"1785 - Minden szín megnőtt, csak a magyar és a horvát fogyott. A horvátok közé bemenekültek a szerbek, akik közben délen a magyarok helyét is elfoglalták, az északi szlávok megjelentek az Alföldön is és délebbre csúszott a nyelvhatár. Nyugaton a német népesség közé horvátok nyomultak be. Erdély nagy részét románok lakták. Maroknyi székely, porlad, mint a szikla. Már-már a trianoni határok közé szorultunk vissza. Íme a másfél évszázados török jelenlét eredménye. "
Surján László
Úton az albérlőség felé
Ízlelgetem a kifejezést: A Kárpát-Pannon térség. Mert van bennünk valami
visszafogottság. Ha azt mondom: a történelmi Magyarország, akkor érthető, hogy
mire gondolok, de biztosan vannak, akik ebből revizionista vágyakat hallanak ki.
Ami persze épp annyira érthető, mint amennyire van elvi jogosultsága a revíziós
politikának. Elvi mondom: mert a határokat emberek másították meg a múltban,
emberek tudják tehát megmásítani a jövőben.
Hasonló a helyzet a Kápát-medence kifejezéssel, ami talán földrajzilag sem
egészen pontos: része-e a medencének a névadó hegyvidék?
Szoktuk a Duna-völgy megnevezést is használni. De a Fekete erdőtől a Fekete
tengerig szaladó „kék” Dunának miért csak egy szakaszát emelnénk ki ezzel?
Szép és terjedő megnevezés: Kárpát-haza. Ebből még lehet valami. Csak el kellene
fogadnunk, hogy sok népnek hazája ez a táj.
Most pedig fontos kiadvány címéből veszem: Kárpát-Pannon térség. A kiadványt
Kocsis Károly és Tátrai Patrik szerkesztették: A Kárpát-Pannon-Térség változó
etnikai arculata címmel jelent meg 2013-ban.
Tulajdonképp egy térkép sorozatról van szó. 1495, 1784, 1880, 1910, 1930, 1941,
1960, 1990, 2001.
A
sorozatból most csak az első kettőt mutatom be.
1495.
Már vészterhes idő. Mátyás király öt éve halott, a trónon Dobzse László.
Harmincegy évvel vagyunk Mohács előtt. Ennyi idő alatt fel lehet virágoztatni
egy erős országot, Mátyás országa pedig erős volt. De tönkre is lehet tenni. De
nézzük meg, kik éltek itt a XV. század végén:
A
székelyföldet kivéve az ország peremén más népek éltek. A nyugati határ egy kis
részén németek, Dél-Erdélyben románok, egyebütt különféle szlávok. Északon a
sárga foltok a keleti részen a tatárjárás után betelepített szepességi németek,
a felföld közepén pedig a bányavárosok ugyancsak német betelepültekből álló
lakossága. Az ország közepén még megvannak a kunok és a jászok is. Itt az
egyértelmű bizonyíték arra, hogy hazánk mindig soknemzetiségű ország volt.
Északról nem űzte el a honfoglaláskor ott talált szlávokat. A magyarok nem
keveredtek a velük egy korona alá tartozó horvátokkal sem. Befogadó nemzet.
Azután jött a török. 1785-re erősen másképp néz ki az etnikai térkép.
Minden
szín megnőtt, csak a magyar és a horvát fogyott. A horvátok közé bemenekültek a
szerbek, akik közben délen a magyarok helyét is elfoglalták, az északi szlávok
megjelentek az Alföldön is és délebbre csúszott a nyelvhatár. Nyugaton a német
népesség közé horvátok nyomultak be. Erdély nagy részét románok lakták. Maroknyi
székely, porlad, mint a szikla.
Már-már a trianoni határok közé szorultunk vissza. Íme a másfél évszázados török
jelenlét eredménye. Alighanem semmi újat nem mondanak ezek a térképek, de mégis
fontosak: mert nem engednek elfelejtkezni néhány kőkemény tényről.
A
mai szlovákok ősei a honfoglalás óta velünk egy államban élnek, a történelmi
viharok közepette is növekedtek és az alföldi kitelepülésektől eltekintve egy
tömbben érte őket a felvilágosodás, a nemzeti öntudatra ébredés kora.
A
török kiűzése után a nagy vérveszteséget szenvedett magyaroknak a Habsburg
uralkodók nem adtak időt, hogy természetes szaporodása révén népesítsék be az
elpusztult településeket. Az azonnali haszon megtermelése érdekében
betelepítéssel pótolták a hiányzó munkaerőt. Ez egyben a rebellis hajlamú
magyarok háttérbe szorítását is segítette.
Miroslav
Kusý szerint tarthatatlan, hogy
a szlovákiai magyarok albérlők legyenek saját hazájukban. Igaza van. E
térképekről az is látszik, hogy mennyire jogos rájuk vonatkoztatva a saját haza
kifejezés: olyan népességről van szó, amelyik a honfoglalás óta él azon a
területen. De e térképek arról is árulkodnak, hogy már a XVIII. század végére
elveszítettük abszolút többségünket az országban, tehát elindultunk egy olyan
úton, ami nemcsak a Felföldön, hanem az egész országban „albérlővé”
minősíthetett volna bennünket.