Nehéz, izgató, talán megválaszolhatatlan kérdés, hiszen a kézenfekvő válasz az volna, hogy magyar az, akinek szülei, felmenői is azok voltak. Ám, ha ez így van, akkor ma a magukat magyarnak vallók jó részét ki kellene zárnunk nemzetünk sorából. Hiszen befogadó nemzetként talán épp azért maradhattunk meg - kis lélekszámú közösségként - magyarnak a történelem sokszor igen gyilkos sodrában, mert integráltuk, befogadtuk sorainkba a hozzánk csatlakozókat, megőrizve ugyanakkor sajátos nemzeti identitásunkat.
Pálmai Tamás
Ki a magyar?
Nehéz, izgató, talán megválaszolhatatlan kérdés,
hiszen a kézenfekvő válasz az volna, hogy magyar az, akinek szülei, felmenői is
azok voltak. Ám, ha ez így van, akkor ma a magukat magyarnak vallók jó részét ki
kellene zárnunk nemzetünk sorából. Hiszen befogadó nemzetként talán épp azért
maradhattunk meg - kis lélekszámú közösségként - magyarnak a történelem sokszor
igen gyilkos sodrában, mert integráltuk, befogadtuk sorainkba a hozzánk
csatlakozókat, megőrizve ugyanakkor sajátos nemzeti identitásunkat.
Wass Albert, a „bujdosó székely” szerint
háromféle
magyar van. Egy részük kiszolgálja a hatalmon lévőket. Hasán csúszik, farkát
csóválja, s ha odalöknek neki egy koncot, s befogadják cselédnek, akkor
veszettebb lesz a veszett kutyánál. Egy másik részük az ellenkezőjét teszi:
verekszik. Védi azt, amiről úgy érzi, hogy az övé. A jussát a földhöz, melyen
született, s mely a hazája. A harmadik nagy csoport: a nép. Akinek nincsen arca.
Tömeg. Nyáj. Semmit se tesz. Csak meghúzódik és vár. És mint a fű a rátaposó láb
alatt, meghajlik, mindent eltűr, s amikor tovább lép a láb, akkor lassan
felegyenesedik megint. De sohasem egészen. Eszébe sem jut, hogy tegyen valamit a
rátaposó ellen, kockázatot vállaljon jussáért, a szabadságáért. De Wass Albert
azt is mondja, hogy igaz magyarnak
lenni akkora teher, hogy aki sokat viseli, megerősödik.
De, mondják, magyar, kinek fáj
Trianon. Aki számára ez közömbös, az érzelmileg nem tartozik a nemzethez.
Borbély Zsolt Attila szerint a román válasz egy hasonló helyzetre az, hogy a
„lehajtott fejet nem vágja le a szablya”. Mi magyarok nem tudunk így
gondolkodni, mert, ha így gondolkodunk, már nem vagyunk magyarok. Teleki Pál
véleménye: „magyar az, aki lélekben és tetteiben magyar.” Széchenyi István úgy véli, jó magyarnak
lenni igen nehéz, de nem lehetetlen, és akit magyarnak teremtett az Úristen és nem
fogja pártját nemzetének, nem derék ember. Babits állítja: Széchenyi
nacionalizmusa az emberiséget akarja gazdagítani, több egyéni színt akar vinni
az emberiségbe, nem pedig több nyájszellemet. Tamási Áron mondja: a magyarságot az atyafiság és
az együttes érdek alapján a sors verte egybe; hazát a bátorsággal irányított
életösztön szerzett neki, de nemzetté a magyar szó teremtette. De mondja ezt is:
aki embernek hitvány, az magyarnak alkalmatlan.
Guilbrand Gregersen neve semmit nem mond. Pedig ő
volt a legbecsületesebb és leggazdagabb magyar építési vállalkozó, nélküle ma
Budapest és Szeged sem úgy nézne ki, ahogy most ismerjük. Norvég kőművesinasként
a Jóisten irányította hazánkba. Bécsből érkezett gyalogosan a pest-budai
építkezésekre. Hatvanhárom évig, haláláig maradt Magyarországon, megszerette a
„rebellis nemzetet”, szívét és munkáját is új hazájának áldozta. Vasútépítés,
Mátyás-templom, Parlament, Szépművészeti Múzeum, Operaház, Andrássy út, Keleti
és Nyugati pályaudvar, Szeged belvárosa fűződik az ő nevéhez. Magyar nemesi
címet kapott Ferenc Józseftől. Bevételeit nem élte fel, néhány évtized alatt az
övé lett a mai Angyalföld és Ferencváros jelentős része. Becsületessége,
tisztasága legendás volt. Egyszerre volt multinacionális nagyvállalkozó, norvég
és magyar. Az 1848-49-es forradalom alatt önként jelentkezett honvédnek,
utászként szolgált. Német felesége volt, de 19 gyerekét magyarul taníttatta. 86
évesen érte a halál, 1910 szentestéjén, Szobon. Cégét tönkretette a háború és
Trianon, maradék vagyonát 1951-ben az állam kisajátította, utolsó életben maradt
lányát és unokáját Rákosiék kitelepítették.
Nos, a fentieket olvasva kérdezem újból, ki a
magyar? Ki tudja? Van-e rá jó és igaz válasz egyáltalán? Lehet gondolkodni
rajta. De törjük fejünket munka közben. Mert Klebelsberg Kuno szerint nekünk,
magyaroknak valóságos nemzeti betegségünk a sok beszéd, melynek csak egy
ellenszere van: a tett.