"Szólnom kell még a film megvalósulásának hátteréről. Tíz éve készül, szerb-magyar koprodukcióban, ez az összefogás külön főhajtást érdemel s igényel. Arról, hogy hol, már szóltam, végezetül áruljam el azt is: mikor. Nos, a cselekmény kereteit történetesen a tizenhetedik század adja, a magyarság török hódoltság utáni kivérzése, drámai pusztulása, ám a film számomra már a televíziós vetítés nézése közben ízig-vérig huszonegyedik századiként hatott." - Tamási Orosz János recenziója a filmről.
"Ami
soron van: lebírhatatlan."
Az Álmok hava
csütörtöktől a Puskinban
Ezer esztendő
távolából, hátán kis batyuval kilábol a messzeségből három ember. Szegényen,
elgyötörten, tele kétellyel és reménnyel. Előttük jár, sokáig észrevétlenül, az
erkölcs tudója, a film egyik legerősebb üzenetének hordozója: holt élő
temetetlen nem maradhat. Elgondolkodtató, ám korántsem elringató filmet alkotott
Bicskei Zoltán. Nem a helyszínnek választott táj horizontjának
változatlanságával. És nem az ott az egykoron élt ember "ökonómiai lábnyomát"
őrző romtemplom eszmei monumentalitásával akarván - gyönyörködtetve - tűnődésre
késztetni nézőit. Nyitó mondataimmal azt kívánom leszögezni: bár a film
megtekintésére tóduló tömegeket a teremtett világ - és a gondviselés -
szépségei, mélységei, végtelen horizontjai várják napok óta a Puskin moziban, s
emberkéz alkotta "díszletként" - ami persze jóval több ennél - pedig az aracsi
romtemplom impozáns falai (melyek, csak zárójelben jegyezzük meg, azzal, hogy
föléjük kupolaként az égbolt borul, "vigyázó fellegként", azonnal közvetítik a
szemlélő számára a hit egyetemes, eredendő és elpusztíthatatlan erejét), de
mindez, mondom, kevés lenne a falak között s a falakból, falainkból azóta is
visszhangzó dialógusok, gondolatok nélkül.
Ezért szállok itt
vitába, egy tulajdonképpeni részletkérdésben, az alkotó egyik mondatával: "Nagyvásznon
él igazán, a puszta monumentalitása a főszereplő, ezért a DVD és az internet nem
igazán érdekes." Egy, a film születésének körülményeiről szóló interjúban
fogalmazott így, s noha jómagam némi szakmai rálátással bírván érteni vélem a
moziba csalogatás szándékát, annak elsődlegességét, hiszen egy film vetítési
idejét, sajnálatos módon, a nézőszám határozza meg - ám rangját, szerencsére, ez
nem befolyásolja. S azt a rangot, amire utalni óhajtok, a film
történelem-szemlélete, a nemzeti gondolat valódi mélységének felmutatása adja, s
az nem az annak koronként változó átirataiból, percemberkék érdekröptéiből,
átírt történelmi helyzetek átiratainak átirataiból szőtt szövevényes
nemzetstratégia-labirintusok pókhálóiból áll.
Hanem a közöttük utat
tévesztő emberek sorsából.
A film, hogy
történetéről szóljak, kerülvén persze a részleteket, maradjon élménylényeg a
nézők tömegeinek is, három rabságból szabadult s hazaigyekvő ember vándorlása,
megpihenése. Egyikük Deák, másikuk Katona, a harmadik rang nélküli mindenes. A
legfontosabb szerep persze neki jut, mind a történetben, mind annak utólagos
végiggondolásában (Székely B. János zseniális karakterteremtését élvezhetjük,
mint már annyiszor, itt is), a sorskérdések felé láthatóan közömbös
vállrándításai, "beszólásai" mellett folyton a következő pillanat túlélésének,
netán, esetleg, jobbá tevésének lehetőségeit kutatva, ám közönye hatásosan s
erősen fejezi ki: részéről egyszerűen unja a párbeszédeket. A Katona alig várja,
hogy hazatérve hadviselésre taníthassa a megmaradtakat, közöttük fiát, mert, ha
kell, haljunk meg mind egy szálig, de rabságban nem élhetünk. A Deák a
tudományok művelését helyezi előrébb, itt van minden a csonka boltívekre vésve,
mutat a romtemplom falaira, itt van elrejtve, megőrizve nekünk az ősi tudás,
őseink tudása, mutatja. No, olvasd, nógatják. Elfelejtettem kulcsát, vallja be,
s e feledést ki is emeli a film tartalmi szerkesztése - a fogság emlékeit, a
megpróbáltatásokat ugyan megírta ő, tehetsége szerint, de annak nyelvezetéből
már sok helyen kihulltak saját ősi szavai. Rabsága krónikáját a rabtartók
nyelvhangzóinak ritmusában veti papírtekercsre, s ez amúgy káprázatosan jellemzi
az alkotó sorok mögé rejtőző, megfejtésre, megbeszélésre váró szándékát, annak
lényegét. A párbeszéd olykori monotóniája pedig azt is felvillantja, miért a
mindenes unalma. Sok éve, évtizede hallgatja már ugyanazt a tépelődést, a
megoldatlanságot, a pillanatok pillanatnyi győzelmét a múltban rejlő jövő
kihívásai fölött.
