"...valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam."
Karinthy Frigyes: Levél
kisfiamnak – Trianon emléknapjára
“Édes kicsi fiam, te még nem tudsz
olvasni, neked nyugodtan írhatok és szabadon és őszintén – hozzád beszélve és
mégis magamhoz – valamiről, amiről soha nem beszéltem, amit magamnak sem
vallottam be soha, aminek a nevét soha ki nem mondtam. Most, ezen a furcsa
nyáron, mely úgy hat rám, mint borzongó, kényelmetlen ébredés egy tarka és
bolondos álom után, először válik tudatossá bennem, hogy egész életemben
kerültem ezt a szót… íme, erőlködöm és nem tudom kimondani most se, különös
szemérem fog el, nem tudom legyőzni; pedig nem volnék éppen zárdaszűz, se
vénkisasszony – nevén szoktam nevezni, nemcsak a gyermeket, de ama boldog és
áldott bölcsőt is, ahonnan származik. Megpróbálom megmondani, mi az, amit érzek,
akkor talán nem kell kimondani; ugye?
Különben ha nem értenéd dadogásomat,
útbaigazíthatlak. De fordulj el, ne nézz a szemembe. Még nem olvastam ezt a
könyvet, amiben levelem meg fog jelenni: de úgy gondolom, ama szót megtalálod
benne többször is – hiszen arról szól a könyv, amit ez a szó jelent. És
megtalálod régi versekben és széles szólamokban, amik most újra élni kezdenek,
én még akkor ismertem őket, mikor egy időre halottaknak tetszettek, üresen,
furcsán kongottak a fülemben, nem értettem őket, vállat vontam. Igen, valamiről
beszéltek ezek a versek, és szóltak valamiről, amiről tudtam, hogy van, mint
ahogy van kéz és láb, különösen hatott rám, hogy emlegetik, mintha valaki minden
lélegzetvételnél megnevezné a láthatatlan elemet, mely tüdejébe nyomul. Iskolai
ünnepélyeken, tavasszal kiáltották hangosan: azt mondták nekem, hogy szeressem,
kötelességem szeretni. Mintha azt mondták volna, hogy szeressem a kezemet és a
lábamat. Dac fogott el és furcsa makacsság: – hogyan lehetne kötelességem, hogy
magamat szeressem, így szóltam magamban, holott én nem vagyok megelégedve
magammal, holott én több és jobb szeretnék lenni, mint ami vagyok – holott én
gúnyolom és dorgálom magamat. S mert a földön járok, ne fordítsam szememet a
csillagos ég felé, melynek nincsenek határai, csak horizontja van! S mert nem
tudok ellenni étel és ital nélkül, tegyem meg istenemmé az ételt és italt? S
mert nem tudok szólani másképpen, csak így, ne hallgassam meg azt, aki másképpen
szól? S ha erőt adott nekem a föld, amelyből vért szíttam magamba anyám emlőin
át – ezt az erőt csodáljam a munka helyett, melyet végrehajtok vele! Dac fogott
el és makacsság: embernek neveztem magam – azt kerestem, ami bennem hasonlatos
másféle emberekkel s nem azt, ami különbözik. Világpolgárnak neveztem magam –
léleknek neveztem magam, mely rokon lelket keres, akárhol itt e földön, s ha
kell, a pokolban is.
És nem mondtam ki azt a szót. De ha házat
építettek valahol Pesten vagy Fogarason, vagy Szolnokon, vagy Kolozsvárott,
megálltam előtte, és úgy néztem, mintha az én házamat építenék. És ha virágot
láttam nyílni a pilisi hegyekben vagy a Kárpátokban, tudtam, hogy a virág nekem
nyílt. És ha idegen emberrel beszéltem, és az idegen ember dicsérte a lánchidat
és a Dunát és az aggteleki cseppkőbarlangot és a dobsinai jégbarlangot és a
Vaskaput és a Balaton vizét – akkor lesütöttem a szemem és zavarba jöttem,
mintha engem dicsérne. És mikor Berlinben jártam, úgy csodálkoztam és nevettem
magamban azon, hogy ezek itt járkálnak és házakat építenek, mint aki álmában
tudja, hogy álmodik, és amit lát, nem valóság, álomkép csak, tündérmese, játék.
Játék háznak éreztem az idegen házat – csak játszották az emberek, hogy ezt ők
komolyan veszik –, és mikor a vendéglőben fizettem, elámultam, hogy elfogadják
tőlem a játék pénzt, amit kezembe nyomtak, mikor átléptem a magyar határt. És
lelkem mélyén soha nem hittem el, hogy ők komolyan mondják: hélas! és alas! és
wehe! és ahimé! – mikor jaj-t kell mondaniok –, és arra gondoltam, hogy haláluk
percében ők is jajt mondanak majd, mint én. A megfogható ismerős valóság ott
kezdődött nekem, ahol átléptem a határt – ha életemben először jártam is arra,
ahol átléptem.
De nem mondtam ki azt a szót soha. És most
már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor
hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek
levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek.
Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod
tudni, mire gondoltam.”
