"Hatvan év távol a szülőhazától. Miért? Mert hatvan évvel ezelőtt az élet, pontosabban a tíz nap remény után a reménytelenség hozta azt, hogy el kell hagyni az országot. El kell hagyni az édes, 1920. június 4. óta immár kis, hazát. Búcsút venni, mert búcsút kell venni. " - Dobos Marianne írása
Dobos
Marianne
A hit
és a szeretet ereje a kanadai ’56-os magyar emigrációban
Hatvan év távol a
szülőhazától. Miért? Mert hatvan évvel ezelőtt az élet, pontosabban a tíz nap
remény után a reménytelenség hozta azt, hogy el kell hagyni az országot. El kell
hagyni az édes, 1920. június 4. óta immár kis, hazát. Búcsút venni, mert búcsút
kell venni. Ha nincs másként, akkor búcsú nélkül is búcsút kell venni. Útnak
eredni, mert útnak kell eredni. Elindulni, mert el kell indulni. Miért? Az
életért! Az életben maradásért! Miért? Mert el kellett kerülni a statáriális
bíróságot, a börtönt, vagy a Szovjetúnióba deportálást. Ott kellett hagyni a
hazát. Ott kellett hagyni a szülőt, olykor a nagyszülőkre kellett bízni, ott
kellett hagyni a gyereket, ott kellett hagyni a rokonokat, barátokat,
ismerősöket. Miért? Mert menekülni kellett a hazából! Szívükben a levert
forradalom és szabadságharc életre szólóan meghatározó, felejthetetlen, még az
unokák nemzedékének is átadandó élményével, emlékével, és egy maroknyi
anyafölddel a vándortarisznyában eredtek útnak.
Honnan? Hová? Hogyan?
Megtudjuk, hogy élte ezt
meg az a harmincnyolc ember, a harminchét ezerből, aki a kanadai emigrációba
kényszerült, és elmondja élettörténetét Dancs Rózsa Add tovább a lángot
című könyvében.
A könyv-borítókra kattintva
olvasható méretet kapunk.
Mintha harmincnyolc meg nem írt
regényt olvasnánk a 268 oldalban. Mert mindegyik történet ebben a maga
terjedelmében is izgalmas, olvashatjuk úgy, mint harmincnyolc szinopszist. A
szinopszisba foglalt regények tagoltsága hasonló. Mindegyik történet
arról szól, hogy hogyan élt szereplője 1956. október 23-ig. Majd mit csinált, mi
történt vele a november 4-ig tartó varázslatos napok alatt. Mit azután, mikor
kiderült számára, hogy menekülnie kell, és hogyan sikerült átjutnia a határon.
Főként az osztrák határon, de a később indulóknak a jugoszlávon. Élet a menekült
táborban. A befogadó ország kiválasztása, vagy kiválasztatás a befogadó ország
által. Tengeri betegségben szenvedve, vagy nélküle, az óceánon át,
szerencsésebbeknek repülőn út az ismeretlenbe. A megérkezés pénz nélkül, jobbára
angol vagy francia nyelvtudás nélkül egy hatalmas kiterjedésű országba,
Kanadába. A szovjet megszállók ellen fegyvert fogott, a nyugati világ által
cserbenhagyott magyar forradalom menekültjeit szívesen várták ott még akkor is,
amikor a nyugati világ már belefáradt a nagy exodusba.
J.
W. Pickersgill bevándorlási és állampolgársági miniszter, személyesen is
meglátogatta az ausztriai menekült táborokat. Mr. Cox Ausztria akkori kanadai
nagykövete társaságában felkeresték azt a tábort is, melyben a soproni egyetem
mintegy fele, huszonöt tanár a családjával, és a hallgatók, összesen vagy
négyszázan voltak elhelyezve.
Az erdőmérnöki kar dékánja,
Dr. Roller Kálmán felelősnek érezte magát értük, egyben akarta tartani a
csapatot, és valahol olyan országban újra akarta kezdeni az egyetemi életet,
ahol a hallgatók magyar nyelven folytathatják megkezdett tanulmányikat.
Levelezésbe fogott a világ több egyetemével, de a kapott válaszokkal nem voltak
megelégedve. És ekkor érkezett a kanadai küldöttség a felajánlással, hogy a
vancouveri egyetem soproni divizióként befogadja őket.
Az új hazájukba érkező
soproniakat, mikor végig utaztak befogadási helyükig, minden nagyobb város
állomásán diák küldöttség, professzoraikkal az élükön, üdvözölte, még ha késői
órán futott is be velük a vonat.
„A
dékánunk és a diákküldöttség a vancouveri egyetem elnökével, dr. Norman
MacKenzie-vel sikeresen tárgyalt, és a továbbtanulásunkról biztosítottak. A
befogadásunkban nagy szerepe volt James Sinclair-nek, az akkori federális
halászati miniszternek, a jelenlegi miniszterelnök, Justin Trudeau nagyapjának.
Ő volt az, aki felvette a kapcsolatot Pickersgillel. Ő British Columbia-i volt,
ismerte az itteni erdészet helyzetét. Felismerte a lehetőségét annak, hogy a
magyar szakemberek segíthetik a kanadai erdőipar fellendítését.” – idézem az
egyik emlékezőtől. Azért, nem írom ide a nevét, mert akkor le kéne írnom
mindegyikükét, akik mint az UBC, az University British Columbia hallgatói
öregbítették a saját hírnevükkel az 1735-ben Selmecbányán alapított Bergschule,
1763-tól Bergacademi hírnevét. De, mert „Mindnyájan jártunk egyszer az
Akadémián…” (én például az NME, a Nehézipari Műszaki Egyetem Kohómérnöki Karán,
http://mkdsz.hu/content/view/34066/202/, azok kedvéért akik nem, inkább a
történelmi tényeket említem itt. Az Akadémia a
körülmények
miatt 1918-ban előbb Budapestre, majd Sopronba
költözött. Ahol az akadémistáknak nem kis szerepe volt abban, hogy Sopron a
hűség városa lett.
