"Egyedül az erény - írta Széchenyi a Hitel-ben - oka néhány nemzet gigászi felemelkedésének … A keresztény vallás zavaratlan forrásán megtisztult erkölcsi jó ma legegészségesebb alapja a nemzetnek. Hazánk akkor lesz boldog, ha ily felemelkedett nemzeti szellem éleszti földieinket."
MAGYAR
NEMZETI SILENTIUMOT
Megszívelendő, megvalósítandó elképzelés. Békefy Lajos dr. lelki emberhez méltó
és nemzetünk felemelkedését szolgáló gondolattal állt elől. Pünkösdkor különösen
időszerű, bár akármikor megvalósítható a javaslata.
De
haladjunk sorjában.
Egyedül
az erény - írta Széchenyi a Hitel-ben - oka néhány nemzet gigászi
felemelkedésének … A keresztény vallás zavaratlan forrásán megtisztult erkölcsi
jó ma legegészségesebb alapja a nemzetnek. Hazánk akkor lesz boldog, ha ily
felemelkedett nemzeti szellem éleszti földieinket.
Napjainkban azonban erényekről nem szokás beszélni, s a keresztény vallás
visszaszorulóban van Európa szerte. Széchenyi XIX. századi üzenetére rímel
Mindszenty József XX. századi reménye, az egy millió imádkozó magyar. Mindketten
a kereszténységgel kapcsolták össze a nemzet felemelkedését. Az egy millió sok,
de a nemzetnek mégis csak kevesebb, mint tíz százaléka. Ha lesz ennyi imádkozó,
nem féltem a nemzetet, jelentette ki a mártírsorsú bíboros.
Az ország
mai állapotában úgy tűnik, oka volna félteni minket, jövőnket. A református
Békefy Lajos javaslata pont az imádságra vonatkozik. Végig vezeti olvasóit az
imádság sajátos útján. Gondolatmenetét nem gátolják felekezet-közit falak.
Viszont aktuálpolitikai áthallása van annak, hogy kiindulópontja az ókori
Szíria. Ninive neve ma a romba dőlt Moszul. A VII. században élt itt egy Szír
Izsák nevű férfiú. Ninive püspöke volt. Szír-arám nyelven írta műveit, amit
csakhamar lefordítottak etiópra, arabra, görögre és latinra. Ikonábrázolásán nem
véletlenül látjuk a feléje alászálló, galambbal jelképezett Szentlélek
jövetelét. Az ima fontosságáról és értékéről Logos (Ige) című írásában így
fogalmazott: „Mindennek csúcsa az ima, ami soha nem marad abba. Aki eljutott
idáig, az lelki állhatatosságra tett szert. Ha a Szentlélek beköltözik valakibe,
s lakozást vesz benne, akkor az nem tudja abbahagyni az imádkozást, mivel maga a
Lélek esedezik benne szakadatlanul. Akár alszik, akár ébren van, mindig működik
szívében az ima. Étkezhet vagy éppen ihat, pihenhet vagy dolgozhat, az ima
mintegy magától száll föl szívéből Isten felé. Az ima ekkor már nem kötődik
semmiféle meghatározott imaidőhöz, hiszen szakadatlan. Még az álomban is követi
őt, csodálatos rejtélyesen, hiszen a megszabadított ember hallgatása már maga
ima. Gondolatait Isten formálja meg lelkében. Szívének a leghalkabb rezdülése is
olyan, mint az a hang, dallam, amit halkan és titokban énekel a láthatatlan
Úrnak”.
Ezeknek a Szentlélekben élő, Istennek éneklő atyáknak az utódai, mondja Békefy,
a mai üldözöttek, akik az idegen földön emelt sátrakban, mint eleik a római
amfiteátrumban, képesek énekelni Istennek a hit és a remény énekét bármily
borzalmas helyzetben legyenek is.
Az ókori
keresztények példájából meríthetjük a folyamatos imádság igényét. Lám itt a
gyökere Ady szép gondolatának:
Az Isten van valamiként:
Minden Gondolatnak alján.
