Szégyennapok


A gerinc láthatóan nem életfontos szerv, mi ugyanis elég jól tűrjük a magunk elhúzódó gerinctelen állapotát. Tisztelet a kivételnek.


Surján László


Szégyennapok

A
gerinc láthatóan nem életfontos szerv, mi ugyanis elég jól tűrjük a magunk
elhúzódó gerinctelen állapotát. Tisztelet a kivételnek.


Vannak napok, amelyeket jobb lenne elfelejteni. Pontosabban, amelyeken olyasmit
tettünk, amit nem lett volna szabad megtennünk.


Nálam a szégyennapok listáját 2004. december 5-e vezeti. Szégyen, hogy otthon
maradtak sokan.

A
második helyen 1957. május 1-e áll. Szégyen, hogy sokan nem maradtak otthon. A
korabeli híradó 400000 felvonulóról beszél, ha ez felfelé tupírozott is, a
fennmaradt fényképek alapján a tényleges létszám közelebb lehetett a 400000-hez,
mint a százezerhez. De a lényeg nem a szám, hanem a tény, hogy akkor sokan
megkezdték az igazodást.



Mentség-e, hogy nincs ott az önfeledt bárgyú mosoly, a műlelkesedés az arcukon?
Bizony nem az. Márciusban újra kezdjük, reménykedett a naiv hazafiasság még az
előző ősszel. MUK. Megjött rá a válasz: Minden Uszítónak Kötél. Márciusban nem
kezdett újra senki, ami érthető, de májusra behódoltak sokan, ami közös nemzeti
szégyenünk.


Ilyen szégyennapnak tartom 1944. október 15-ét, a Horthy féle pancserkedést, de
legfőképp azt, hogy zokszó nélkül átvehette a „nemzetvezető” az ország
irányítását. De ilyen ugyanazon év március 19-e is, amikor úgy jött be
felhatalmazás nélkül egy idegen hadsereg az ország területére, mintha hívtuk
volna őket.


Ítélkezni persze könnyű. Bárki mondhatja, hogy aki nem élte át azokat az időket,
ne törjön pálcát azok felett, akik nem láttak más utat a túlélésre, mint azt,
hogy beálljanak a sorba. Az ítélkezésre némi jogot a családom és sok-sok más
család magatartása mégis ad némi jogot, mert bár százezrek mentek tapsolni a
Hősök terére, a kétmilliós főváros többsége csak otthon maradt. Egyébként pedig
mondanivalóm nem a gerincteleneket ítéli el, hanem a gerinctelenkedést.

Ha
a május elsejei magatartást tesszük mérlegre, akkor nem kell hatvan évre
visszatekinteni, hogy kritikusak legyünk. Azok az 1957-hez képest igencsak
megfogyatkozott létszámban hallgatták az idei szónokokat, nem találtak több
igazságot az elhangzottakban, mint amennyit hatvan éve hallhattak a felvonulók.

De
fel a fejjel. Kibírtuk a tatárt, törököt, túléltük a Habsburgok uralmát,
résztvehettünk a Szovjetunió temetésén, saját gerinctelenségünkkel is
megbirkózunk majd. Csak a hatvan évvel ezelőtti események ne térjenek vissza.