"Rettenetes belegondolni abba, mekkora lehetett a törhetetlen gerincű szerzetes iránt a kegyetlen gyűlölet. Miért nem jutott neki legalább a golyó, vagy a kötél általi halál „kegyelme”. Fokozza az iránta érzett tiszteletből, szeretetemből fakadó fájdalmamat, amikor belegondolok, hogy nem tette lehetővé számára a történelem azt, hogy élete bármely szakaszában lengyel állampolgár lehessen. Az 1910–1914 között épült porosz börtönben volt a gödör, melybe megkínzott testét, amúgy mezítelenül elföldelték. Ez ma Lengyelország területe, így a haza földjéből ennyi jutott neki." - Dobos Marianne írása
Dobos
Marianne
„…segítséged
és pajzsod Ő” (XIV.)
„”Rosszkor
volt rossz helyen”, nem több, ennyi volt a válasz, mikor keresni kezdtem ki is
lehetett ő: fr. Wojciech Topoliński. Hogyan élt, hol és hogyan fejezte be földi
vándorútját. Ki tudná valamennyiüket számon tartani. A II. világháborúnak
hatmillió lengyel áldozata van. Közülük érzem őt a saját halottamnak, a „moj
Wujek”-nek, az én tiszteletbeli Bácsikámat. Herbert Zbigniew versének kérését
követem, mely szerint a halottak keresnek minket: „nem hagyhatsz el most /
amikor halott vagyok és szükségem van a gyengédségedre”.
1939. novemberben Danzigban
tartóztatták le, és nem tudok szabadulni a döbbenettől, amely a szívemben él,
amikor arra a kegyetlenségre gondolok, amellyel ki tudja mennyi kínzás, mennyi
könyörtelen vallatás után 1940. április 19-én Stumban, a börtönben a Gestapo
pribékjei fürdőkádban megfojtották Topoliński atyát.
Rettenetes belegondolni
abba, mekkora lehetett a törhetetlen gerincű szerzetes iránt a kegyetlen
gyűlölet. Miért nem jutott neki legalább a golyó, vagy a kötél általi halál
„kegyelme”. Fokozza az iránta érzett tiszteletből, szeretetemből fakadó
fájdalmamat, amikor belegondolok, hogy nem tette lehetővé számára a történelem
azt, hogy élete bármely szakaszában lengyel állampolgár lehessen. Az 1910–1914
között épült porosz börtönben volt a gödör, melybe megkínzott testét, amúgy
mezítelenül elföldelték. Ez ma Lengyelország területe, így a haza földjéből
ennyi jutott neki.
Éveken át kerestem a
lehetőségét valahol annak, hogy legalább szimbolikusan, egy gyászszertartás
keretében megadjuk a minden embernek kijáró végtisztességet neki. 2010-ben
Mindenszentek ünnepén a www.mkdsz.hu honlapon gyújtottuk meg a krakkói
emléktábla alatt az emlékezés mécsesét. Ezt a képet azután beletettem a 2011-ben
megjelent Az összecsomózott szalag című könyvembe. De ez még mindig
nagyon kevés, sokkal többet szeretnék tenni! Szeretném bemutatni, mint
példaképet a lengyel-, az európai-, és a világegyháznak. Kutatásomnak számtalan
kedves emlékezetes pillanata közül talán az volt a legkedvesebb, amikor nevére
találtam Szent Maximilián Kolbe atyáé alatt a ferences mártírok emléktábláján,
majd a fényképére bukkantam a Lengyel Nemzeti Archívumban. Amit a szívem súgott,
nem tévedés tehát. El kezdtek sorakozni az ezt igazoló dokumentumok. Könyv lesz
belőle, ha utam véges, hátralévő része időt enged még, hogy megírjam. Amit
nagyon szeretnék mihamarabb, az egy emléktábla elhelyezése, egyre több magyar
tisztelője nevében a hamvai felett. De ehhez lengyel segítséggel rá kell lelni a
nyughelyére. Ma is börtönként működik a régi börtön Stumban, de vajon hol
pihennek a barna és a vörös terror ott kivégzett áldozatai?
Jambuszokból font versből
szemfödelet Kanadában élő ’56-os menekült barátom fr. Topolińskiről szóló
írásaimat olvasva, egyszer az emlékezés pálmaágra rendezett koszorúját magam is
szeretném elhelyezni azon a végre megtalált síron. Addig?… Addig pedig folytatom
a rácsodálkozást, amikor a Végtelen logikai láncolatában rátalálok egy-egy, az
utam mentén sorakozó jelére ennek a „Véletlennek”.
Ilyen véletlenből
született, a 2014-ben megjelent Rózsaablak című könyvem is, melyet a
2014-es Częstochowai Nemzeti Zarándoklaton való részvételem ihletésére
állítottam össze. Ennek az újabb írásomnak a bevezető sorait annak a kötetnek az
előszavából idézem. Nem adtam új címet neki, mert, a 2011. december 7. és 2012.
február 25. között megjelent tizenhárom részes sorozatom szerves folytatásának,
a tizennegyedik résznek, és talán legalábbis annak a befejezéséként, is
tekintem.
