A Katolikus magyar Értelmiségi Mozgalom – Pax Romana története, 1959 - 2009 - Tamási Orosz János könyv-recenziója.
"Mindennek rendelt
ideje
van"
A
Katolikus magyar
Értelmiségi Mozgalom –
Pax Romana
története, 1959
- 2009
Olyan könyv ez, melyet
a sorok között olvasni érdemes leginkább, noha semmiképp sem erre ösztönöz
bennünket. Eseménytörténet, kézikönyv egy szervezet történetéről, korántsem
lezárult történelmének első fél évszázadáról, mit, persze, különösen izgalmassá
tesz az anyaszervezet – a nemzetközi Pax Romana – áttekintő felvillantása, s az
abból kinövő, ahhoz csatlakozó Katolikus Magyar Értelmiségi Mozgalom – Pax
Romana megalakulásának, első évtizedeinek részletes bemutatása, belső élete,
lassú erőre találása a nyugati magyar emigráció életében. Önmagában is
figyelemre méltó vállalkozás, ám, mondom, Gaál Enikő tanulmánya (A KMÉM ötven
éve – A Katolikus Magyar Értelmiségi Mozgalom – Pax Romana története, 1959-2009
– Státus Kiadó, Csíkszereda) a sorok párhuzamaira való belső figyelemmel, a
kölcsönhatások emlékezetünkbe idézésével, a szellem és a realitás
kontrasztjainak tárgyilagos-rezignált egymásra vetítésével, egymás mellé
állításával válik – mint említettem – valóban érdekfeszítő olvasmánnyá. Az
elmúlt század, talán századok, egy megkerülhetetlen paradigmáját érzékeljük a
történet szövedékében, alig van néven nevezve, érintés csupán, közelítés,
ráutalás, eredő, annak egyik lehetséges kibontakozása, ténnyé válása, egyéni és
közösségi szolgálata.
Mire is gondolok?
Legjobb, ha olykor eltűnődve, olykor átsuhanva, de szinte oldalról oldalra
követjük nyomon a kötet felépítését, tartalmi kibomlását. Már a bevezetőkben –
ha szabad így mondanom – megélesedik hallásunk. Hiszen, mikor azt olvassuk Varga
Pál beköszöntőjében, hogy mi hiányzik „ma az ökumenében” (nyíltság, a közös
ügyek előre vitelének közös akarása, a jó baráti kapcsolatok), vagy mikor
Máté-Tóth András így folytatja: „...elfogult minden megszólalás és vélemény, s
ezért követel a tények iránti tisztelet mellett irgalommal teli hozzáállást” a
visszaemlékezések egymás utánisága; akkor a figyelmes olvasóban máris felébred a
belső ösztönös igény az interpretáció tartalmán túl annak említett összevetésére
is. Például, a történet sűrüjébe csöppenve, már a szerző munkájának kezdetén,
mikor a nemzetközi Pax Romana mozgalom immár közel egy évszázados krónikáját
foglalja össze. Számos forrásra hivatkozva idézhetnénk megalakulásának,
jelentőségének tényeit, ám maga Gaál definíciója is forrásértékű mondattá
ízesedik: „Az alapítók az első világháborút okozó és az azt követő nemzetek
közötti gyűlölködés enyhítését, a győztesek és legyőzöttek közötti megbékélés
elősegítését tűzték ki fő célul. Ennek elérésében nagy szerepet tulajdonítottak
a keresztény értelmiségnek, a keresztény ember közvetítő szerepének”. Egy
évszázad megannyi reménye és bizakodása , s megannyi hiábavalósága villan fel e
két rövid mondatban. S akár egy évezredről, akár két évezredről, akár a
bölcsesség értelemre ható erőfeszítéseinek sok évezredes kudarcra ítéltetéseiről
is tűnődni kezdhetünk, e mondatok ízlelgetése során.
