A gyöngyösi tűzvész centenáriumán


"Három koncepciózus és jellemes ember: IV. Károly, király, Harrer Ferenc, várostervező, Budapest alpolgármestere, kormánybiztos Gyöngyösön, és Dr Puky Árpád, 1920-tól Gyöngyös polgármestere. És felépült egy város..." - Kabdebó Lóránt írása

Kabdebó Lóránt

A
gyöngyösi tűzvész centenáriumán







A borítókra
kattintva jobban olvasható képet kapunk!

Tizenhárom éves koromig
Gyöngyösön éltem. Abban a városban, amelyet a nagy tűzvész után
körzővel-vonalzóval terveztek újjá. Amely Ferenc József száz évvel ezelőtti, a
Szeged városát újjáépítő jelszavát szlogenszerűen megismétlő utolsó magyar
király látogatásától számíthatta létezését. A Nagy háború vérzivatarában egy
pillanatra az emberség és szolidaritás példaképe lehetett ez a látogatás, ahol a
Szegedet felépítő-megteremtő Tisza-család utolsó nagy személyisége is jelen volt
még ugyan a király kíséretében, de akiről már senki nem emlékezett meg a
leírásokban, pedig a visszaút során ekkor alkonyult be a család történelmi
szerepének, és Gróf Tisza István bukásával előrevetült a nemzeti összeomlás
rémképe. A kíséretben ő ekkor már csak árnykép lehetett. Az Osztrák–Magyar
Monarchia bukása, a Kárpátok hegykoszorújának, a Tátrának és a Fátrának a
leválása valahogy ezzel a keservesen megélt pár napos rettenettel és
katasztrófával kezdődött. A pusztulás képe láthatóvá tette, amitől a magyarság
féltő szellemei évszázadok óta féltek. A gyöngyösi tűzvész lángjainak képe, majd
a kormost roncsok talán éppen ezért vonzották magukra a félő nemzet egészének
figyelmét, a város átélte szörnyűség a halálsikolyos világégésben mintha
megsokszorozta volna jelentőségét. A kortársak figyelmében pár napig nem a
világomlás élt tovább, hanem egy város feltámadásának és újjáéledésének
látomása. Szeged felépülése a világ nagyvárosainak összefogását ünnepelte, és a
kiegyezés diadaláról adhatott monumentális képet az utókor számára. Gyöngyös
pusztulása a vesztesek iránti együttérzés képeit őrizte meg – mintegy
borostyánkőbe fagyva – az utódok emlékezetében. A Nagytemplomban, ahová
kisiskolás korunkban osztályokban sorakozva a vasárnap reggeli szentmisére
vonulva, majd az első áldozás emlékét őrizve éltük át az állva hallgatott
ájtatosságot, ha felnéztem, ott láttam a királyi pár freskón megörökített képét,
amint részvétlátogatásra megjelentek együtt érző szeretettel a pusztulást
szimbolizáló városban. A képet a meghatott fejet hajtásról a világot elöntő
szenvedés előtt. Száz évnek kellett azóta eltelnie, hogy ismét értelmet kapjon
az utolsó magyar király hatalomnélküliségében is hatalmas erőt sugárzó emberi
alázata. Nem uralkodói érdeme, de emberi nagysága. A fejethajtás gesztusa a
szenvedés előtt. Dosztojevszkiji pillanat. Emberi búcsúzás a magyarságot
gyarmatként vágyó Habsburg dinasztia és uralmi hagyomány emberséges képviselője
részéről. Amikor ha már uralkodóként nem hagyhatott emléket maga után egy
szerencsétlen sorsra ítélt király, megkísérelte, amit emberként és
keresztényként még megtenni kötelességének érzett. A nagypolitikában az akkori
Benedek pápával hasonló törekvéssel békét akart teremteni, és emberként eljött
egy elhamvadt város túlélőit életre buzdítani: reményt sugározni. És csodát
teremteni. Utolsó általa szentesített törvényében éppen a nagy magyar királyok
emlékezetes példáit zárhatta. Az újjáépítés kereteit teremtette meg, mielőtt
kilépni kényszerült a nem rá szabott sors csapdájából.

„E
törvény és végrehajtási rendelete a maga témakörében abban az időben a
legkorszerűbb volt, aminthogy az elveit általánosító városrendezési törvény, az
1937. VI. tc. is még mindig az élen haladt. Sajátságos véletlen, hogy a régi
Magyarország utolsó törvényhozási alkotása a legszélső haladás jegyét viseli
magán. Egy másik különös véletlen, hogy a »Gyöngyös város újjáépítéséről és
rendezéséről« szóló 1918. XXIII. tc. volt az utolsó törvény, amelyet IV. Károly,
mint király szentesített.” – így méltatja utóbb a Kádár korszakban kiadott
emlékezéseiben a város újjáépítési kormánybiztosa, Harrer Ferenc a nagy
körültekintéssel összehozott törvényesítését Gyöngyös város feltámasztásának
(Egy magyar polgár élete –(visszaemlékezések, Bp., 1968. – innen idézi a
centenáriumi kiadvány is).

