlata, de hogyan állnak Magyarország
és a magyarok dolgai? Először is: Magyarországot az európai, a nyugati
folyamatokba ágyazva érdemes értékelni. Innen nézve jól látszik, hogy mi már túl
vagyunk a lázadáson, a mostaniak hozzánk képest elsőbálozók. Mi az elsők között,
sőt talán elsőként lázadtunk föl 2010-ben. Meghirdettük, és hét év verejtékes
munkájával felépítettük a saját magyar politikai és gazdasági rendszerünket, a
mi testünkre szabott, a mi ízlésünk szerint való, a mi hagyományainkból, a mi
ösztönvilágunkból és a mi észjárásunkból kikovácsolt magyar modellt, a nemzeti
együttműködés rendszerét. Nemzeti, mert belőlünk fakad. Együttműködés, mert nem
egymás kárára, hanem egymást segítve akarunk boldogulni. És rendszer, mert
alapját, falait, tetőzetét, részelemeit és alkatrészeit a logika és a józan ész
szabályai fogják össze, ácsolata pedig a gazdaság és a történelem vastörvényei
szerint készült. Ezért kell ragaszkodnunk ahhoz, hogy az adócsökkentéseknek és a
béremeléseknek mindig a versenyképes magyar gazdaság legyen a vasfedezete. A
magyar modell kötőanyaga a bátorság, amely nélkül semmilyen politikai építmény
nem állhat fent, különösen nem itt, a huzatos Kárpát-medencében. Bátran újra
kellett húzni a politika és a gazdaság közötti határokat, az állam és a piac
közötti határokat, a bevált és az új ötletek közötti határokat is. Mindezt úgy,
hogy közben az ország stabilitása egy pillanatra sem inoghatott meg. A politika
stabilitása különösen válságos időkben minden mást felülíró parancsolat. Amikor
a XX. század során különösen a válságokban vezetőink csődöt mondtak, képtelenné
váltak az ország vezetésére és irányítására, akkor védtelenné váltunk
ellenségeinkkel és rosszakaróinkkal szemben. Nagy lecke ez. A következmény
országvesztés, alávetettség és nyomor lett. A politikai stabilitás elvesztése
olyan luxus, amit nem engedhetünk meg magunknak, és nem is fog bekövetkezni,
amíg mi állhatunk a kormányrúdnál. Ebben nem ismerünk tréfát, és nincs pardon.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Mi lázadtunk először, amikor úgy
döntöttünk, hogy hazaküldjük az IMF-et, elszámoltatjuk a bankokat, megadóztatjuk
a multikat, és felszámoljuk a devizahiteleket. Lázadtunk, amikor azt mondták,
hogy nem lehet egyszerre rendbe tenni a pénzügyeket és megindítani a gazdasági
növekedést. Belevágtunk, és megmutattuk. A magyar gazdaság négy éve töretlenül
növekszik. Fellázadtunk a munkanélküliség ellen, amiről azt állították, hogy a
modern piacgazdaságban együtt kell vele élnünk. Kitűztük a teljes
foglalkoztatást, és megcéloztunk egymillió új munkahelyet. Eltelt hét év, és már
700 ezer új munkahelynél tartunk. Azt is meg akarták tiltani, hogy csökkentsük a
családok rezsijét, de végül csak letörtük a nagy energiaszolgáltatók, Brüsszel
és az ellenzék közös ellenállását, és megcsináltuk. Az Egyesült Államok akkori
kormánya, Brüsszel és ráadásul még Berlin is kihirdette, hogy a migránsokat nem
szabad és amúgy sem lehet megállítani. Ellenálltunk, határt húztunk, kerítést
építettünk, határvadászokat toboroztunk, és megállítottuk őket, megvédtük
Magyarországot, mellékesen Európát is. A népszavazással pedig megtiltottuk, hogy
mások dönthessék el, kit engedünk be az országunkba és kit nem. Az igazi
menekülteket persze be fogjuk fogadni; németet, hollandot, franciát, olaszt,
rémült politikusokat és újságírókat, hazájukat elhagyni kényszerülő
keresztényeket, akik az otthon elvesztett Európájukat majd nálunk akarják
megtalálni.
Hölgyeim és Uraim! Tisztelt
Egyesület!