Különösen akkor, ha –
amolyan szellemi mazochistaként – tovább görgetjük a sorokat, mint valami
eszmegasztroblogger. „A nemzetközi katolikus diákszövetség egyfajta
alternatívaként szolgált egyik oldalról a fiatalság körében is egyre erősödő
nacionalizmussal, másik oldalról pedig a szocialista-kommunista
diákinternacionáléval szemben”. Ne feledjük: egy szervezet eseménytörténetét,
célkitűzéseit értjük-látjuk-olvassuk, de óhatatlan eszünkbe idézni: a kor, lám,
úgy tűnik, tanult hibáiból, s elindult a jó, az üdvözítő, a talán egyetlen
járható útra: a megbékélés krisztusi útjára. Ami majd az Európai Unió eszméjének
kristályosodásával, lelki és pragmatista békeóhajával tovább mélyül, sajnos,
újabb világégés áldozatait gondolva végig. Mert s de követték-e az idők szavát
az eltűnt idő elfoszló pillanatai? A szerző összefoglalóját tovább követvén
értjük a nem kopó nemes célokat, szülessen egy „...vitafórum, ahol tettekre
váltható és új társadalmat formáló gondolatok születnek”. A mozgalom életében „a
harmadik világ, az ifjúság és a szegénység problémáira való fokozott odafigyelés
mellett az ökumenikus gondolat térhódítását tapasztalhatjuk”. És – szolgálat,
szolidaritás, evangelizáció. Evangelizáció, szolidaritás, szolgálat. És...? Hol
tartunk, a világ, és benne hol tartunk mi...?
Már jóformán
zárójelben, „no comment” jelleggel említsük fel az anyaszervezet történetének
záró passzusait: szerzőnk megemlíti, hogy sok máig jelentős, meghatározó háború
utáni kereszténydemokrata politikus – mint Konrad Adenauer, Robert Schuman,
Alcide de Gasperi – kezdte közéleti eszmélését e szervezet valamely
diákegyesületében; s a mozgalom, mint NGO, a világpolitika magas szintű
szervezeteinek (ENSZ, UNESCO, Európa Tanács) munkájában is részt vett, meghívott
tanácsadóként, ezzel együtt „az ezredfordulóra a mozgalom társadalmi súlya,
befolyása Európában jelentősen csökkent”. Gaál olvasatában ez tényszerű
összegzés, reális képalkotás, a mi olvasatunkban azonban kiegészül a már
említett rezignáltsággal; több kérdésben is érteni, vagy legalábbis felismerni
véljük a mulasztások súlyát, eredőjét.
S még épp csak
megfogott bennünket a gondolatkör; az anyaszervezetből most lépünk át a vállalt
feladat részleteihez: a magyar Pax Romana mozgalom krónikájához. Megismerjük az
indulás éveinek, évtizedeinek céljait, a számos – szolidaritást kifejező –
szolgálat tényét, majd a második világháború utáni évek drámai újrakezdését: az
emigráció körülményeit. Mind a második világháború, mind a forradalom után
„magyar menekültek ezrei tolongtak a nyugati menekülttáborokban, ahol az
egyházak az elsők között jelentek meg segítségnyújtásra”- ecseteli a szerző,
majd definiálja is e teherviselés természetességét: „Az egyházak ugyanis mind
strukturálisan, mind tevékenységi körüket illetően készen álltak egy ilyen
jellegű probléma kezelésére – nem akkor kellett őket életre hívni, mint például
egy karitatív alapítványt, hanem küldetésükből adódott az emberbaráti szeretet
és az önzetlen segítségnyújtás”. Küldetés és föladat összetalálkozott: „az
egyházak a kezdeti nehézségek elmúltával később is jó háttérnek bizonyultak az
idegenben ugyan otthonra találók, ám gyökereiket föladni mégsem akarók nemzeti
és vallási identitásának megőrzéséhez”. Sokat mondó, távlatos összegzése ez
annak a célnak, amit az egykori Pax Romana tűzött maga elé, s amely az első
világégést követően a legfontosabb európai célkitűzéssé óhajtott válni – hogy
sikertelensége hová vezetett, azt a következő világégés-sorozatok, az ideológiai
állóháborúk, az európai nemzetek máig nem múló megosztottságainak nem enyhülő,
nem múló feszültségei bizonyítják. De, mondom, mondjuk, mindezt, ezen
következtetéseket nem tartalmazza Gaál Enikő pontos, lényegre törő, tárgyszerű
eseménykrónikája, ám óhatatlanná s kikerülhetetlenné válik bennünk a párhuzamos
gondolat megszületése; a sebek, a hiátusok okainak egyik összetevője.