A szentistváni királyság utolsó
ténykedése cselekvő emberként is a magasba emelhette az évezredes szerepet
betöltő embert. Egy nem kedvelt idegen család uralmát levetve, a király egyetlen
szükséges és magasztos tettével búcsúzott: az építés mellett állt ki. Az első
szent király vállalását a maga emberi hivatásteljesítésével fejezte be. Ha már
uralkodni képtelen volt, emberként az életszentség példázatával búcsúzott a
szereptől, amelyet a sors ráerőltetett. Boldog Károly ezen a napon, ezzel a
látogatással és az ezt követő törvény elősegítésével magának a királyságnak a
szerepkörét mentette meg a jó emlékezet számára. Szobra a gyöngyösi Nagytemplom
benső terében nem méltatlanul jelenhetett meg napjainkban. Példásan búcsúzott
emberként attól a közösségtől, amelyik ezt a szereplését elfogadhatja az emberi
példázatosság valóban fenséges megjelenéseként. Csak megköszönhetjük keresztény
emberi ténykedésének, hogy az utolsó magyar király nem méltatlanul búcsúzott
Szent István örökségétől. Ha a világbékét megteremteni már nem lehetett ereje,
de egy elpusztult várost elindítani a felemelkedés útján még megtehette. És
ehhez megtalálták a törvényt megalkotó várostervezőt, akinek hatalmat is
adhatott a munka indítására, mely törvényt még ő szentesíthette, utolsó
gesztusával. És ezt a Harrer Ferencet a sok akkori gyors rendszerváltás után
határozott gesztussal megmenthette a város számára a legnehezebb pillanatban
kiválasztott polgármester, Dr Puky Árpád. Az utódok emlékezete e három embert
egyszerre emelte példaképpé. – Száz év múlva.

Két együgyü anekdota is
beleszövődik az elbeszélésekbe. Ez már nem a politikatörténet, nem a királyi pár
„fenséges” méltóságát emlegeti, hanem a szentek életére emlékeztető természetes
emberi összetartozás kisugárzása. Egy szemtanú visszaemlékezésében örökítette
meg a groteszkségét mégis felülíró jelenetet. „Egy nagyon jó kiállású városi
képviselőt bíztak meg, hogy két mondattal üdvözölje a királyt. A király
kíséretében volt a gyöngyösi polgármester is. A képviselő megszokta, hogy a
városházán tartott beszédeit mindig úgy kezdte: Nagyságos polgármester úr,
tekintetes képviselő testület. A királyt emelt hangon, ekként üdvözölte:
Nagyságos polgármester úr, tekintetes király úr. Zavara érthető volt, de az is,
hogy élete végéig rajta maradt a »tekintetes király úr« megszólítás.” A másik
még kedvesebb, egy naiv asszonyias átölelés. A szigorú hangú, pontosan fogalmazó
beszámolót első látogatásáról készítő várostervező kormánybiztos, Harrer Ferenc
ezzel hozza emberközelbe: „Az üszökbe fúlt város feketeségében, itt, a város
előcsarnokában hallottam a gyászban is anekdotázó vidéki ember megnyilatkozását.
A királylátogatásról szólt. Az udvari különvonatot természetesen a
polgármester-pár várta. A szalonkocsiból lelépő királyt a város első embere
fogadta, a királynét a polgármester asszony. Ez utóbbi odaszaladt Zita királyné
elé, és – se non e vero, ben trovato! – udvari bók helyett magához öleli, arcon
csókolja jobbról-balról, mondván: – Isten hozott, kedvesem!...” Így születnek a
szentek legendái. Nem a kor stílusa, hanem a helyzet ünnepi méltósága sugallja e
szent együgyűségeket. Mint régen, most is.

Amikor idáig értem beszámolómban
a százéves történetről, éppen a Feltámadás ünneplésére készült majd száz éve
múltán nagyszombat délutánján a hívő ország. A „mélypontról” írok, és a
Feltámadást várom.

Mélypont? Ezen a királyi
különvonat úton válik meg Tisza István a hatalomtól, ezt követően lesz rövid
ideig Magyarország miniszterelnöke gróf Esterházy Móricz, a huszadik század
második fele legnagyobb magyar prózaírójának nagyapja. Ő nevezi majd ki Harrer
Ferencet, a pontosan tervező és megvesztegethetetlen várospolitikust
kormánybiztosnak Gyöngyös újjáépítésének irányítására. Aztán jön a sokszoros
összeomlás. Trianon, addig soha nem látott hazai infláció, spanyoljárvány.
Amikor a pusztulás elhatalmasodik, akkor egy provinciális esemény mégis
mindennek az ellentétét lesz képes szimbolizálni. Mert kemény emberek,
tisztakezű városépítők ragaszkodnak a sokkal nagyobb mértékű szörnyűségekkel
való szembeforduláshoz. A nyugati gondolkozás hézagai ellenében a véletlenek
esélye csodálatos módon nőtt meg, itt, és akkor. És képes lett diadalmaskodni.
Lágervárosi látvány vonzotta szinte évtizedenként a gyöngyösi tűzvészeket.
Szólás-mondás is született belőle. Vízhiány, mint földrajzi adottság. A
csatornázás elmulasztása. És a véletlenből a Teremtés része egy mutáció, ami a
Feltámadás példázatát idevarázsolva a megtépett, megcsonkított országnak egy
virágzó kis szigetét hozta létre, míg a kontinens egésze máris a következő
világégésre, a terrorok különböző elúrhodására készült.

