"A tél most fél, mert lesz tavasz. Tavasz lesz, mert fél a tél! Egyszerű, nem? Ez tulajdonképpen minden ránk kényszerített rendszer halála: a félelem. De a tél most valóban elmegy, s szép tavasz közeleg. Ám résen lenni mindig kell..."
Pálmai Tamás
Március
A tél
most fél, mert lesz tavasz. Tavasz lesz, mert fél a tél! Egyszerű, nem? Ez
tulajdonképpen minden ránk kényszerített rendszer halála: a félelem. De a tél
most valóban elmegy, s szép tavasz közeleg. Ám résen lenni mindig kell: „Ős
patkány terjeszt kórt miköztünk, a meg nem gondolt gondolat, belezabál, amit
kifőztünk, s emberből emberbe szalad. S mert a nemzetekből a szellem nem facsar
nedves jogokat, hát új gyalázat egymás ellen serkenti föl a fajokat. Bemásszák
lelkünket a gépek, mint aluvót a bogarak. Belsőnk odvába bútt a hálás hűség, a
könny lángba pereg - űzi egymást a bosszúállás vágya s a lelkiismeret. S mégis
bízom. Könnyezve intlek, szép jövőnk, ne légy ily sivár! Bízom, hisz mint
elődeinket, karóba nem húznak ma már.”
József Attilát idéztem, kicsit összevonva a sorokat. A vers vége fele így
folytatja: Majd a szabadság békessége is eljön… Eljön, ebben bízunk mind-annyian
szerte a Kárpát-medencében, ahol csak magyarok élnek. Délvidékről elvándorolnak
az emberek, de a maradók folyamatosan próbálják félretolni a minduntalan
felbukkanó depressziót és dolgoznak azon, hogy minden ottani sors-társ számára
világos legyen: otthon maradni tisztesség és jó. Horvátországban és Szlovéniában
ébredezve és egyre öntudatosabban ragaszkodnak anyanyelvükhöz a még magyarul
beszélők. Burgenland majdnem megette ottragadtjainkat, de csak majdnem. Van még
remény ott is. Felvidék saját egykori kishitűségét levetve emeli fejét.
Bújtatott kettős állampolgárok, honiságukból kitaszítottak teszik meg első -
néha még tétova - lépéseiket a magyar éntudat felé. Kárpátalja népe nagy
viharokban áll: megfogyva bár, de törve nem. S az anyaság édes ízére végre
rádöbbenő magyar állam teszi a dolgát: nyújtja kezét. A csángók,
szerte-szórattatva mutatják a példát: a sziklából is kinő a növény, akár még
szálfányi fenyő is. Mert egy ideje már határokon átcsorduló kis-magyarországi
víz is öntözi ellenséges, szikes talaját. És Erdély, „édes Erdély”,
szórványaival, maroknyi székelyével, nyugati hegyeken túli részekbelijeivel
vívja - mindenórás végkifej-letet sejtetni akaró végű - harcát a naponta más
alakot öltő és Janus arcú hatalommal. Itt is nagy az anyaországi akarás, bő a
segítség. Talán, ha módjában még változna kicsit, jobb is lehetne az eredmény…
Aztán, a sokat emlegetett, csonkított maradékság országa és népe mit tesz még
ezeken kívül? Mondjuk magért? Ki-ki önmagáért elébb - néha az ég felé lesve -
aztán családjáért, hogy alapköve mindig megmaradjon. Majd közösségéért, mert
enélkül holt malaszt minden, s pocsékba menő erőfeszítés az egész. Aztán
anyanyelvéért, népéért, országáért, nemzetéért megtesz-e mindet a kishoni
magyar? Rend van-e lelkében, elméjében, szívében, testében? Dolgozik-e azon,
hogy a sajátja mellett a magyarság kollektív lelke is újraépülhessen? Bízom,
igen, mint József Attila is.
A
minapi békési március 15-i ünnepség azt mutatta: jogos a reménykedés, a hit, a
bizakodás. Szép ünnep volt. A műsor első rangú és teljesen saját termék. A
Belencéres táncegyüttes táncai és irodalmi (!) műsora, a Bagoly Laci zenekara, a
megszokottan, mindig azonos, magas minőségen szóló Dr. Csiby Miklós szónoklata,
a felvonuló derék huszárok, a rengeteg koszorúzó, a mosolygó ég mind-mind
hozzájárultak ehhez a felemelő érzéshez. Sokan voltunk. Emberek, magyarok,
békésiek. Olyan jó volt, hogy pillanatra még József Attila négylábúit is
feledtük. S az általuk terjesztett mételyt is. Ne feledjük őket. De ne is
szenteljünk túl sok figyelmet rájuk. A lényeg fontosabb. És az mi vagyunk,
magyarok. Szerte a nagyvilágban, mégis együtt, mégis egyre inkább egyként.
Szerteszét, de mindenhol otthon, s mégis hazavágyva. Ezek volnánk hát mi,
furcsa, egyedi nyelvű népei az Úrnak.