A szerző tényszerű,
tárgyilagos stílusa, időpontokra, konferenciatémákra, szereplőkre, vezetőkre
fókuszáló előadásmódja olykor, talán elsődleges szándékain túl, de mindenképp
rokonszenvesen, már-már ironikussá, derűsen korholóvá válik. Ilyen például a
magyar állambiztonsági szervek beépülési, megfigyelési próbálkozásainak és
eredményességének feltárása. Az emigrációs szervezet egykori vagy aktív vezetői,
elnökségi tagjai sokszor juttattak be konferenciáikra gyanútlanul, tudtukon
kívül a kommunista Magyarországról érkezett ügynököket, beszervezett
megfigyelőket; ugyanakkor „ez minket nemigen izgatott”, idézi a szerző
Szentkereszty Györgyöt. Hiszen minden tekintetben vállalhatónak, nyíltnak
gondolta s kezelte a Pax Romana céljait, tevékenységét. Csak arra nem gondoltak
a szükséges óvatossággal, hogy sok esetben nem is a szervezet s a konferencia
tartalmának megismerése volt elsődleges cél, hanem az emigráció azokon részt
vevő jelesebb személyeinek gondolatai, szándékai, kapcsolatrendszerei. De a
tényfeltárásba szövődő derű más alkalommal is fel-felbukkan; így Gaál, amikor
részletezi a szervezet emigrációs vállalásai között adományozók, támogatók
felkutatását magyarországi projektek kivitelezéséhez – jegyezzük fel itt, hogy a
hollandiai KMÉM 1994-ben már a századik tervezet támogatásán volt túl, addig
összesen ötmillió guldent „szerzett” itthoni akciókhoz –, a részletek között
felidéz egy feddő levelet: a magyarországi fél hibázott, nem tette lehetővé a
hollandiai küldöttségnek, hogy Magyarországra utazva találkozhassanak a
támogatott projekt egyik vezetőjével. „Ez holland mentalitásban
elképzelhetetlen” – idézi Gaál a korholó levelet. – „...nem az a lényeg, hogy
hálásak legyetek, hanem az, hogy rendezetten menjen minden, amire mi adakozót
szerzünk. Ez a mi tojástáncunk minden alkalommal: vajon lesz-e rendezett
lebonyolítása annak, amire megnyerünk egy segítőt?”
Mindezek, persze, a
tanulmány, az eseménykrónika színesebb epizódjai. A lényeg maga a történet, a
Katolikus Magyar Értelmiségi Mozgalom – Pax Romana történetének fél évszázada,
tevékenysége kiteljesedésétől megszűnéséig. Fontos fejezete ez a nyugat-európai
magyar emigráció sorsának, s a szerző számos vonatkozásban már korábban is
tanújelét adta elhivatott érdeklődésének, a téma iránti személyes kötődésének.
Publikált a hollandiai Mikes Kelemen Körről, a magyar forradalom hollandiai
visszhangjáról, az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetemről, ez utóbbinak
jelenleg elnökségi tagja. Tanulmányának hangvétele ezzel együtt tárgyilagos
marad, és kellően részletgazdag. Fokozottan értékessé teszi gazdag
mellékletanyaga, az egyes nyugati szervezetek vezetői által készített
visszatekintések, a téma bőséges forrásjegyzéke, és a látványos képanyag,
megannyi páratlan felvétellel. S bár ez a megszűnés, mely a történet
záróakkordjaként jelenik meg, lényegében jogi, formális lépésnek tekinthető,
hiszen mind nyugati, mind hazai – és kárpát-medencei – egyesületei továbbra is
alkotóelemei helyi közösségeiknek, a rendszerváltás időszakát mégis jellemző
mozzanat. S talán nemcsak e vonatkozásban, de a világ átalakulásának, a
politikai ideológiák nem enyhülő egymásnak feszülésének vizsgálatában is jó
„ábrázoló eszmegeometria” az a rövid összefoglaló, mely a szerző elemzésében így
fest: „Ugyan a Magyar Pax Romana rendelkezik az egyházias jellegét igazoló
dokumentummal, ám az utóbbi évtizedben sem számottevő érdeklődés, sem
fogadókészség nem volt tapasztalható egyházi részről a civil szervezet iránt. …
programjával és témáival a 2000-es évek végére az értelmiségnek csak igen szűk
körét tudta megszólítani, társadalmi hatása pedig gyakorlatilag nem mérhető. … A
közéletben egyre inkább keresztény konzervatív értékrendet képviselő, nálánál
népesebb bázissal rendelkező KÉSZ-szel szemben a Magyar Pax Romana a liberális
irányba haladt.” Remek összegzés, épp csak kérdőjelbe gördülő szemöldökkel
olvassuk a bekezdés utolsó mondatát: „A különbségek ellenére is – vagy éppen
azokkal együtt – megállapíthatjuk, hogy a nyugati és a hazai Pax Romana egyaránt
a II. Vatikáni Zsinat vívmányainak elkötelezettje maradt”. Hát, ha maradt, akkor
számunkra is marad a remény, annak reménye, hogy a megszűnve tovább élő – hiszen
internetes felületén és összejövetelein jelenleg is aktív – szervezet céljait, a
„szakszerű elemzésen alapuló, evangéliumi értékekkel összhangban álló keresztény
válaszok kimunkálását” nem az az elvárás határozza meg, hogy „ne a kritika
hangja legyen az első”, és a nagy és nemes cél érdekében megbékélnek egymással
az eltérő vélekedések, „az eltérő identitások, a társadalomról és a
kereszténységről vallott ellentmondó nézetek”. Miként Máté-Tóth András írta már
említett bevezetőjében, tiszteletet kérve az „irgalommal teli hozzáállás”-nak.
Mert, valóban nem a
munka bírálataképp, hisz annak – megnevezett feladatából eredően – nem tiszte a
megváltozó körülmények tovább kísérése, mégis, érdekességképpen említsük meg,
vessük össze a két fenti, egymással olykor a sajtón keresztül is
nézetkülönbséget hangoztató szervezet tevékenységét, munkáját – címszavakban.
A KÉSZ (Keresztény
Értelmiségiek Szövetsége) honlapján az egyházak világi megjelenését célzó
rendezvényekről tájékozódhatunk, a beszámoló alapján izgalmasnak tűnik a
körvonalazódó felkészülés a 2020-as magyarországi Nemzetközi Eucharisztikus
Kongresszus előkészítéséről, célkitűzéseiről, tervezett helyszíneiről, valamint
arról, hogy mi az egyes plébániák, sőt az egyes emberek feladata a nagy
eseménnyel kapcsolatban. Ennél közelebbi rendezvényről is értesülhetünk, így az
összefogást, a nyitottságot és a tettrekészséget is hangsúlyozó Keresztény
Szigetre szóló „családbarát” meghívást ízlelgethetjük. A kellemes közösségi
együttlétre és komoly előadások meghallgatására is alkalmat adó egész napos
találkozót ebben az évben május 27-én tartják. Kiemelt téma lesz az ökumené, a
megújulás és az értékmegőrzés, valamint az ifjúság, párkapcsolatok és család
kérdésköre. Fontos, egy adott közösség számára vonzó, semmiképp sem konfrontatív
módon véleményeket ütköztető találkozók ezek.
A tovább működő Magyar
Pax Romana honlapja a közéleti kérdésekre fogékonyaknak, a szellemi ütközésekre
alkalmat és fórumot keresőknek kínál témákat, csak ízelítőként merítek ebből: mi
dolga van a keresztény értelmiségieknek a migráns áradattal? Kritikus körkép a
közoktatásról. Mit kezdhetünk ma Bibó István szellemi örökségével? Nem
keresztény világvallások hívei rólunk, keresztényekről – Lehet-e? Lehet-e a
Magyarországon ma domináns szegregált oktatással sikert elérni? Zsidónak lenni,
itt és most – Lehet-e? Spiró György: Hogyan győznek a provinciák?
Dialóguskísérlet mind, fontos közügyeinkről, a szellem horizontjára olykor
erőszakkal rátelepedő kínzó feladatokról – s a keresztény értékek értékrendjének
diadalra segítéséhez elkerülhetetlen e küzdelmek megvívása. Bizony, egyik a
másikat korántsem „üti”, nem váltja ki, ám mindenképp kiegészíti; a közösség
békéjének, a béke szigeteinek megteremtése nem takaríthatja meg a békétlenséget
kiváltó okok föltárását, megvitatását, a velük való értelmes és békés
számvetést. Ennek útján, bizony, elengedhetetlen az „irgalommal teli
hozzáállás”.
Fontos lenne. Sőt,
elkerülhetetlen. Bármily furcsa ezt átgondolnunk , e tárgyszerű krónika
lapjainak olvasása közben, mégis érdemes, mondhatni, természetes kényszer. Mert
miért s mikor is jött létre a Pax Romana? A szerzőt már idéztem, illesszünk
gondolatai mellé a számos fellelhető összegzésből egyet; az 1921-ben alakult Pax
Romana célja: „Párbeszédet folytatni a mai filozófiai rendszerek, természet- és
műszaki tudományok eredményeivel, kifejezni a keresztény hitet a mai kultúra
nyelvén és gazdagítani a kultúrát a hit kincseivel; kritikusan elemezni az
uralkodó eszméket és mítoszokat, hogy szabadabb, nyíltabb és türelmesebb
társadalom felé haladhassunk; előmozdítani az igazságosság, a szabadságjogok, az
emberi jogok és a nemzetközi jog fejlődését a béke szolgálatában; bátorítani a
teológiai alkotómunkát, amely figyelembe veszi a keresztény szakemberek
tapasztalatait és szakmai illetékességét; támogatni a kritikai gondolkodású
keresztény csoportokat, hogy összhangba hozzák az evangéliumhoz való hűségüket
intellektuális és morális felelősségükkel; utakat építeni az együttműködésre és
párbeszédre a különböző hagyományú hívők közösségei, továbbá a hívők és nem
hívők között; a különbségeket tisztelve ápolni a kulturális kapcsolatokat,
küzdeni a kulturális fölény és a megkülönböztetések ellen, továbbá elismerni a
keresztény közösségek pluralizmusát.”
Katartikus változásokat
élünk, szellemi, lelki, fizikai katarzisok hullámverését álljuk – egyre inkább
szétfoszló összekapaszkodásokkal. Sorsunk alakulásában és alakításában „el nem
évülő priusz” Hiszen bár „mindennek rendelt ideje van”, így a szerző által
tárgyalt történet íve is elért annak méltó bevégződéséhez, ám a föladat itt
maradt. S égetőbb, hisz ismét valós idejű, minden korábbi pillanatnál.
(Gaál Enikő: A KMÉM
ötven éve. A Katolikus Magyar Értelmiségi Mozgalom – Pax Romana története,
1959-2009. Státus Kiadó – Csíkszereda, 2016.)
Tamási Orosz János