Három koncepciózus és jellemes
ember: IV. Károly, király, Harrer Ferenc, várostervező, Budapest
alpolgármestere, kormánybiztos Gyöngyösön, és Dr Puky Árpád, 1920-tól Gyöngyös
polgármestere. És felépült egy város, amely ellentéte lett a Móricz Rokonok című
regényéből ismert városmodellnek. Utolsó pillanatait még láthattam magam körül.
Körülöttem kártyáztak – filléres alapon – a város vezetői, és igyekeztek közben
az egyszer volt csodát rekonstruálni. A második világégést követően. A három
éves szabadság idején. Becsülettel továbbmenteni az ország példázataként a haza
számára. Egy életre meghatározó lett számomra.

Ez a város nevelt később létével
engem is. Családom, létem Gyöngyösön szintén a véletlen szülötte. Anyám már
Gyöngyös neveltje, polgáriskolai diáklányként élte át a szörnyű napokat. A Három
Rózsa háztömbben laktak a köztisztviselő édesapa vezette családdal. Ez, a nagy
tűzvész ekkor az ő otthonukig terjedt, majd, ahogy olvasom a könyvben, a
szélvihar forgandósága megkerültette ezt a tömböt. Vagy valami más? Az előző
tűzvész után tűzálló anyagból építették itt újjá már a házakat. Vagy éppen ennek
a leánykának kellett várnia Puky Árpád kedvelt ifjú mérnök „növendékét”, hogy
majd az ő egyetlen gyermekük, én utóbb – kollegáimmal és tanítványaimmal – egy
ország nagy közösségének ajándékozzam feldolgozva annak a költőnek az életművét,
aki majd a második világháború idején egyetlen napra megjelent a városban egy
költői est szereplőjeként színésznő leányával, és Mátraházán töltött egy hetet
fordítással és versírással az újabb mélypont előtti pillanatban.

Hogyan is kerültem Gyöngyösre?
Kabdebó János mérnök úr, az ostrom alatt és után a víz és villanyszolgáltatás
visszateremtője, a Mátravasút irányítója, akkor már a Városi Közművek
igazgatója, mezőségi erdélyi örmény jövevények leszármazottja, a vasasszentiváni
egyik földbirtokos és jegyző kisebbik fia a szintén menekült szamosújvári –
utóbb neves gyöngyösi – latin tanár hívására érkezett egy olyan helyre, ahol
hegyeket talált, erdőket, és azt hitte, a várost nem lehet utóbb áthelyezni
máshová. A közműveknél a tisztviselő atya már felnőtt lányával megismerkedve,
megtelepedett. És a munkavégzésben egy életre szóló példával szolgált fia
számára. Ha mint gyermek ugyan nem láthattam Szabó Lőrinc szereplését, de
később, a háború után két költőt ugyan láttam itt szerepelni, a Legényegyletben,
Sík Sándort majd Zelk Zoltánt. És iskolásként, amikor sorra került, itt
olvastam, egy ebéd utáni csendesórán, megelőzve a tanrendet Arany János
Toldiját. És anyám bátyjának hagyatékaként ma is őrzöm az Athenaeum kiadású
Ady-köteteket, önmagam érdeklődéséből kezdtem beleolvasni e kötetek furcsa
verseibe.

Véletlenek sorozata? Most azt
mondom: így rendeltetett. A közösség mintája számomra ez, amelyet a jóval
megszületésem előtt újjászerveződött város modellje szolgált. Honpolgári
eszményem onnan származik. Hitem ott alakult. Az adott szó szentsége ott vált
példázattá a számomra. És ott tanultam meg ismerni a világ forgandóságát is.

Egy jelenetre biztosan emlékezem.
A Hanák Kolozs tér 1. számú ház előtti parkban sétáltunk, és egy – utóbb így
nevezem: – bartóki tartású öregúr ment mellettünk. És anyám odaküldött, és
mondta, köszönj szépen a bácsinak, és mondjad: gratulálok, Polgármester úr. Ez
már a világháború idején volt, és a nyilasok, ma már a történelemből tudom, meg
akarták buktatni Puky Árpádot. Nekik nem sikerült akkor. Csak arra emlékszem,
hogy köszönetképpen megfogta a kezemet.

Hasonló témájú cikk
linkje: