Nemzeti Ünnep

Talán csupa nagybetűvel kellene írni. Ha sorba rakjuk a március 15-éket, bizony elég vegyes kép tárul elénk. Az alábbiakban ebből villantok fel néhányat.

Nemzeti
Ünnep

Talán
csupa nagybetűvel kellene írni. Ha sorba rakjuk a március 15-éket, bizony elég
vegyes kép tárul elénk. Az alábbiakban ebből villantok fel néhányat.

Arany János: Évnapra

Kelsz és
lenyugszol észrevétlenül:
Innep volnál, de senki meg nem ül,
Végzetes évi nap!
Oh, e tömeg más napot ünnepel;
Titkon sohajtja meg a hű kebel
Halomra dőlt oltáridat.

Emléked átkos,
nyomasztó tereh:
A vérnek és könyűnek tengere
Mind, mind ahhoz tapad.
Az ember gyönge: félve néz feléd,
S mint egykor a tanitvány mesterét,
Nehéz időkben megtagad...

1850 márc. 15

Már
a bicentenárium is indokolja, hogy március 15-e kapcsán Arany János fenti
verséből induljunk ki. A szabadságharc leverése utáni első március 15-én nem
volt ünnepi hangulat az országban. Érthető. Még hat hónap sem telt az aradi
kivégzések óta. A helyzet reménytelen volt, és ilyenkor bizony előjön az emberi
gyengeség.

Pedig március 15-e, ami csak az egyik, bár kiemelkedően fontos eleme volt a
nemzeti szabadság kivívásának, napokon belül magával ragadta az embereket. Öt
nappal a pesti események után kelt Nagykanizsa város elöljáróságának a ceglédi
tanácshoz intézett levele, amelyben arra szólították fel a várost, hogy
üdvözölje a márciusi pesti eseményeket.  A tanács válaszában azt írta, hogy
már korábban kifejezésre juttatta egyetértését a 12 pontban foglaltakkal. A nap
jelentőségét az is mutatja, hogy a márciusi ifjak Marczius Tizenötödike címmel
lapot is adtak ki. Így azután érthető, hogy az első évforduló már hivatalos
ünneppé lett.

1849
márciusában a kormány már Debrecenben volt, Kossuth maga pedig a
törökszentmiklósi táborban a hadseregnél. Debrecenben felmerült az igény, hogy
ünnepelni kellene az évfordulót. Kossuth magánvéleményét erről egy feleségéhez
írt levélből tudjuk: "Ti ma martius 15-két ünneplitek, mi pedig – értem
seregeink – mennek a német ellen. Hogy tulajdonképen mit ünnepelnek martius
15-kén, midőn egy kis pesti lármánál egyéb nem történt, azt nem tudom, de hogy
azon a napon, mellyen a hadsereg megmenti a hazát, lesz mit ünnepelni, azt
tudom."

De
más a magánvélemény és más, amit a hivatalos politika mond. Kossuth tehát
aláírta a Honvédelmi Bizottmány 1849. március 12-én kelt döntését, miszerint "Mártius
15-ke, mint a magyar szabadság és függetlenség történetileg nevezetes napja, az
öszves nemzeti gyűlés által megünneplendő".

Innen fordult át a világ 1850 keserűségébe.

Azután múltak az évek és fényesedett az emlék. Bár a magyar társadalom már
1860-tól ünnepnek tekintette március 15-ét, de Ferenc József csak 1898-ban
egyezett bele abba, hogy a forradalom ötvenedik évfordulója alkalmából legyen
egy nemzeti ünnep (és iskolai szünnap) – de ne március 15-e, hanem egy másik
nap, április 11.-e, az un. áprilisi törvények V. Ferdinánd általi
szentesítésének napja. Ez az ünnep soha nem ment át a közgondolkozásba. Március
15-ét a törvényhozás csak Bethlen István miniszterelnök idején nyilvánította
hivatlos nemzeti ünneppé. Az egész nemzet ünnepévé. Értve nemzeten hazánk nem
magyar ajkú polgárait is, amit tanúsítja ezt egy 1934. évi MTI jelentés:

Rákosiék meglovagolták, Kádár alatt elmismásolták az ünnepet. Ebből a korból két
saját élményemet elevenítem fel. Talán 1953-ban lehetett, hogy a néhány
iskolatársamnak valamiféle díszelgésen kellett részt vennie március 15-e
alkalmából. A hivatalos program hosszú volt, gyereknek unalmas. A fiúk úgymond
rendetlenkedtek, majd azt hiszem ott is hagyták az egészet. Másnap összehívták
az egész iskolát, s kiváló történelem tanárnőnk, Gitta néni, akit gyakorló
keresztény létére úttörő csapatparancsnoksággal vert meg a sors, az egész iskola
előtt megszidta az érintetteket. Ha így viselkedtek, hangzott a dörgedelem,
hogyan lesz belőletek olyan ember, aki, ha kell, majd képes lesz megismételni,
amit a márciusi ifjak megtettek. És csodák csodája, nem vitte el az ávó. Pedig
értettük: készülnünk kell. Pár évvel később eljött az idő. Hogy október 23-án mi
történt, azt csak napokkal később fogtam fel, amikor a Margit körúton járva
(akkor Mártírok útjának hívták), rádöbbentem: amit most átélek, az ugyan az,
mint 1848-volt. A döbbenetem még ma is tart.

1990 óta sajnos rendszeresek a méltatlan, egymást gyalázó pártpolitikai
kisajátítási kísérletek. A rendszerváltás idején még meg-megszólalt egy józan
hang: ne párt-politizáljunk nemzeti ünnepeinken, de sajnos csekély sikert értek
el az efféle felhívások.

Mostanában pedig a saját mondanivaló nélküliek mások ünneplését akarják zavarni.
Beteg lelkek, akik ezzel csak az ország vezetésére való alkalmatlanságukat
tárják ország-világ szeme elé. A tegnap történtekből Schiffer András facebook
bejegyzése érdemel szót: „A mai nap a nemzeti büszkeség és összetartozás ünnepe
is: ezen a napon, kivételesen, nem kellene egymást sem leférgezni, sem a magyar
nemzetből kitagadni.”

Schiffer itt utódjának félresikerült beszédére utalt. Ez a hang lehetne a
nemzeti minimum része. Ha évente háromszor sikerülne (március 15., augusztus
20., október 23.,) akkor nőne a remény, hogy a többi napra is jutna valami.
Köszönet a "féregtelenítésért".

Ma
már nem egyetlen esős nap eseményeit ünnepeljük, hanem egy nép áldozatkész
harcát a maga szabadságáért, aminek mindig van az egész nemzet számára szóló
üzenete. Hogy épp most mi, azt meghallgathatni

IDE kattintva. (Sajnos csak azoknak sikerül,
akik rajta vannak a facebookon).

Surján László