A Karc Rádió – Magyar Hangok című műsora alapján. Elhangzott 2017. február 10-én. Műsorvezető-szerkesztő, riporter Sükösd Levente
Közszemlére csak a pozitívumot
A Karc Rádió – Magyar
Hangok című műsora alapján. Elhangzott 2017. február 10-én.
Műsorvezető-szerkesztő, riporter Sükösd Levente
A Kárpát-medencei
megbékélési mozgalom a Gulágra emlékező utat és konferenciát szervezett
Kárpátalján: a Szolyvai emlékparkban és Munkácson. A rendezvény a Szovjetunióba
hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékéve kapcsán a Gulág
Emlékbizottság támogatásával jött létre. A magyarországi delegációt a mozgalom
elnöke, az Európai Parlament volt alelnöke Surján László vezette. A konferencia
előadói között volt Popovics Béla munkácsi magyar művelődéstörténet szakos
tanár, a Magyar Kultúra Lovagja és a Magyar Arany Érdemkereszt birtokosa. A másik
kárpátaljai előadó, a szintén munkácsi Matl Péter szobrász, grafikus, akinek a
neve leginkább a vereckei honfoglalási emlékmű alkotójaként vált ismertté.
Számos elismerése közül a Magyar Művészetért Díjat és a Magyar Köztársasági
Érdemrend Középkeresztjét említhetjük. Velük hármukkal beszélgettem a szolyvai
és a munkácsi emlékhelyen
Riporter (R.):
Elhelyeztük az emlékezés koszorúit a Charta XXI nevében
is Vajon lehet-e elégszer emlékezni, emlékeztetni?
Surján László (S.L):
Elégszer? Ezt nem tudom mérni. Az emlékezésnek bele kell
égnie a gondolkodásunkba. A szolyvai emlékpark óriási jelentőségű. Kialakítása
még a szovjet időkben megkezdődött. Nagy bátorság kellett hozzá. Azóta
folyamatosan bővül: újabb és újabb nevek kerülnek elő és íratnak ki. Nézzük meg
a koszorúkat. A zöme természetesen piros-fehér-zöld szalagokkal díszített. Egész
Magyarországról, de különösen Kelet-Magyarországról ide irányították a
kényszermunkára szánt embereket, s ma mindenhonnan jönnek az emlékezők. Ez a
hely nemcsak a gyűjtőtábornak, hanem az egész málenkij robotnak, a gulágnak is
az emlékhelye. A koszorúkon olykor ukrán színeket is látunk.
R.: Igen, a
kék-sárga is megjelenik.
S.L.:
Magyarországiak is tesznek fel néha ukrán színeket,
mintegy tiszteletadásul a terület jelenlegi gazdáinak, de ennél sokkal
fontosabb, hogy ruszinok is jönnek ide, akik azonosultak velünk, sőt nekik is
vannak áldozataik. Elvben a szláv nevű embereket annak idején ugyan elengedték,
hiszen tudatos népirtásról volt szó, de azért nem minden ruszin menekült meg.
R.: Igen,
lehet, hogy a világ milyen forgandó, most a mai világban a ruszinok a jelen
Ukrajnájában, hát mondhatni, hogy szintén igencsak elnyomott kisebbségként,
talán most a jelenben jobban átérzik a múlt keserűségét a magyarok
szempontjából.
S.L.:
Biztos, hogy ez is benne van, de a magyar és a ruszin
kapcsolat sok évszázados. Ne felejtsük el, hogy Rákóczi mellé szinte legelőször
ők álltak föl, ők lettek a „gens fidelissima”, leghűségesebb nemzet, és a
magyar-ruszin kapcsolatokat kevés kivételtől eltekintve, mondhatni semmi nem
árnyékolja be. A ruszinság nemzeti öntudatra ébredése a magyar királyságban
történt. Arról is vannak adataink, hogy az osztrák cenzúra bizonyos ruszin
nyelvű anyag kiadását Galíciában megtiltotta, de budai cenzúra ugyanazt a
könyvet átengedte. Csak egy apró kulturális adalék arra, hogy milyen szoros
szálak fűzik össze a magyarokat a ruszinokkal.
R.: Surján
Lászlót, mint európai politikust is kérdezem, hogy vajon Európánk mennyire
sikerült a figyelmét felhívni, ráirányítani a magyarok múltbeli szenvedéseire,
akár a gulág tematika kapcsán. Ön, mint az Európai Parlament volt alelnöke
mennyire derűlátó ebből a szempontból, mit szólván itt az emlékparkban az
áldozatok előtt tisztelegve?
