Kabdebó Lóránt írása a frissen megjelent Turczi István kötetről.
Kabdebó Lóránt
”láttukra arcunkon mégis tragikus derű”
A
rap-korszak nyitánya a magas költészetben
A kötet-bemutató meghívójára
kattintva a kötet maga válik olvashatóvá pdf-formátumban
Ha Turczi István taoista költő
lenne, azzal kezdeném: íme egy magyar költő, aki megtalálta a hangot a Tao
magyar változatának megjelenítéséhez. Nem fordításához, hanem a minden–semmi
létopponenciájának a sajátos magyar miliőben való jelenné tételéhez. A létezés
elégiájának szöveggé formálásához. Hiszen valaha egy általam fordíthatatlannak
vélt szöveg magyar megfelelőjének rögtönzésével egyből rátalált a legjobb
megoldásra. „Hector is dead and there’s a light in Troy·/ We that look on but
laugh in tragic joy” (The Gyres, 1936-1937), ahogy Yeats megírta, és
Turczi István megformálta ennek a szinte fordíthatatlan második sornak remek
magyar változatát: „láttukra arcunkon mégis tragikus derű”. Ehhez a „tragikus
derűhöz” át kell élni magát a létezés tragikusságát, de meg kell érezni, hogy
másik dimenzióban ugyanakkor ennek létezik valamilyen elégikus feloldása is. A
létezés paradoxonának művészeti oximoronját rejti lényegében. Esendőséget, a
most-pontokra szakadó világ végességét – ugyanakkor az abszolút időben való
eleve elrendezettség szabadakarattal való megvalósítottságát. A költő, aki a
hitre apellált, hány változatban volt kénytelen elsiratni az embert a
történelemben, hogy azután megépítse vágyakozásában annak értelmes
megoldottságát. Az állandó változást a változatlan egészben.
Lehet, hogy amikor ez a fordítási
sor kiszaladt Turczi száján, miként a rapelő költők szemünk láttára fogalmazzák
a maguk életből ellesett pillanatait csokorbagyűjtő szólamaikat, már akkor ennek
a most könyvnyire duzzadt versnek a hangnemét találta volna el. Ahogy azt a „mégis”-t
könnyed eleganciával beleilleszti a feszes klasszikus szövegbe, azzal egyszerre
csak érthetővé teszi a huszadik század magasztos üzenetét a slamposan, de
éppolyan mértékben feszélyezett sőt még inkább veszélyeztetett huszonegyedik
századi ember számára.
Aki ismeri Turczi Istvánt, az
tudja, hogy az eddig csak a külső türelmetlenség fenyegette emberiség-életmód
mennyire belefészkelte magát magának ennek az embernek sajátos belsejébe. A
korábban fenséges szólamokkal nemzete és kultúrája létét a Deodatusban,
gyönyörre váró, az elgyönyörködés pillanatait sajátos élvezetre szánt életét
pedig az Erotikon hosszúversében ünnepelő ember önmagával szemben válik
türelmetlenné. A perc mulandóságát magában az adódó percben érzékeli leginkább.
Képtelen megnyugodni. Ha meglát valamit, elkezd valamire csak gondolni is, máris
rohanna tovább. És nem is feltételes módban, hanem már a szöveg kimondása közben
megtörik és ellenkezőjére vált a tervezett grammatikai egység. Ha költő próbálja
ezt a mondatot egésszé zárolni, máris a minden egész eltörött ijedelmével tekint
vissza a kezdő szavakra és kapkod előre, hogy miként tudná a kimondhatót is
befejezni valamilyen egységként, és ebből máris, akárha éppen az ellenkezőjére
váltva bújhatna bele a következő pillanatba. Nem egy nap, de egyetlen mondat
lehetősége sem áll a mai rohanó ember rendelkezésére. Mert fél, hogy kiesik
valamiből, belebotlik valami újabb bonyodalomba, váratlan csapás szakad rá,
mégha a gyönyör forrásaként is jelentkezve. Miként én is ezt leírva, máris, még
a pont kitétele előtt már arra figyeltem, hogy az oldalszámot még nem ütöttem
oda a képzeletbeli lapjára a gépembe húzott papírnak.