Ismét a körülmények
hozták úgy, hogy 1948-ban az erdőmérnöki kar, és a bányász kar alacsonyabb
évfolyamainak kivételével Miskolcra költöztették az egyetemet. Zárójelben:
Rákosi Mátyás nevét is viselte. Viszont azt, hogy ezt az áthelyezést milyen
bölcs ’jövőbelátással’ tették, azt a körülmények igazolták 1956-ban.
A világ második legnagyobb
kiterjedésű, de igen gyéren lakott országának irdatlan fenyőerdői, a vörös
tölgyerdők, az 1867-ben alapított állam zászlóján is szereplő juhar levél fái,
az indiánok által totemoszlop készítéséhez is használt cédrusok, de az úttalan
utak is jól jártak a kiválóan képzett magyar mérnökökkel.
Mikor a körülmények
úgy hozták már a Nyugat-Magyarországi Egyetem nevet viselő, annak részét képező
soproni campusra is került cédrusból készült kopjafa-totemoszlop, avagy
totemoszlop-kopjafa.
Alap fontosságú tények
leírásában nemcsak az erdőmérnökök egyenkénti, és így szerves egységet képező
beszámolói nem különböznek egymástól.
A forradalom és
szabadságharc, mint az utóbbi két évszázad második forradalma, az 1848-49-es
forradalom és szabadságharchoz hasonlóan az „októberi márciusi ifjakban” is
egyformán, ha kell életünket is az oroszok által megszállt hazánkért
elszántsággal rendelkező harcosokat faragott a serdülő kamaszoktól kezdve az
ifjakon át minden jóérzésű magyar emberből. A haza becsületéért a magyar
virtussal harcoltak itthon, és így dolgoztak tanultak szereztek dicsőséget az új
hazában a réginek. Nem volt ám könnyű, mert a kerítést nem fonják ma sem, de az
ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején még kevéssé sem fonták kolbászból.
Munka alapú társadalomban nehéz testi munkával kezdték a menekült életet, és
segédmunkástól, betanított órabérestől érték el, tanulás mellett, hogy
valamennyien jobbára igazgatói székből, vagy hasonlóan magas állásból, magas
kitüntetéssel jutottak a nyugdíjig. Jobbára ekkor sem hagyták abba a szakmai
munkát, de ez vette át a második helyett, az innentől kezdve első rendűvé lett a
magyar közösségekért, közösségekben végzett tevékenység után.
A kötet minden szempontból
széles betekintést ad arról, az egyes interjúalanyok beszámolóin keresztül, hogy
milyen magyar szervezetek működnek, illetve működtek az elmúlt hatvan évben
Kanadában. Hogyan emlékeznek a hétköznapokban a családban, mit mesélnek a
gyerekeknek, és az unokáknak arról, amiről a nagy évfordulón az ünnepi szónok
így beszélt a forradalom 60. évfordulóján. Hogy hol, melyik Magyar Házban? Ezt
sem írom ide, mert tapasztalatom szerint is, hasonlóan vélekednek, beszélnek
erről nemcsak Kanada szerte, de az egész világon az ötvenhatot túlélt
honfitársaink. Mi akik „kalandvágyból” itthon maradtunk, ugyanúgy mint ők, akik,
mint mondták akkorában, a Kádár konszolidáció idején „kaland vágyból” távoztak.
„Meggyőződésem,
hogy ötvenhat győzelmét a szeretetnek köszönhetjük, szeretett drága hazánk és
egymás iránti ragaszkodásnak, amikor együtt, vállvetve akartunk megszabadulni az
idegen megszállóktól és az ország nyomorgatóitól. Szerettük és védtük egymást.
Minden összecsapás után számba vettük a vesztességeinket, és ha nem voltak
áldozatok, örömmel ölelgettük egymást, de ha valaki elesett, sírva búcsúztunk
tőle a Corvin közben.
Most már bátran kimondjuk:
akik meghaltak, a magyar hazáért áldozták az életüket. Az ölelés megmaradt
közöttünk: ha találkozunk mi, ’56-os bajtársak, máig megöleljük egymást, ha
levelet írunk egymásnak vagy telefonálunk, mindig elhangzik az ’ölellek’
köszönés.”
Nagy köszönet és „ölelés”
Dancs Rózsának ezért az újabb dokumentum kötetért. Az interjúk kapcsán a hazai
olvasók esetében nagy érdeklődésre számíthat a kötet azért is, mert egy
ismeretlen távoli ország életébe, és a menekült magyaroknak ebbe az életbe való
beilleszkedéséről kapunk képet.
Írásom zárásául a szerzőt
idézve ajánlom a kötetet:
„Azzal
a meggyőződéssel adom az olvasó kezébe ezt a könyvemet, hogy minden sora igaz.
Mindenki a legőszintébben tárta fel életének legfontosabb mozzanatait – kezdve
1956. október 23-tól – mai napig. Köszönöm mindenkinek, aki vállalkozott arra,
hogy megossza élete történetét másokkal azért, hogy nemcsak
gyermekeiknek-unokáinknak, hanem a jövendő nemzedékeknek is bizonyíthassuk: nem
lehet beletörődnünk abba, hogy meggörbült gerinccel, alázatosan hajlongva éljük
le azt az életet, amellyel Isten megajándékozott bennünket. Mert emberek
vagyunk, és az emberi méltóság, a szabadság mindenkinek kijár!”