Ezt a harmadik sorozatot
kettő előzte meg. Az első A teljesen reménytelennek látszó 2009.
január 18. és 2009. február 25. között megjelent nyolc részes sorozat volt,
melynek mintegy zárófejezetét képezte a 2009. november 30-i írásom, amely a
Már nem teljesen reménytelennek látszó feladat címet viselte. A második
2011. január 1. és február 12. között megjelent hat részes sorozat volt, melyhez
csatlakozott még két írás, melyek a Magyar-Hon-Lapon (www.mkdsz.hu), nem csak a
2011-ben megjelent Az összecsomózott szalag címet viselő kötetemben
jelentek meg.
Jogosan fel lehetne tenni a
kérdést: miért ennyire fontos nekem, hogy 2009-től publikálom azokat a
munkáimat, amelyek egy 2008-ban indult, valóban teljesen reménytelennek tűnő,
többek szerint teljesen felesleges is, kutatásomról szólnak, és bár az utolsó
darabja a munkának, amely számomra legfőképpen fr. Wojciech Topoliński OFMConv
szerzetes nevéhez köthető, miért, hogy egy hónap híján öt éve jelent meg. És mi
történt, mit végeztem, mit tanultam meg a magam számára, hogy azután közre is
adhassam? Ezek a kutatásaim a huszadik századi pápák történetére, közöttük is
nyomatékosan az I. és II. világháború alatti Péter utódok történetére
vonatkoztak. Az évek során, mint egy világ- és egyháztörténeti kirakó darabjai
illeszkednek ezek egybe.
Akkor, amikor elkeserednék
a sok minek ez, a minorita rendet ez nem érdekli érdektelenségtől, kár ezzel
foglalkozni megjegyzésektől – jön a véletlen. Ami igazolja, hogy jó úton járok,
mikor őt keresem. Őt, akit, mint ahogy ennek a sorozatnak az egyes részeiben
leírom, a „moj Wujek”-nek, az én tiszteletbeli Bácsikámnak tekintek. 2011-ben
jelent meg Zdzislaw Gogola OFMConv: Páduai Szent Antal és boldog Jakub
Strzemie Lengyel Minorita Tartomány története 1918–1939. A sorozat előző
darabjaiban megírtam, hogy milyen jó volt igazolva látni azt, amire magam is
rátaláltam addigra fr. Wojciech életéről, a lengyel rendtörténész monumentális
munkájában.
2016-ban egy másik lengyel
rendtörténeti munka jelent meg.
Abban néhány oldalon
keresztül a szerző foglalkozik a mártír szerzetes életével is. Ebben a magam
számára az atya életéről újdonságot nem találok. De, hogy az olvasók előtt is
hitelesek legyenek azok az adatok, melyekre én nyolc év során a magam „önkéntes
tűzoltó” munkájával – el ne felejtődjön egy igaz lengyel hazafi, egy
missziónárius, egy tudós posztulátor professzor, egy mártírhalált halt hős
emléke – rátaláltam, közre fogom adni azt is, amit Lukasz Janecki fr. Wojciechre
vonatkozóan ír. A terjedelmes rendtörténeti kézikönyv, amely egyben
biográfia és bibliográfia, az 1939. és 1945. közötti időszakban meggyilkolt,
illetve tragikus körülmények között elhunyt lengyel minorita szerzetesekkel
foglalkozik.
Amit kezdetben csak hittem,
amit most már bizonyítani tudnak élete összecsomózott szalagjából a keresés évei
során megtalált, és kibogozott aranyszálak is, szívmelengető igazoltként látni a
két lengyel rendtörténész tudományos munkájában, illetve azokban a Topoliński
atya által írt, vagy róla szóló dokumentumokban, levelekben, kitüntetéseibe
melyeket Angelo Paleri atya keresett meg a Minorita Rend Római Archivumában.
Mennyire igaz, hogy földi
zarándoklatra kiszabott négy nap híján 55 évnyi életről, már két évvel halála
előtt, bár nem sejthette még mi minden vár rá, de kimondhatta: „Az Úr Isten
vezet engem a kereszt útján.”, ahogyan olvashatjuk az 1937. február 5-én a
Lengyel Minorita Rendtartomány provinciálisának írt levelében.
1939. augusztus 10-én,
amikor a niepokalanowi kolostorban egy esti rekreációban fr. Wojciech Topoliński
a rendtársaknak beszélt, főtémája a szentségre való törekvés volt. Szavai
visszatekintve próféciának tekinthetőek. Többekkel együtt, akikről szól Lukasz
Janecki könyve, akik, akkor ott hallgatták, és akiket már az oltár dicsőségére
emeltek, ő is, ha boldoggá nem is avatták eddig, a minorita vértanúk sorába
lépett. Hitvalló életet zárt a mártír halála 1940. április 19-én.