Nemzeti sorsballada nincs természetesen
nemzeti jelképek megidézése nélkül, így a filmben erőteljes szerepet kap Mátyás
király (Csendes László
utolsó bemutatója lett a film, a
kiváló művész két nappal a díszbemutató előtt hunyt el), ki az állhatatos,
pusztíthatatlan szívek születésében látja a megoldást: „Álljon
össze mindahány lelkes ember és emeljön a haza fölé új boltozatot!” Színre
lép, a Deák látomásaként, László király (Mercs János). Aggódó szavakkal
figyelmeztet: „Isten nevét
hazugok kongatják, a segítség igéje lobog a fosztogatók ajkán, szívet mérgezők
vallanak szeretetről!” Attila
királyé a majdnem végső jelenés szava (Papp
Lajos idézi a néző elé, ki
szívsebészek közt vélhetően a legjobb színész, ám mindenképp hangulatos alakítás
nyújt) a haza és a nép sanyarú sorsáért a panaszkodókat vádolja, akik hagyták
rabságba hajtani magukat, rablóhordáknak hódolnak és marakodnak egy „marék
kölesért”. „Ami soron van:
lebírhatatlan. És méges meg kő bírni! … De nem féregként! Amit megtehetsz:
tanítsd meg népünket erőben várni. Magyari módon: Igazságban.
Mozdíthatatlanul.”
Ennyit, most, a film képi és tartalmi
értékeiről, szándékomban áll róla majd részletesen is írni, de mindenképp szólni
kívántam róla, a leendő nézők tömegeinek. Igen, kissé pikírten hangzik ez a
mondatrész, ráadásul harmadszor írom le, bevallottan vaskos, de nem bántó
iróniával. Mert a film úgy másfél hónapja már - két részben - adásba került a
televízióban, érzékelhető visszhang nélkül. Miképp bő hónapja az Urániában
tartott díszbemutatóját követően sem indult meg az elemzések, kritikai
visszhangok áradata (zárójelben jegyzem itt meg, hogy a nálunk egyszeri
alkalommal vetített Szmolenszk-ről ugyanakkor már kolumnás elemzéseket
olvashatok, itt és most szinte lényegtelen, hogy milyen felhangok próbálják
lekonferálni azt). Most, e héttől, a Puskin moziban várja az Álom hava a
saját nézőit - igen: a nézők tömegeit -, a téma érdeklődőit, nem utolsósorban
azokat, akik állandó és folyamatos közéleti jegyzetekkel, vagy akár csak azokhoz
fűzött olvasói kommentekkel örökös aggódói vagy ellenzői a nemzeti
sorskérdéseknek.
És rokonszenveznek vagy nem a közöttük
utat tévesztő emberekkel.
Szólnom kell még a film megvalósulásának
hátteréről. Tíz éve készül, szerb-magyar koprodukcióban, ez az összefogás külön
főhajtást érdemel s igényel. Arról, hogy hol, már szóltam, végezetül áruljam el
azt is: mikor. Nos, a cselekmény kereteit történetesen a tizenhetedik század
adja, a magyarság török hódoltság utáni kivérzése, drámai pusztulása, ám a film
számomra már a televíziós vetítés nézése közben ízig-vérig huszonegyedik
századiként hatott. A jelen nagyon kemény kérdései fogalmazódnak meg, sőt, azok
ragadják meg az ember, noha a látvány is torokszorító, a maga gyötrelmes
szépségével, a szépség gyötrelmeivel. S bár ez utóbbi - és a közel húsz perces
képi s tartalmi (elfogadom, ez ugyanaz, egyébként, bocsánat) többlet a moziban
vetített változat javára - fényképezési, filmevilági esztétikai többletet
hordoz, mégis: a mondatok súlya, ereje, épp hogy maradandó értékközvetítést
nyújthat kisközösségek együttgondolkodásának szolgálatában is. Akár Bicskei
Zoltán minapi nyilatkozatának részleteivel bevezetvén azt: "Nem szabad és nem is
lehet a jövőt várás görcsével a jelent megfojtani. Éppen a török vész utáni, a
déli végeken a kipusztulás szélén lévő magyarság mára mégis csak kibontakozó
jelene a példa rá, hogy nem tudjuk, mit hoz a jövő, és mekkora tévedés, ha nem
számolunk a Gondviseléssel. A mi dolgunk a jelent belakni és a jelenben létezni.
Ha a jelent az erőfeszítés és nem a tunyaság uralja, akkor a jövő a
kibontakozásé."
A holnap útja viszont a
Puskin moziba vezet. De vezethet akár már ma este is. Csak Nehogy utat
tévesszenek.
Tamási Orosz János