Feketebárányok voltunk, mára
sikertörténet lettünk. S ezt, ha vonakodva is, de azok is elismerik, akiknek nem
tetszik, amit és ahogyan elértünk. Hiába, semmi nem olyan sikeres, mint a siker.
Oda jutottunk, hogy már a pénzügyi hitelminősítők is sorra felértékelnek
bennünket. 2016-ban végre az alsó középosztálynál, a munkából élő, de keveset
keresőknél is megmozdult az élet. Nőnek a bérek, csökken a családok adóssága, és
egyre többet vásárolhatnak. Épp ideje volt, sokat tettek érte. Nem segély, nem
ajándék, nem juttatás, nem alamizsna, igazi munkabér, teljesítmény, s vele járó
elismerés és tisztelet. Nem lenne jó, ha az alacsonyabb bérrel fizetett,
egyszerűbb tudást igénylő, de nehéz munka becsülete csökkenne. Nem lenne jó, ha
nyugati divat szerint idegenből hoznánk olcsó munkaerőt az efféle munkahelyek
betöltésére. E helyett inkább azt javaslom, minden munkahelyet, minden rendesen
elvégzett munkát és a munkásokat is becsüljük meg rendesen, képesnek kell
lennünk arra, hogy a saját országunkat mi tartsuk fenn, és mi működtessük.
Mindenkire szükségünk van, így a magyar takarítónőket, útkaparókat,
rakodómunkásokat, culágereket és napszámosokat a jövőben is tisztelni kell.
Ezért emeljük a minimálbért 15, a szakmunkás minimálbért 25 százalékkal. Egy
nemzet és egy ország vagyunk, nekik is megvan a helyük a mi közös jövőnkben.
Tisztelt Hallgatóim!
Nehéz bizonyosat mondani a
jövőről. Láthatják: a dolgok egyik napról a másikra fejük tetejére állhatnak,
mégsem dobhatjuk le az előrelátás felelősségét a vállunkról. A kormányzás és az
országvezetés legyen előrelátó, és ez akkor is jogos elvárás, ha a köd éppen
megüli a tájat. Annyit azonban minden nehézség mellett is kellő óvatossággal
mondhatok, hogy a magyarok jövője – ideértve a diákokat és a nyugdíjasokat is –
biztosítva van. Magyarország erősödik és fejlődik. Nem ajándékba kaptuk, nem
nyertük, nem mások fújták a szelet a vitorláinkba, mi ezért megdolgoztunk. Mind
a tízmilliónyian. Adósságunkat folyamatosan ledolgozzuk, gazdaságunk
folyamatosan nő, a bérek folyamatosan emelkednek, hamarosan el fogjuk érni a
teljes foglalkoztatást, vagyis mindenkinek lesz munkája. Személyesen el vagyok
kötelezve amellett, hogy Magyarországon egy gyermek se nőjön föl úgy, hogy nem
látja a szüleit dolgozni. A határaink védettek, a közbiztonság kézben van
tartva, a rendőrség elszánt és eredményes a bűnözők üldözésében. A
katasztrófavédelem dolgozói a helyükön és folyamatos készenlétben állnak.
Katonáink várják, hogy ismét Közép-Európa meghatározó erejű hadseregében
szolgálhassanak. Családtámogatási rendszerünk lassan Európában is egyedülállóan
kiterjedt és sokoldalú, a gyerekek hároméves kortól óvodában vannak, kapnak
enni, 318 ezren ingyen, vigyázunk rájuk, felkészítjük őket az iskolára, faragunk
az otthonról hozott hátrányokból, 730 ezren ingyen kapják a tankönyvet. Az
iskolában a tanítás mellett neveljük is őket; a mindennapos testnevelés, a hit-
és erkölcstan marad, sőt emeljük a minőséget. Középiskoláink várják őket, már a
második szakma megszerzését is fizeti a magyar állam. 2010 óta több mint 97 ezer
magyar tanulhatott vagy oktathatott rövidebb-hosszabb ideig külföldön az Európai
Unió segítségével is.