2012. december 24-én a
Beszélni talán című írásom végén leírtam az általam elképzelt halálát:
„Keresztútja
utolsó állomásán, 1940. április 19-én az embertelen gyűlölet, mert egy
kanálnyiban lehetetlen, egy kád vízben fojtotta meg. Ezért, őt, Jézusnak ezt a
feltámasztott barátját, hadd nevezzem így: A Mezítelen Lázár.
Fr. Wojciech Topoliński, a
XX. századi Lázár, Isten világon szétszórt (lengyel) fiainak összegyűjtéséért, a
világ egyházért és lengyel hazájáért dolgozva élt és halt.
Halála… Szabadulás a
börtönből… Minden halál fulladásos halál… Miközben az életösztön zihálva kapkod
levegőért, lehet, hogy a haláltusát az oxigén hiány gyönyörű víziókkal enyhíti…
Ha rágondolok, vigasztal,
mert most úgy érzem, valóban így történhetett. Az évek során, míg kerestem, több
helyen, több módon képzeltem el halálát. Mióta tudom a helyet és módot,
annyiszor – végig imádkozva –, elképzeltem élete utolsó hónapjait, heteit,
napjait, óráit, és legfőként utolsó perceit…
A Mezítelen Lázárnak –
szerintem –, nem víziói voltak.
Mint Péter apostol
börtönét, azt a helyiséget is, melyben újra és újra a víz alá nyomták, fény
árasztotta el. Nem látomás. Bárha annak tűnt. Az angyal, ott a fényben,
valóságos… Nem a földi, de az örök szabadságra vezet...
Küzdelem? Hazátlanság?
Szenvedés?
Véget ért…
„Beteljesedett!”…
2016. karácsonyán, tehát
négy évvel azután, hogy ezeket a sorokat leírtam, kapok hírt a 2016-ban
megjelent Lukasz Janecki könyvről. Itt van, megérkezett, és rám mosolyog a nagy
betűs Véletlen. Bogdan atya elküldte nekem a 826 oldalas kötet pdf változatának
egy részét. Mint karácsonyi ajándékot le is fordította a Topoloiński atyára
vonatkozó oldalakat.
Szóban még említést tett
Jozef Micgajszkinak, a rabtársának a fr.Wojciech halálára való
visszaemlékezéséről.
Mondhatnám, hogy elsírtam
magam a fájdalom rettenetében, vagy inkább az ezekre a mondatokra rátalálás
örömében, de ez nem lenne igaz. Oka van annak, hogy én (sajnos) már évek óta nem
tudok sírni.
Mondom tehát az igazat.
Természetesen, ahogyan az előző nyolc évben, még mindig nem tudok lengyelül. De
ahogyan ez idáig, úgy most sem tartott vissza, hogy böngésszem. Rá is találtam
az emlékező szavakra, melyeket Krysztof Gorecki OFMConv atya 1962. szeptember
4-én adott közre Varsóban. Krysztof atyáról Wojciech atya leveleiben is
olvashattunk.1924-1927 között doktorált Rómában, és 1936-1939 között ő is a
rendi egyetemen tanított Rómában. Jóbarátok voltak Wojciech atyával Neki mondta
el rabtársa halálának történetét Jozef Mizgajski atya aki jelen volt a
kivégzésénél. Amikor elvezették a fürdőkádhoz, „azt mondták neki, hogy most
indul a SZABADSÁGRA. A víz alá nyomták, és addig tartották úgy, míg elfogyott a
lélegzete.”
Hogyan is kezdtem a
keresésemben az első sorozatomat? Bíztatást adott hozzá Wlodzimierz Odojewski
Katyń regénye a Halhatatlan némák. Van-e szebb „egyenruha”, mint a
szerzetesi habitus? Éppen ezért ideillőbb sorokkal nem zárhatom a moj Wujek
megtalálásáról szóló írásaimat, mint hogy idézek Odojewski regényének záró
soraiból:
„A
távolban élesen világított a hold. És akkor a gödörben levő testek egyenruhát
öltöttek, felálltak, újból arcuk lett, felébredtek szörnyű sötét álmukból, újra
éltek. Úgy érzi, apja arcát is látta, csapatok a csapatok után, tízesével,
százasával a seregek… meneteltek… A sápadt hold mögött az örökkévalóság, a
fenyvesek suhogása.”
Víz csobogása… Telik a kád…
Boldogan áll előtte a rab… A Szabadságra megy. Nem sejti a cinikus gonoszságot.
A fürdő után cserélheti le a rabruhát. De nem... Már a kádban van… Alányomják…
Míg elfogyott a lélegzete.
Felszállt fuldoklása utolsó
légbuboréka. A meggyötört test halott. Egy kád vízben vége lett a börtön földi
poklának.
Szabadságra
jutott. A mártírhalál kegyelmével, halhatatlan, némán fr. Wojciech Topoliński
visszatért Teremtőjéhez, bevonult az örökkévalóságba.
Kapcsolódó írások: