"Azt hiszem, hogy a házasság valami sokkal mélyebb, komolyabb dolog, az egész életre szól, de képesek vagyunk-e felnőni ehhez, ennek megfelelő feleség és férj lenni?” - Bíró László püspök úr májusi levele.
Hívom
a családokat
Bíró
László püspök levele
HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET
ÉS SZERELMESEKET,
A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS
AZ ÉLET MELLETT ÁLL!
2017.
május
A főiskolán tartott nagy
farsangi bál után a lány sugárzó arccal állt anyja elé. Tudod ugye – mondta –,
hogy már idestova két éve együtt járunk évfolyamtársammal, Jocóval. Most a bálon
is remekül éreztük magunkat, jó volt együtt lennünk, jókat táncoltunk egymással,
sokat beszélgettünk és megállapítottuk, hogy a Jóisten bennünket egymásnak
teremtett. Elhatároztuk, hogy még a nyár előtt összeházasodunk. Hűha – szólalt
meg az anya meglepődve –, ez aztán elhatározás! De meggondoltátok ezt igazán?
Hogyan képzelitek jövőtöket a házasság után? Egyáltalán, tudjátok, hogy mi a
házasság? Fel vagytok készülve erre a lépésre? Arról nem is beszélve, hogy mi,
apád és én Jocót még nem is ismerjük, hogyan adhatnánk hozzá a lányunkat? Vagy a
mi véleményünk nem is számít? Anyukám – vette át a szót a lány –, nagyon is
fontos nekem a véleményetek, de a világ a ti házasságotok óta nagyot változott,
ma nem úgy élünk, nem úgy gondolkodunk, mint a ti fiatal korotokban. A mai
fiatalok szabadabbak, nem köti őket annyi minden, mint a régieket, maguk
alakítják sorsukat. Mi bátran építünk a szerelmünkre, két egymást szerető ember
pedig együtt meg tudja teremteni a szükséges körülményeket.
Ferenc pápa arra
figyelmeztet, hogy „sem az a társadalom, amelyben élünk, sem az, amely felé úton
vagyunk, nem engedi meg a múlt modelljeinek és formáinak különbségtétel nélküli
továbbélését. Ugyanakkor az antropológiai-kulturális változások következtében az
embereket érzelmi és családi életükben a társadalmi struktúrák manapság sokkal
kevésbé támogatják, mint a múltban. (vö. AL 32) Ma könnyen összetévesztik az
igazi szabadságot azzal az életmóddal, melyben mindenki úgy alakítja életét,
ahogyan neki tetszik, mintha az egyéneken túl nem léteznének igazságok, értékek,
eligazító elvek, mintha minden egyenértékű volna és bármit meg kellene engedni.
Így a család átmeneti szállássá válhat, melybe az ember akkor tér be, amikor
jónak látja, és ahol számon kérheti jogait, de kötelességeit a vágyak és a
körülmények változandóságára hagyhatja. Így aztán a házasság eszményét, amely
magában foglalja a kizárólagosságot és a végleges elköteleződését, a
körülményektől függő esetlegességek és a saját hajlamok szeszélyei lerombolják.
Sokan egyrészt rettegnek a magánytól, keresik az oltalom és hűség helyét,
másrészt attól félnek, hogy egy olyan kapcsolat fogságába esnek, amely
akadályozhatja személyes törekvéseik kielégítését. (vö. AL 34)
Hogyan változott meg a
közfelfogás a házasságról és családról szüleitek, nagyszüleitek korához képest?
Mennyiben befolyásolja a gazdasági helyzet a házasodási és gyermekvállalási
kedvet?
Öntudatra ébredésünk első
perceitől kezdve kihívásokkal találkozunk. Minduntalan meg kell különböztetnünk
a jót a rossztól, az igazat a hamistól, fel kell ismernünk a szépet és a
csúnyát, az erkölcsöst és a tisztességtelent. Lelkiismeretünk segítségével
ítéljük meg a dolgokat, értelmünk lelkiismeretünkre támaszkodik, amikor
felismerjük egy konkrét – következő, folyamatban lévő vagy már megtett –
cselekedet erkölcsi minőségét. „Az embernek mindenben, amit mond és tesz,
hűségesen követnie kell azt, amit igaznak és helyesnek tud. Saját
lelkiismeretének ítélete révén fogja fel és ismeri meg az ember az isteni
törvény előírásait. A lelkiismeret lelkünk törvénye, de felülmúlja lelkünket,
parancsokat ad, jelzi a felelősséget és a kötelességet, a félelmet és a reményt.
A lelkiismeret Annak hírnöke, Aki a természet rendjében éppúgy, mint a kegyelem
rendjében függönyön keresztül szól hozzánk, tanít és irányít bennünket. A
lelkiismeret Krisztus valamennyi helyettese közül az első.” (KEK 1778)
A lelkiismeret nevelése az
egész emberi élet föladata. Az okos nevelés már az első évektől, kicsi
gyermekkortól kezdve ébresztgeti az erkölcsi lelkiismeret által hordozott belső
törvény megismerését és gyakorlatát, erényre tanít; megőriz az emberi
gyöngeségből és bűnökből fakadó félelemtől, a vak önszeretettől ("egoizmustól"),
a gőgtől, a keserű bűntudattól és az önelégültségtől. A lelkiismeret nevelése
szabadságot ad és meghozza a szív békéjét. Minél fogékonyabbak vagyunk a
kegyelem indításaira, annál inkább növekszik belső szabadságunk és biztonságunk
a próbatételekben és a külvilág kényszereivel és nyomásaival szemben. A kegyelem
működésével a Szentlélek a lelki szabadságra nevel bennünket, hogy szabad
munkatársai legyünk az Egyházban és a világban egyaránt.
A gyermek lelkiismeretének
fejlődéséért a szülők az első számú felelősek. A szülők és a nevelők nem
helyettesíthetik a rábízottak lelkiismeretét azzal, hogy helyettük döntenek,
mert ezzel megsértenék a gyermek személyi méltóságát. Isten minden embert a maga
képmására teremtett és mindenkit személyesen hív az üdvösségre. Erre a hívásra
mindenkinek magának, saját lelkiismerete szerint kell válaszolnia. A helyesen
formált lelkiismeret igaz és igazmondó. Ítéleteit az értelmet követve hozza meg,
összhangban a Teremtő bölcsessége által akart igaz jóval. A lelkiismeret
nevelése nélkülözhetetlen az emberek számára, mert negatív befolyásoknak és
kísértéseknek vannak kitéve. A lelkiismeret nevelésének folyamatában Isten igéje
világítja meg utunkat, amit hitben és imádságban kell magunkévá tennünk és
gyakorlattá váltanunk. Az Úr keresztjére tekintve vizsgálnunk is kell
lelkiismeretünket. A Szentlélek ajándékai serkentenek, mások tanúságtétele és
tanácsai segítenek, az Egyház hivatalos tanítása pedig irányít bennünket. (l.
KEK 1783 - 1785)
Mondjatok példát arra,
amikor társadalmi, politikai nyomás hatására az embereknek lelkiismeretük ellen
kellett dönteniük! Hogyan hat a társadalmi közösségre az, ha valaki
lelkiismeretlenül végzi munkáját?
Isten mindnyájunkat
személyesen hív az üdvösségre, erre a hívó szóra jól formált lelkiismeretünk
segítségével találjuk meg minden élethelyzetben a választ. Életünk során kisebb
és nagyobb változásokkal találkozunk, ezek többnyire más és más
élethelyzeteteket teremtenek, újra és újra válaszolnunk kell Isten hívó szavára.
A lelkipásztori kísérés arra törekszik, hogy felkészítse az emberi személyeket a
várható új helyzetre, hogy biztosan lássák az igazságot, és hogy mindenben, amit
mondanak és tesznek, hűségesen kövessék azt, amit igaznak és helyesnek tudnak. A
lelkipásztori tevékenység arra irányul, hogy elősegítse a lelkek üdvösségre
jutását.
Az életút egyik legnagyobb
változása az, amikor két fiatal összeköti életét, együtt akarnak boldoggá válni.
Gyermek- és serdülőkorban, fiatalként útjukon egyedül haladtak, a házasságban
azonban „ketten egy testté” válnak, együtt növekednek bölcsességben és
szeretetben. A házasságpasztoráció ezért a hangsúlyt nem csupán az élet
továbbadásának elkötelezettségére, hittani, bioetikai és erkölcsi kérdésekre
teszi, hanem buzdít a kegyelem iránti nyitottságra, rámutat a házasság egyesítő
céljára, a szeretetben való növekedésre szóló hívásra és a kölcsönös
segítségnyújtás eszméjére, figyelembe véve a házaspárok konkrét élethelyzetét és
valós lehetőségeit. Az esküvővel a házaspár ugyanis nem valamiféle végállomásra
érkezett, nem is életük további évei alatt viselendő terhet vett magára, hanem
egy dinamikus növekedési és megvalósulási útra lépett, amelyen most már ketten
együtt, egymást támogatva a házasság szentségének különleges kegyelmi
ajándékával gazdagodva akarnak Isten felé haladni. (vö. AL 34-39)
Milyen szerepe van a
családnak a gyermekekben kialakuló család- és házasságképre? Hogyan alakítható
ki a házasulandókban a kegyelem iránti nyitottság és az egységre törekvés
szándéka?
Miközben a szülők izgatottan
várták a lányuk és Jocó jelentkezését, lányuk viselkedésén látták, hogy valami
bántja, zavarja szüleivel és testvéreivel való kapcsolatát. Egy este, amikor
kettesben maradtak, édesanyja megkérdezte: Mondd kislányom, hogy van Jocó? Ő jól
van – válaszolt a lány –, én vagyok megzavarodva. Amikor elmeséltem neki a
múltkori beszélgetésünket, azt, hogy te, anyukám megkérdezted: tudjátok-e, hogy
mi a házasság, azt mondta: „Honnan tudhatnám, hiszen még óvodás voltam, amikor
szüleim elváltak, én anyámhoz kerültem, aki újra férjhez ment, az új férje
hozott két gyereket az előző házasságból, apámmal azóta se találkoztam, de
tudom, hogy ő is megnősült újra. Én nem ilyen házasságot szeretnék, szeretném,
ha gyerekeimnek felhőtlenebb gyerekkor jutna, mint amilyen az enyém volt. Tudom,
hogy a te szüleid házassága más, de te tudod a titkukat? Egyáltalán, ki tudja a
titkot?” Anyukám – folytatta a lány –, azóta is azon töprengek, mi a titok? Az,
hogy nagyon jól érezzük magunkat együtt? Vagy az, hogy szerintem nincs szebb
fiú, Jocó szerint nincs szebb lány? Lehet egy életet a báli mámorban leélni? Azt
hiszem, hogy a házasság valami sokkal mélyebb, komolyabb dolog, az egész életre
szól, de képesek vagyunk-e felnőni ehhez, ennek megfelelő feleség és férj lenni?
Bíró
László
az MKPK családreferens
püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
forrás: csaladlevel levelezőlista