S.L.:
Derülátó egyáltalán nem vagyok, de azért megemlítem, hogy
malenkij robot címén az Európai Parlament magyar delegációja egy önálló
kiállítást rendezett az Európai Parlament épületében bőséges képanyaggal. Így a
mostani európai parlamenti képviselők nagy része szembesült a tényekkel.
R.: Az a
tudathasadásos baloldali gondolkodás, ami azért még mindig jelen van az európai
politikában, vajon fölfogja-e azt, hogy veszélyes nem tudomásul venni a
megtörténteket a kommunizmus ideológia jegyében?
S.L.:
A baloldal fél e témától, mint a tűztől, és talán az
európai baloldal sem meri zászlójára tűzni, pedig a ki nem beszélt dolgok mindig
veszélyesek. Egy adott pillanatban akár föl is robbanhatnak.
R.: Popovics
Béla családja is érintett volt a gulág kapcsán. Erről is beszélt a munkácsi -
egykori első - gyűjtőpont helyszínén, a Rákóczi-kastély udvarán lévő
Gulág-emlékműnél.
Popovics Béla (P.B.):
Vereckei emlékmű. Hiába rongálják, ha felrobbantják és egy
lyuk lesz a helyén, akkor sem tudják megtiltani, hogy a magyarok felmenjenek és
egy kis virágcsokrot elhelyezzenek ott el. És amíg megvan a nemzetnek az igénye,
hogy elhelyezze azt a virágcsokrok, addig ez a nemzet élni fog. Nem keseregni
kell, hanem nézni ezeket a pozitív példákat, mert van bennünk valami, ami az
életről szól, csak bennünk kell ezt a kicsinyhitűséget helyre pofozni. És
megfogni egymás kezét. Kárpátalja, a magyarság és a nem magyarság, nem élte
volna túl a nehéz időket, ha azt nézi, hogy mi választ el. Ha azt nézem a másik
emberben, hogy miért nem szerethetem, meg tudom találni, de aztán ha azt nézem,
hogy miért szerethető a másik ember, azt is meg tudom találni. Tőlem függ, hogy
mit keresek a másik emberben. És ezt kell valahogy megtanulni: a közöset
megtalálni, megfogni egymás kezét, hittel imádkozni és az Isten tenyerébe
helyezni magunkat és akkor lesz közös jövője a kárpátaljai magyarságnak,
németségnek, zsidóságnak, mindenkinek, aki itt együtt él.
S.L.:
Mondja ezt valaki, akinek a nagyapja nevét ott olvashatjuk
az elhurcoltakat soroló táblán.
P.B.:
Rákóczi földjén vagyunk. Innen indul a szabadságharc. Rákóczi nem holmi
alapítványi pénzből csinálta meg a háborúit, a saját pénze ment rá, a saját
családja, a saját házassága, saját gyerekének a nevelése. A politikusok
tanulhatnának szolgálatot Rákóczitól. Ez a szabadságharc első kastélya, az ő
idejében nem így nézett ki. Egy reneszánsz kastély volt, amit a Schönborn család
építtetett át. Rákóczi első találkozása az osztrákokkal itt van 1703-ban. Az
oroszok, amikor bejöttek, itt rendezték be katonai főparancsnokságot 44-ben, s
azzal kezdték a tevékenységüket, hogy bevakolták a márvány-táblát, ami arról
szól, hogy 1711-ben innen bujdosott el Rákóczi. A kétszáz éves évfordulóra
Munkács elhelyezte itt ezt a táblát. 89-ben még ott volt egy nagy plakát a tábla
előtt, hogy nehogy lássuk mi is volt itt. Azt mondanom se kell, hogy azt a
Rákóczi-fejet is kiverték és Péter barátom [Matl Péter] segítségével lett a
Rákóczi fej újra öntve. Valamennyire sikerült az emléktáblát is rendbe szedni.