Én még írtam szövegeimet
ceruzával, vágott tollal, golyóstollal, majd gépbe húzott valóságos papírral.
Sétáltam Miskolc főutcáján szédült gyorsasággal elégedetlenül első megtartott
órám után. Minden mozzanatát ezerszer újra végig gondolva. A mai fiatalok, úgy
látszik a maguk módján szintén megélték a ritmusváltás kényszerét. És ha ma a
boldogság sok apró mozzanatát egyetlen elfoszló pillanatba kell összezsúfolniuk,
mégis csak ott él bennük a megfutott idő felcserélhetőségének félelme. Éppen
ezért egybe kell mindezt süríteni. Dichter – mondja a német. Sűrítő. A poétika
csodája adja a költő számára az emlékezetet, amit egymásra építve, talán a
szereplőket is cserélgetve olvasztanak össze futásuk közepette. Zene, ritmus
tartja az összetorlódó emlékezetet életben. Egyensúlyozza az elszáguldott időt,
szembesíti a félelmet sugárzó jövőt, és segít kikövetelni az „ürességet”, amiben
a születés és a halál fúgáját összejátszhatja, belemerülhet, kizárhatja belőle a
rohanást, és felmutathatja az ember földi létezését meghatározó mindenkori
célját: a hasznos, gyönyörteli és ha lehet boldog pillanatot. A Faust csodáját.
A IX. Szimfónia zárókorusának szakrális ünnepélyességét.
Mindez már abban a valahai „mégis”-ben
benne volt, és mostanra életre kelt, egy százsoros szöveggé ünnepélyesítette az
idegesítő és nyugtalan kapkodás önmagát és környezetét megrontó hangulatait.
Mégis! van szépség – hirdeti, és idegesen követeli. Felmutatja, hogy mennyi
vesztett, félbeszakított, megtört pillanatban élünk, kapkodunk, félünk és
szeretnénk nyugodtan önmagunkban maradni. Sőt: társas boldogságra vágyva, a
másikat is becsülve, kielégítve boldoggá tenni, hogy ezáltal a magunk számára is
biztosítsuk. Mit is? A végigmondható mondatok boldog kielégülését.
Rapelés? Én tudom, ezt a száz
sort hány éve formálja, alakítja, szövi, lopja vissza a rohanó időből. Hányszor
alakította, hogy a rohanás látszatának ellene mondva a születés misztériumára
ráépíthesse a világ megértésének álmát. A megtört élet látványa ellenében az
értelmes létezés sejtelmét. Az „üresség” ellenében az értelemmel teli mindent. A
Tao bölcsességét, ami a semmi ellenében a mindent is beletölti a létezésbe.
Milyen ez a költészet? Nem tudom.
Első olvasásra idegesítő. De a művészet sok-sok reményt teremtő erejével teljes.
Olyan, mint korunk. De benne él az annak ellene mondó reménység. A törésvonalak
rettenetében Turczi ismeri a művészet varázserejét is. Az élteti ezt az
„ürességet” teletöltésre vágyó és váró tartállyá. A Danaida-lányok, és
Sziszüphosz mítosza a legdivatosabb popformában művészetet teremtett. Szeretném
nemcsak megszenvedni sodrását, hanem a gyönyör megállóit is csodálni közben.
És még egy! Valaha Horatius
láthatta környezetét ilyen üresjáratúnak, sokszor céltalannak. Egy ilyen
világban kellett egyensúlyoznia. Most ezt a hangulatot, ezt az egyszerre
értelmet kereső és értelmét veszítő világot utánozza a versébe rapelt
„üresjáratokkal”. Ezt az ars poeticát tanulta meg, és ezt gyakorolja mesteri
fokon jelen művében Turczi István.
Művészi állapotrajz. És hogy is
fejezi be egy régivilágbeli tárcaregény az aznapi adagját: (folyt. köv).
(Scolar
Kiadó, Budapest, 2017)