"...nem is fontos a konkrétum most, inkább azt a légkört szerettem volna érzékeltetni, amiben néha élnie kell egy másokért is felelősséget vállalónak. Meg azt, hogy pár pillanatnyi megtorpanás után is van, mindig van előre, van ki, van fel… Van fény, és mindig van haza, a Jóisten meg mindig mosolyog. Rád is, rám is, ránk is. És erőt ad. Mindenhez."
PálmaiTamás
Képzelt riport a valóságról? Valós riport a képzeletről?
„Hogyan mondjam el neked, amit nem lehet, mert szó az nincs, csak képzelet.
Elmennék, elmennék, csak tudnám, merre mehetnék! Volt egy föld, messze ég,
elnyelte már a messzeség. Ismerős volt nagyon, de lehet, hogy csak gondolom.
Indulnék, indulnék, ha egy utat, csak egyet tudhatnék.”
Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról. Déry könyv, Szenes Iván dal és
szöveg, Almási Éva és Tahi-Tóth László duett. Budapest, 1973, Vígszínház. 15
éves voltam. Ma is megvan a sárga borítójú bakelit lemez. Ma is fülemben cseng a
dal. A pesti ismerősök, ahol aludtunk, elnézést kértek, hogy nem maradnak
otthon, mert már fél éve vettek jegyet az előadásra, nem hagynák ki. Persze -
mondtuk - menjenek, mi pihenünk. Ki sem tették a lábukat, apám már intett:
öltözés, nyomás! Be a 850-es Fiatba, irány a nagykörút. Rengeteg ember, a
pénztár előtt reménykedő emberek, hátha… Az öreg se perc alatt a kasszánál,
látom, behajol, duruzsol a hölgy fülébe, aztán zsebébe nyúl, fizet, és hozza a
jegyeket. Igaz pótszékre szóltak, de bent voltunk. A szünetben összefutottunk az
ismerősökkel. Belesápadtak a meglepetésbe.
Nem
tudom, mit is értettem az egészből 15 évesen. Talán az légkörét éreztem. A
szabadság illatát. A szerelem izét. A zenét. Nem tudom. S hogy most miért jutott
eszembe? Azt viszont sejtem. Tudom.
Érdekes nap volt a mai. Nem indult különösnek, de már a reggelre rányomta a
bélyegét a tegnap. Lapban megjelent írásom, kis polémia körötte. Vagy tán nem is
vita, inkább a kimondott érzelmek eszmecserélt sorai voltak ezek a gondolatok.
Napközben a barátok visszhangja az egészről. Meglepően nyílt, őszinte és
kritikus. Óriási kincs ez manapság. Nem nyalifali, hanem világosan
megfogalmazott, tiszta gondolatsorozat. Eddig semmi gond talán. Napközben
zajlott az élet. A szokásos. A munkában semmi rendkívüli, az egy kora reggeli
sürgősséget leszámítva. Aztán a nagyterem, gyorsan pörgő délután, jó embereket
dicsérő szavak, „érdekes” fazonok szokásos farizeus megnyilvánulásai (részükről
semmi rendkívüli sincs ebben). Néha ugyan rá-rá csodálkozik az ember, hogy
mennyit kibírnak a plafon gerendái…
Aztán
váratlan meghívás egy kis beszélgetésre, bilik borogatása, kiderülnek dolgok,
amikről volt sejtelme ugyan az embernek, mégis meglepődik, mikor bebizonyosodik
a drámaibb forgatókönyv. Aztán kiderülnek másfajta ügyek is, majd másra is fény
derül. Az ember befogadja a híreket, gondolkodik, mérlegel. Közben eszébe jut az
is, amiért minden nap szorít, ami leginkább elfoglalja agyának szabad
tekervényeit, elméjének szabad perceit.
Az
első reakciója a fenti dal: Hogyan mondjam el magamnak, neked, társam és
embertársam, hogy legszívesebben elmennék, elmennék, csak tudnám, merre
mehetnék? A régi ismerős táj már nem a tied, a mostani lassan azzá lesz, de lám,
miket nem mondanak neked itt? Ám nemcsak neked, az itt születettnek is. Kis
vigasz ez, nem vagy egyedül…
De
hál’ Istennek e percek hamar el is múlnak. Megrázzuk magunk - beszélők és
hallgatók - egymásra nézünk, elmosolyodunk: nem lesz könnyű mindezt
megemészteni, de menni fog, mert mennie kell. Ezt kívánja a saját becsületünk,
ezt várják el az emberek, akik bennünk bíznak, ez a településnyi közösségünk
érdeke is. És ez országé is ez.
Talán
rébuszokban beszélek. De nem is fontos a konkrétum most, inkább azt a légkört
szerettem volna érzékeltetni, amiben néha élnie kell egy másokért is
felelősséget vállalónak. Meg azt, hogy pár pillanatnyi megtorpanás után is van,
mindig van előre, van ki, van fel… Van fény, és mindig van haza, a Jóisten meg
mindig mosolyog. Rád is, rám is, ránk is. És erőt ad. Mindenhez.