"L. Simon László ezekben az esszékben a szemünk láttára talál rá élete értelmére: az otthon, a család és nemzete életébe illeszkedő honpolgár megélhető alakjának megformálására." - Kabdebó Lóránt írása
Kabdebó Lóránt
Körbejárni a hazát
A borítóra kattintva olvasható
méretet kapunk
L. Simon László kezdő
bölcsészként és íróként az avant garde költészet szellemében kezdett verseket
írni. Hazai otthont biztosított a Párizsból hazatelepült Magyar Műhelynek, és
megszervezte a Ráció Kiadót, amely mára a tudományos könyvkiadás egyik
tekintélyes műhelye lett. És az Akácfa utcában, a kiadó szerkesztőségben egy
kiállítóhelységet alakított, amely az avant garde képzőművészet ismert
galériájává vált. Majd egy életmód váltás során a bölcsészből gazdaember lett,
és közszereplő, politikus személyiség. Ennek az útnak a története olvasható ki a
könyvhétre megjelent kötetének önéletrajzi jellegű, személyiségfejlődését
bemutató esszéinek sorából.
Ezekről az esszéiről írtam
a Magyar Idők 2017. június 10., szombati Lugas mellékletében, a 15. oldalon a
Könyvhét című szemlében.
A cikkre kattintva olvasható
méretet kapunk
Újrakezdett
folytonosság
(L. Simon László esszéi otthonról
és hagyományokról)
Életrajzunk szinte
mindegyik paraméterében különbözünk, mégis, mintha a magam
lelkiismeret-vizsgálatát tartanám ezekben a családi és politikai
esettanulmányokban. Kritikusként a vidéki életformát hangsúlyosan átgondoló
költőként ismertem meg, méltattam, mielőtt még családja valahai életformájának
visszaállítását felelősséggel vállaló, élvezettel gazdálkodó emberré, és a
közösség politikai ügyeinek intézőjeként politikussá vált volna. Ezért a
gazdálkodóért és a politikusért felelősséget vállaló költőnek kisugárzó erejére
kell visszafigyelnem ezekben az esszékben. Ez a költői érzékenység vezette ahhoz
a lényegi felismeréshez, amiért ezt az egész életformát magára vette, amely erős
tartással végzett feladatteljesítő emberré nevelte a valaha bölcsész indíttatású
magánembert.
Ifjúságomban, amikor a
„létező szocializmus” szétszóratással támadott az emberi történelem és
összetartozás sok évezredes rendjére, talán a leglátványosabban játékosnak
feltűnő költőnkre, Weöres Sándorra figyelve döbbentem rá, hogy csak az ősi
hagyományokba kapaszkodó, kétségbeesett összetartozásra vágyók képesek életben
tartani a létezés folyamatosságát. A még majdnem gyermek „Sanyika” döbbenten
kérdezett rá az Öregek című versében, hogy miért marad egyedül az ember, miért
veszíti el élete értelmét akkorra, amikorra éppen hogy be kellene érnie élete
termésének. Pedig csak a teljes értelmű élet lehet a megoldás a történelem
viharaiban vergődő emberiség számára.
Örömmel olvasom a hagyomány
szétszóratása idején született fiatalember eszmélkedő válaszát, aki az öregeket
hallgatva, régi poros dokumentumokat a padlásról lehordva veszi azt a
bátorságot, hogy nem egyedi karrierre vágyik, hanem a hagyományos termelési és
politikai formáknak a megújításával próbál a család és a nemzet alkotóelemeként
felelősen beleépülni az emberiség természetes újjáéledésébe. Nem valamilyen
régi, mára már elavult formációt készül visszaalakítani, hanem a régiek példáját
követve most ő maga akarja megújítani az életkörülményeket. Miként az ősök, a
saját ősei is tették reformerként a maguk idejében. És megírja a születésekor
megszakadt folyamatosság újrakezdését.
Hogy a költő miként érez rá
a mulandóságban megtörtént személyes összeomlásokra, arra legyen itt példa a
Széchenyi-ünnepen „a legnagyobb magyar” millió dokumentuma közül egy kollegiális
jellemzés hangsúlyos kiválasztása. Eötvös döbbenetes írói érzékelésű
megfigyelésére senki sem figyelmeztetett eddig: „Nagy ész, erély, kitartás,
hazaszeretet, a képesség eszmékért feláldozni magát, egyszóval minden, mi nagy
férfiúban szükséges; csak egy hiányzott – az emberszeretet… kétségen kívül ez
volt oka, hogy midőn a sors keze reánk nehezedett – ő öszvetört.” Idézi Eötvös
szinte könyörgő szavait az életrajz írójához: „valóságos nyereségnek tartanám,
ha egypár vonására figyelmeztetne, mely ítéletemet megcáfolja, hogy e nevezetes
férfiút, kit annyira tisztelek, s kinek, mint minden magyar, hálával tartozom,
szerethetném.” Majd összeolvassa záradékul Eötvös és a maga eszményét: „»Éppen
oly embernek, ki életét nagy céloknak szenteli, s kire mindig nagy csalódások
várnak, még több szüksége van a szeretetre, mint másoknak«. A valóságos szerető
közeg, biztonságot, megértést nyújtó család és baráti kör nélkül napjainkban is
lehetetlen hiteles család-, szociális vagy éppen kultúrpolitikát, sőt
nemzetpolitikát folytatni.”
„Mert
az én szívemet is a szerelem láncai kötik össze az anyafölddel... Mert minden
hiúság, önként vállalt munka és szolgálat, minden küszködés, kapott keresztek, a
megérdemelt siker ellenére sem akarok elrohanni az élet mellett, s elrohanni az
élet elől. Nem akarom későn hullatni a könnyeimet.” L. Simon László ezekben az
esszékben a szemünk láttára talál rá élete értelmére: az otthon, a család és
nemzete életébe illeszkedő honpolgár megélhető alakjának megformálására.
(L. Simon
László, Körbejárni a hazát, esszék,
Közép- és Kelet-európai Történelem és
Társadalom Kutatásáért Közalapítvány,
Budapest, 2017, 301 oldal. Ára: 3500 forint)