Rengeteg dolog van, ami
pozitívként kell elmondani, mert változnak. Verecke: megálmodtunk valamit,
teljesen irracionális volt, mégis meglett. Magyar iskola-rendszer. A szovjetek
bejönnek 44-ben, azzal kezdik elviszik a férfiakat, bezárják a magyar iskolákat
néhány hét múlva elkezdik összeszedni a református tiszteleteseket, a görög
papokat, a zsidóságot elviszik. A görög egyházat úgy szűntetik meg, hogy Romzsa
Tódort, a görög püspököt Munkácson meggyilkolja a KGB 47-ben. Az egész görög
egyházat egy tollvonással elintézik, a papokat elviszik Szibériába. 47 után,
amikor már a Szovjetunió már berendezkedett, összeszedik a magyar fiúkat, mert
ugye a magyarság megbízhatatlan, ezért nem adhatunk kalasnyikovot a kezébe, ha
elvinnék katonának a fiúkat. Ehelyett valamelyik idióta pártaparatcsik
kitalálta, hogy a fiúkat vigyék kényszermunkára, rabszolgamunkára a Donyec,
dombaszi szénmedencébe. Ők a donyecesek, a dombaszosok. Három év kényszermunka,
brutális. Nem tudunk semmit csinálni, az iskola és a templom volt az egyetlen
magyarság megőrző intézmény a család mellett. 87-88-ben már rohad szét a
Szovjetunió annyira, hogy eltűrte, hogy különféle köröket kezdtünk létrehozni,
mint Rákóczi-kör, vagy ilyen kör, olyan kör Kárpátalja szerte, majd a
Kárpátaljai Kulturális Szövetség megalakulásával fölpörögtek a dolgok. Mondom,
matematikailag nem kéne, hogy létezzünk. S tessék voltunk, mert voltak szüleink,
akik merték elmondani nekünk a Miatyánkot, merték megfogni a kezünket, vállaltak
bennünket, és értékre neveltek bennünket egy olyan világban, amely teljesen az
ellenkezőjét próbálta sugallni. Tessék meglátni ezeket a dolgokat. Kezet
nyújtani a másiknak, és vissza fog ránk nézni, és egymásra fogunk mosolyogni.
Placid atya most halt meg, ugye ismeritek, ismerjük mi is, nagyon szeretjük. Tíz
év a gulágon. Meghalhatott volna már két hét alatt. De nem, abban a
szörnyűségben elkezdték a pozitívumot keresni, amiért lehet örülni. Így tudtak
életben maradni. Ezt kell csinálni. Annyi mindenért hálát adhatunk, ami
természetes, hogy van kezünk, lábunk, találkozunk, mind ajándék az Istentől.
R.:
A Munkács központjában lévő Rákóczi kastély udvarában
emelt Gulág-emlékmű alkotója, Matl Péter is érintett családilag az egykori
munkatáborokban. Erről is beszélt a tanulmányút résztvevőinek a helyszínen.
Matl
Péter (M.P.): Minden művésznek a felelőssége, hogy mit állít ki a
közszemlére. Ezzel pont Zala megyében azonosultam. Egy polgármester megkért:
fiatalember legyen szíves állítson a falunkba egy szobrot. Egy szép Makovecz
kultúrház van a faluban de előtte egy szürrealista szobor egy 56-os emlékmű.
Eléggé ilyen bizarr eldeformálódott arc-forma volt, szinte a hideg kirázott
amikor megláttam. Legszívesebben nem csináltam volna semmit. De azt mondta a
polgármester: faragjon nekünk valamit, ami eltakarja ezt a művet, mert, mert nem
bírjuk látni, de ez már fel van avatva és itt van. Gondolkodtam, miért mondja
ezt a falu polgármestere, meg miért van nekem is ilyen érzésem? Akkor értettem
meg, hogy a köztéri szobrásznak, akinek a műve köztérre kerül nagy a
felelőssége. Minden nap egy picike kis energiát adunk majd a másik embernek
abból, ami a sajátunk. Elgondolkoztam ezen. Az embernek a negatív dolgokat
otthon kell hagynia, vagy el kell veszítenie, és csak a pozitívumot hagyni
kinn közszemlére. Ez a mű itt egy fájdalmas eseményről szól, a gulágot
nemcsak a férfiak, hanem a nők is megsínylették borzasztóan, a gyerekeik, az
idősebb emberek szintén, mert családfenntartó nélkül maradtak otthon.
Gondolkoztam azon, hogy egy szimbólumként ábrázoljam a nőt, aki itthon maradt és
egy szimbólumként egy törött szárnyú madárként a férfit, akit elvittek. A hit
tud minket megmenteni.
Több nemzetiségű
vidéken élünk - akár mit csinálok, most már bevagyok skatulyázva a Vereckei
emlékműbe -, de annak is a fő motívuma, amit nem akart semmilyen sajtó, vagyis
főleg az ukrán sajtó bemutatni, az a békés együttélés.
Találtam egy olyan
motívumot, amely jelen van a Kárpát-medence összes népművészetének a
motívumaiban. Egy cserge motívum, egy ilyen csillag-minta. És ez a cserge
motívum, a csillagminta, ez van - tulajdonképpen a fele - megjelenítve az
emlékműben. Tehát mindenkié, nem lehet Istent kékre, zöldre meg lilára festeni.
Ő vagy van, vagy nincs. És ez az az alap, amiből kiindulok én, mint művész. De
gondolom, hogy főleg egy ilyen sok nemzetiségű vidéken, mint ahogy mi élünk
hogyha az emberek – amit Popovics Béla mondott - ha a jót fogják keresni,
akkor megtalálják, és ha a rosszat, akkor azt.