2013 és 2017 között 50
százalékkal emelkedik átlagosan a pedagógusok fizetése, az oktatóké, kutatóké
2018-ig 27 százalékkal nő. A szakorvosok és szakgyógyszerészek bére két lépésben
207 ezer forinttal emelkedik, az ápolók fizetése 2018-ig átlagosan 65
százalékkal növekszik. 71 kórházat felújítottunk, 23 rendelőintézetet
építettünk, 54-et felújítottunk, 27 új mentőállomás épült, 35-öt pedig
felújítottunk. A biztonságos fejlődésünkhöz szükséges külpolitikai és
külkereskedelmi megállapodásokat megkötöttük. Önálló külpolitikát folytatunk; a
világgazdaság és világpolitika minden fontos szereplője érdekelt, de legalább is
nem ellenérdekelt Magyarország sikerében. A magyar export éppen tegnap döntött
történelmi csúcsot. Ez azt jelenti, hogy egyre inkább versenyképesek vagyunk az
egész világgal. Diplomáciai rekordév elé nézünk, rég volt akkora jövés-menés,
mint idén lesz. Az orosz elnök után várjuk a kínai miniszterelnököt, várjuk
Izrael állam miniszterelnökét, mi irányítjuk júliustól a V4-ek munkáját, ősszel
pedig 16 közép-európai állam vezetői tanácskoznak majd Budapesten.
Összefoglalóan azt mondhatom Önöknek, a holnap miatt nincs okunk idegeskedni. A
családok talpra fognak állni, és anyagilag is össze fogják szedni magukat.
Magyarországon a holnap nem vet árnyékot a mára. Ha mindenki rendesen elvégzi a
munkáját, és betartjuk a törvényeket, nem lesz baj, és minden évben mindenki
előre léphet majd. Ez mind szép és jó, de még messze vagyunk attól, hogy azt is
mondhassuk: elég. Még nincs okunk dicsekedni, éppen ellenkezőleg:
mindannyiunknak azt tanácsolom: most kell szerénynek lenni, mert most van mire.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Bevallom Önöknek, számomra
fejtörést nem is a holnap, inkább a holnapután okoz. Mi lesz a magyarokkal? Mi
lesz a magyar élettel tizenöt-húsz év múlva? Örvendetes, hogy a születések száma
2010 óta most a legmagasabb, a házasságkötések száma nő, a népfogyatkozás sem
volt ilyen lassú évek óta, de a fogyás, ha lassul is, azért csak fogyás marad.
Hogy ki hány gyermeket vállal – minden ember legszemélyesebb döntése. S bár
személyes, de egyben a legfontosabb is a közösségünk számára. Én is tudom, hogy
itt a változás időtávja évtizedes, a siker éppen a családpolitika
kiszámíthatóságán és a kitartáson múlik, de szeretném, ha tudnák, hogy ezen a
döntő fronton még nincsen áttörés, ezért a kormány minden támogatást megad, ha
valaki a gyermekvállalás mellett dönt. Azt mondják, általában nem lehet
közvetlen összefüggést kimutatni az életszínvonal változása és a demográfiai
mutatók között, de én azt hiszem, igenis lehet összefüggést találni egy nemzet
élni akarása, egy nép önmagára találása és a demográfiai mutatók alakulása
között. A között, hogy képes-e hinni, bízni a nemzet önmagában – meg utódai
jövőjében – és a között, hogy hány gyereket akar felnevelni. Meggyőződésem, hogy
van összefüggés a között, amit megvalósítunk immár hetedik éve és a között, hogy
ez a nemzet meg szeretne fiatalodni. Mert ami nem adatott meg az egyes embernek
– idősből ifjúvá válni –, az lehetséges a nemzet számára. Öregedésnek indult
népből is lehet fiatal nép, csak rajta áll, csak akarnia kell. Az is szép dolog,
hogy 3 éves kortól a gyermekeink bekerülnek az óvodai közoktatási rendszerbe, az
is jó, hogy az állam fizeti az ételt és a tankönyveket, de vajon közben
neveljük-e őket a hazájuk szeretetére, hazafias érzelmekre és patrióta
gondolkodásra? Vajon Magyarország nekik is éppúgy közös szenvedélyük lesz, mint
ahogy nekünk az? Lesz-e bennük is nemzeti igazságérzet, amit a hazaszeretet
táplál? Megértik-e, hogy csak akkor nem leszünk más népek szolgái, hogy csak úgy
és csak akkor maradhatunk meg független nemzetként, ha mindenekelőtt magyarnak
valljuk magunkat? Mindezt iskoláinkban gondosan meg kellene tanítanunk, mert a
gyermekeink csak így érthetik meg, mi köt és mi tart össze bennünket. S
bevallom, ma még erre nem látom a garanciát. S ha kérdőjelből mindez nem volna
elég, itt dörömböl az ajtónkon a robottechnológia és a digitális forradalom,
amely a gazdaság után elérte az élettudományok világát is. Nemcsak a gépek, a
technológia és az ismeretanyag változik, de lassan kilétünk és emberi
mibenlétünk megváltozásával is szembe kell néznünk. Határokat feszegetünk, ősi
határvonalakat lépünk át, fajokat elválasztó határokat, élőlények és ember
alkotta masinák közötti határvonalakat. Az istenkísértés határmezsgyéjén járunk.
