Ebben a média-hülyített, agymosott világban mi órákon keresztül beszélgettünk, mosolyogtunk és szerettük egymást. Volt tánc, evés, ivás is, de igazából egymás szavát ittuk, egymás tekintetéből olvastunk, s amikor megöleltük a másikat, az is teljesen őszinte volt. A szeretet, ahol teret érez, azonnal kiterjed, szétárad. Ez történt velünk.
Pálmai Tamás
Jó
Ebben a média-hülyített, agymosott világban mi órákon keresztül beszélgettünk, mosolyogtunk és szerettük egymást. Volt tánc, evés, ivás is, de igazából egymás szavát ittuk, egymás tekintetéből olvastunk, s amikor megöleltük a másikat, az is teljesen őszinte volt. A szeretet, ahol teret érez, azonnal kiterjed, szétárad. Ez történt velünk.
Az okos értelmezések szerint a jó értelme tetszésünk, ízlésünk szerint való, az érzékekre kedves hatású, a rendeltetésének megfelelő, valódi, igazi. Említettem múltkor a 40 éves érettségi „randit”. Érdemes beszélni róla. „Volt öröm bőven, régi ismerősök, séta, székely fiúcskák tánca a főtéren, jó volt.” Otthon volt. „Megérkeztem, édesanyámmal voltam. Jó volt.” „A képek nagyon jók!” Jók, hisz mi, együtt vagyunk rajtuk. „A hazautazóknak jó utat!” Ismerős? Az út a jó, mert itthonról is hazavezet és otthonról is hazavezet. Huncut! „Tudtuk előre, hogy jó lesz.” Persze, mert előtte hónapokat leveleztünk, napi intenzitással. „Minden-kinek, aki odatette, le a kalappal!” „Dicsérjük meg az "osztályfőnököt", jól teljesített. Ez én voltam, a pót oszi. „Annyira természetes, hogy jól tette a dolgát, mint mindenben, hogy már el is felejtjük megdicsérni.” Na azért. „De mindenkit meg kell dicsérni, csupa mosolygó arcokat látunk a képeken.” „Szeretném megköszön-ni mindenkinek ezt a szép találkozót, jó volt veletek, csak nem tudtunk mindenkivel eleget beszélni. A következőt több naposra is szervezhetnénk.” Ígéretes. „Foghatunk hozzá a következő szervezéséhez, már hiányérzetem kezd lenni.” Mondtam. „Mindenki a legjobb formáját próbálta hozni. S ez meglátszott, hála Istennek. Pedig nem kis erőfeszítés volt sokaknak. A hiányérzet, az egymás további keresése a biztosítéka annak, hogy van még mit mondanunk, jelentünk még valamit egyik a másiknak, sőt, talán egyre többet. Ami a jövő záloga. Ezt a kincset, mert a mai világban ez az, ne faljuk fel együltünkben.” Tettem hozzá bölcsen. Meg ezt is: „Az otthoniaknak soha meg nem tudjuk köszönni a legnagyobbat: hogy maradtak és hazavárnak. Ha ők nem lennének, hová is, kihez is mennénk?” „Mindenki kedves, nyitott, jó kedvű, bölcs és pozitív. A Jóisten adjon nekünk egészséget, hogy még sokszor találkozhassunk!” Így legyen! „Az első alkalom, hogy utána nincs hiányérzetem. De mindenkivel most sem sikerült beszélni. Maradt még a következőre is.” Maradt. „Rövid volt, mert jól telt.” Igen, ami jó, az rövid. „Nagyon köszönöm mindenkinek ezeket a csodálatos órákat. Most egy darabig van miből táplálkozni.” A szülőföld táplál! „Úgy érzem, ez volt az, amelyik a legközelebb állt hozzám. Jó volt látni, hogy mennyire fiatalok, jó kedélyűek vagytok, tele élettel, s ez engem is felvidít.” A válasz: „Inkább fiatalosak. Mindig a lelkem visz, és azért jó a csapatunk, mert mind „lelkes” emberek vagyunk.” Szép gondolat. „Nehéz volt visszatérni a mindennapokhoz, pörögnek a képek. Minden, mindenki nagyszerű volt.” „Szívet melengető, ahogy mindenki igyekezett a messzi távolból is haza. Mert bárhol is él az ember, csak otthon, együtt érezzük így magunkat, ahogy most. Jó volt megölelni egymást, de főleg beszélgetni volt a jó, mert most nem az volt a fontos, aminek az ember mutatni akarta magát, hanem ami mögötte van, a sorsunk, az életünk.” „Hihetetlen, hogy a beszélgetés még sűrűbb, mint valaha, most ez a sok levél egy örömeső.” „Ömlik a szó, ami nagyon jó. A mégis meglevő hiányérzet az egymás iránti egészséges spirituális éhség jele. Ebben a média-hülyített, agymosott világban mi órákon keresztül beszélgettünk, mosolyogtunk és szerettük egymást. Volt tánc, evés, ivás is, de igazából egymás szavát ittuk, egymás tekintetéből olvastunk, s amikor megöleltük a másikat, az is teljesen őszinte volt. A szeretet, ahol teret érez, azonnal kiterjed, szétárad. Ez történt velünk. Levetettük a maszkokat, az álruhát: magunk adtuk, teljes pőreségünkben, tisztán. S hogy ez mekkora dolog, az talán fel sem fogjuk. 40 év után, lassan 60 évesen hiszünk a jövőben. Visszagondolok, ki, mit mondott magáról. Regénybe illő történetek sora, rengeteg viszontagság. Mégis, mindenki mosolygott. Akkora erőt, energiát, optimizmust éreztem, hogy feltöltődtem. És szerintem ezt az energia folyamot, a szeretetnek ezt a folyamát éreztük és érezzük most is. Ezért e levéláradat.” „Szóval jók vagyunk, na! Úgy érzem, valamilyen kegyben részesül a csapat. Tán Valaki odafenn szimpatizál velünk.” Úgy legyen.