"...annyiszor voltunk már olyan történelmi helyzetben, hogy örökös harcaink kemény csatáiban valóban csak e pici „egri nő”, e kislányka - a legsötétebb időkben is a legjobbkor felvillanó - alakja adott épp annyi erőt, hogy megmaradjunk."
Pálmai Tamás
Feltámadó remény
A már sokat emlegetett Horváth István Sándor
hívom ismét segítségül, az ő történetét idézem röviden. Ő meséli el a következő
- általam tömörített - valódi esetet.
„Az
ortodox keresztényeknél elterjedt régi szokás - és ma a nyugati
országokban is
sok helyen terjed - hogy a húsvéti időben nem jó napottal köszönnek egymásnak
az emberek, hanem így: Krisztus
feltámadt! És a válasz: Valóban feltámadt! Nem csak köszöntés és köszönés
ez,
hanem hitvallás is az emberek részéről, annak megvallása, hogy hisznek
a
feltámadásban. Még a Szovjetunió idejében történt, hogy egy gyár munkásai
számára politikai fejtágítót tartottak. A pártközpontból érkező ember hosszasan
beszélt arról, hogy Isten valójában nem létezik, a Biblia csak
kitalált
történeteket tartalmaz, Jézus halálából és
feltámadásából semmi sem igaz. A hatalmas
csarnokban az ezernél is több munkás türelmesen végighallgatta a beszédet,
melynek végén kérdéseket lehetett feltenni. Ekkor szólásra emelkedett
egy öreg munkás. Az előadó bátorította: Kérdezzen csak
nyugodtan, ha valami nem volt világos az előadásban! Az idős ember mindenki
által hallhatóan meg-szólalt: Krisztus feltámadt! A jelenlévők azonnal
ráfelelték: Valóban feltámadt! Ő pedig az előadóhoz
fordulva
hozzá tette: Hát csak ennyit akartam mondani, és visszaült helyére.
Ahogyan
egy nép lelkéből sem lehet kiölni a vallásosságot,
ugyanúgy
egyetlen ember lelkében sem lehet kioltani az örök élet utáni
vágyat.
Minden bizonnyal éppen emberi létünk korlátozottsága, végessége
miatt
szeretnénk megnyílni a végtelen felé. Nem nyugszunk bele abba, hogy az életnek
vége szakad és utána a semmi következik. Krisztus feltámadása, amelyet most,
Húsvétkor ünnepeltünk, megerősíti
bennünk
ezt a vágyakozást.”
A
francia katolikus költő, Charles Péguy írt egy költeményt, amely a reményről
szól. A költemény szerint az emberiség története egy
körmenetszerű
nagy vonuláshoz hasonlít, amelyben egymás után sorakoznak a
nemzedékek, a körmenet élén pedig három nőalak halad egymás mellett, akik
a hitet,
a reményt és a szeretetet jelképezik.
A
bal oldalon a legidősebb nő lépked, nagyon céltudatosan, ő a hit jelképe. A jobb
oldalon egy középkorú nő, egy édesanya, ő szintén biztos léptek-kel halad
előre. Ő a szeretet. Középen pedig a legfiatalabb, egy kislány, aki
kettőjük
kezébe kapaszkodik. Ő szinte elveszne köztük, ha nem tartanák szorosan a kezét.
Jobban szemlélve azonban kiderül, hogy
valójában ez a legkisebb alak halad elől, ő vezeti az egész menetet: a
remény
húzza maga után a hitet és a szeretetet.
Szép, képletes, valóban költői leírása a bennünk
lakozó örök vágyaknak. S, ha magyarnak születtünk, akkor még inkább élő és
eleven ez a vágy: a reménykedés vágya. Hisz annyiszor voltunk már olyan
történelmi helyzetben, hogy örökös harcaink kemény csatáiban valóban csak e pici
„egri nő”, e kislányka - a legsötétebb időkben is a legjobbkor felvillanó -
alakja adott épp annyi erőt, hogy megmaradjunk. Igen, ismerős jelenet: kézen
fogva megy a család, s a középen haladó gyerek szinte húzza maga után szüleit az
elérendő cél felé. Mindannyiunk megtapasztaltuk tán ezt, akár gyerekként, akár
szülőként, nagyszülőként.
Nos,
ezért, mindezért mondjuk el ismét együtt, most:
Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában/Hiszek
egy isteni örök igazságban/Hiszek Magyarország feltámadásában/Ez az én vallásom,
ez az én életem/Ezért a keresztet vállaimra veszem/Ezért magamat is reá
feszíttetem/Mert a hit az erő, mert aki hisz, győzött/
Mert az minden halál és
kárhozat fölött/Az élet Urával szövetséget kötött/Magyar! Te most árva,
elhagyott, veszendő/Minden nemzetek közt lenn a földön fekvő/ Magyar legyen
hited s tied a jövendő!