A tudomány eredményei, a betegségek gyógyíthatósága lelkesítő erejűek, de a
távlatok fel is zaklatnak bennünket. Ezekre a változásokra is fel kell
készülnünk. S itt meg is állok, talán túlságosan is előre szaladtam, hagyjunk
valamit a következő évértékelőre is.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
2017-ben a magyar politikának öt
súlyos kérdésre kell választ találnia, öt nagy támadást kell kivédenie. Ezért
2017-ben új nemzeti politikára lesz szükségünk. Az idén már az év első felében
Brüsszel meg akarja tiltani a rezsicsökkentést, tervük már az asztalon van, az
országok független energiapolitkája helyett központi szabályozást akarnak,
amivel elvennék a tagállamok ármegállapítási jogát. A kérdés az lesz majd, hogy
megvédjük-e a rezsicsökkentést, ragaszkodjunk-e ármegállapítási jogunkhoz, vagy
fogadjuk el Brüsszel döntését, és bízzuk ismét a nagyvállalatokra a rezsidíj
megállapítását?
Napirenden marad a migráció ügye
is. Az illegális bevándorlás hiába vet fel megoldhatatlan problémát és
terrorveszélyt, szerte Európában – hiába a véres valóság és az elborzasztó
tények – a migránsok korlátlanul mozoghatnak egész Európában, amíg ügyüket
véglegesen el nem bírálják. A 2017-es év kérdése az lesz, őrizetbe vegyük, és
tartsuk-e őket, amíg jogerős döntés nem születik róluk? És 2017-ben szembe kell
néznünk a nemzetközi szervezetek felerősödő aktivitásával is. Egyre több
országban így nálunk is – ráadásul választás is lesz 2018-ban – gondot okoz,
hogy titokban, külföldi pénzekkel akarják befolyásolni a magyar politikát. Azt
hiszem, már éppen elégszer bebizonyítottuk, hogy képesek vagyunk dönteni a saját
sorsunkról. Az tehát a kérdés, engedünk-e az átláthatatlan külföldi
befolyásolási kísérleteknek? Itt nem a civil szervezetekről van szó, akik
valamely fontos ügyet akarnak sikerre vinni. Itt nemzetközi szervezetek fizetett
aktivistáiról és magyarországi irodáiról van szó. Teszünk-e valamit legalább az
átláthatóság és a megismerhetőség érdekében? Azt is tudnunk kell, tisztelt
Hölgyeim és Uraim, hogy itt nagytestű ragadozók úszkálnak a vízben. Ez itt Soros
György határokon átnyúló birodalma, rengeteg pénzzel és nemzetközi
nehéztüzérséggel. Mégis úgy érzem, azzal betelt a pohár, hogy a népszavazáson
kinyilvánított népakarat ellenében Soros György szervezetei egyfolytában azon
dolgoznak, hogy százezerszám szállítsák Európába a migránsokat, azon dolgoznak,
hogy letérítsék a magyar országgyűlést és a magyar kormányt az emberek által
kijelölt útvonalról. Akarunk-e 2017-ben tiszta vizet a pohárba? Vagy ahogy
hallottam nemrég: öntsünk-e tiszta vizet a nyílt kártyák közé? 2016-ban az is
kiderült, hogy Brüsszel újabb és újabb gazdasági jogosítványokat akar magához
venni a tagállamoktól, az akció fedőneve brüsszeli nyelven: szociális pillér.
Már korábban is előfordult, hogy Brüsszel megakadályozta a magyar kormány
radikális adócsökkentését, adót emelni lehet, csökkenteni nem. Ezért az a
kérdés, akarjuk-e, és ha igen, képesek leszünk-e nemzeti hatáskörben tartani az
adópolitikát, dönthetnek-e adóikról szabadon a nemzetek. És végül fel kell
készülnünk arra, hogy Brüsszel támadás alá veszi a munkahelyteremtő
támogatásokat is. Számos ország, köztük mi is használjuk ezt a
gazdaságfejlesztési eszközt, vagyis a kérdés az, a nemzetek dönthessék-e el,
hogy akarnak-e munkahelyteremtő támogatásokat adni a vállalataiknak, vagy ezt a
jogot is át kell adni Brüsszelnek? Ebben az öt kérdésben kell nekünk,
magyaroknak egyértelmű választ adnunk, ha azt akarjuk, hogy Magyarország a
2017-es évben is győztes ország legyen. Valójában mind az öt kérdés mögött a
nemzeti önrendelkezés joga húzódik meg. Visszatértünk tehát a kiindulóponthoz;
nemzetek szemben a globalistákkal, szuverenisták szemben az unionistákkal. Ha
biztos és szilárd válaszokat akarunk, akkor egyetértésre kell jutnunk az
emberekkel, kérdeznünk kell, magunk mellé kell állítanunk őket, ahogy minden
fontos kérdésben eddig is tettük. Nem elég, ha mi nem hagyjuk, az a fontos, hogy
a magyar emberek se hagyják, hogy a fejük fölött döntsenek róluk.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Végül már csak egyetlen kérdés
maradt: jól vezette-e a kormány az országot 2016-ban? A kérdést el is lehetne
hárítani, hiszen megítélése kevésbé ránk, inkább a választópolgárokra tartozik.
Én azonban nem hárítom el, Önök tudhatják, a nyílt beszéd híve vagyok, ráadásul,
ha keresünk, találunk itt valami tanulságosat. Lehet itt béremelés,
adócsökkentés, teljes foglalkoztatás, legyen bármilyen vastag vaj a kenyéren, a
magyar ember azt gondolja; szeretném látni azt a kormányt, amivel én meg vagyok
elégedve… Ilyen a magyar észjárás. S mivel ilyen, az elégedetlenség hangjai
miatt sohasem szabad megsértődni. Éppen elég sértődött miniszterelnököt láttam
már, s higgyék el, nem nyújtottak valami fölemelő látványt. De nemcsak
megsértődni, elbizonytalanodni se szabad. A magyarok épp eleget szenvedtek a
bizonytalan, tehetetlen, azt ne mondjam, böszme vezetőktől, azoktól, akik mindig
azt magyarázták el nekünk, mit miért nem lehet, s milyen igazságtalan, hogy az
emberek teljesíthetetlen dolgokat kérnek rajtuk számon. Akik mindig azt
magyarázták el a hallgatóságnak, hogy a körülmények megfosztanak bennünket az
álmainktól, áthúzzák a terveinket, lefogják a kezünket.
Kedves Barátaim!
Innen már csak egyetlen lépés az
önsajnálat. Az önsajnálat pedig sokáig nagy istencsapása volt rajtunk. Egymást
vigasztalgatva, ölbe ejtett kézzel, égre emelt szemmel üldögélni a tehetetlenség
langyos vizű lavórjában, és közben egyszerre leszólni és irigyelni azokat, akik
valamit tenni akarnak – ez volt a szocialista kormányzás kultúrája. Ebből
szakítottuk ki magunkat, valójában ez minden mai eredményünk ősforrása.
Sikerült, Magyarországnak végre sikerült átlépnie az önsajnálat kultúrájából a
cselekvés kultúrájába.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Márai Sándor azt tanította
nekünk, nincs módunk középszerűnek lenni. Ez a magyar politikai vezetés
vastörvénye is. A magyarok sohasem érhetik be középszerű vezetéssel és
középszerű kormánnyal, többre van szükségük, és többet is érdemelnek. Ám fogas
kérdés, milyen a jó kormányzás, és milyen a jó vezető. Felfogásom szerint a jó
kormányzás úgy viszi el a célhoz az embereket, hogy amikor megérkezünk, a nép
azt gondolja, nem is volt szükség a vezetőire.
Legyen a 2017-es év olyan év,
amelynek végén úgy érezzük majd, ment ez magától is, mint a karikacsapás.
Hajrá, Magyarország, hajrá,
magyarok!