Békefy
gondolatmenete egy bencés szerzetes, Anselm Grün tanításával folytatódik. A
hallgatás Grün szerint az Istennel és önmagunkkal történő igazi találkozásnak a
lehetőségét nyitja meg előttünk. Kiváltképpen korunk erőteljes teljesítmény,
sikerorientált, ugyanakkor stresszteli mindennapjaiban igen jótékony a
hallgatás, önmagunk elengedése. Nem feltétlenül szükséges mindig Istennel és
Istenhez beszélni, az is lehet boldog lelki pillanat, amikor Isten előtt, régiek
fogalmazásával coram Deo, Isten színe előtt hallgatunk. Ez nem puszta
elhallgatást, beszédhiányt vagy beszédkorlátozást jelent, ami persze önmagában
is nagy érték az éjjel-nappal kommunikáló, harsogó eszközök, decibel gigák
korában. Az értelmetlen, csak mondott szöveg-szennyezett, reklámszennyezett
világban Isten jelenlétének tudatában hallgatni Őelőtte valójában előfeltétele
annak, hogy hallgassunk is Őreá.
Grün
szavainak is van régi, mégpedig ószövetségi gyökere. Habakuk könyvében ezt
olvassuk: Őrhelyemre állok, odaállok a bástyára, figyelek, várva, hogy mit szól
hozzám (az Úr). Válaszolt is nekem az Úr (Habakuk 2,1-2). De tudunk a mennyei
csend, hallgatás fontosságáról is, ami a földi hallgatásnak égi előpéldája.
Erről a Jelenések könyvében ezt olvassuk: Amikor feltörte a hetedik pecsétet,
csend (silentium) lett a mennyben mintegy fél óráig (Jelenések 8,1).
Ilyen
félórák kellenek minden embernek. Nem csak az égieknek, hanem a földieknek és a
földijeimnek is! Istennek, az Úrnak is vannak eszközei ahhoz, hogy célba
juttassa szavát. Ez a csend, illetve az ember aktív Ráhallgatása, és belső
„beszédtér”, hely létesítése az elhallgatás révén. Silentium! Isten Lelke az
életünkbe akkor árad be, ha “kiszáradnak” belső kútjaink, ha folyómederré
leszünk áradó szava, az élő víz előtt. Eközben pedig nem lehet, nincs mit
rejtegetnem Őelőle, legfőképpen Őelőtte. Minél inkább megmutatom Neki belső
kiszáradtságomat, üres kutakhoz hasonló bensőmet, annál gazdagabban árasztja
belém élő vizeit. Ez a csend ereje - ahogyan Grün is fogalmaz.
Fél
óra Isten-csendtől a nemzeti silentiumig! Ezt alulról feltekintő, belülről
Istenre tekintő spiritualitásnak is nevezhetjük. Nagyon fontos hangsúlyváltás,
életvezetési fordulat következett be Grünnél és a reformátoroknál is: a pozitív
erőket nem a negatívumok elleni küzdelemre kell eltékozolni, hanem Isten Lelkére
koncentrálva, Őreá figyelve, Előtte elhallgatva még szaporítani is tudjuk
azokat. Önmagunk és mások javára. Pozitív energiatankolás – mai szóval. De nem
mindegy, milyen „kútnál”! Jézus Krisztus a "töltőállomás": Nála, Igéjénél
Szentlelke által utánatölteni a pozitív gondolatokat, a pozitív érzéseket, amire
Istenre hallgatásunk közben teszünk szert, Igével a kezünkben, szívünkben! Ez
ment meg a misztikus magunkba süppedéstől, a mindent feladó önpusztítástól, a
lekezelő arroganciától, és cinizmustól, ami ma betölti hazánkat is!
Ezért
kellene minden szinten a mennyei tankolás, az a bizonyos félóra,
csendterápia, NEMZETI SILENTIUM! EZ NEMZETI MINIMUM LENNE, A NEMZETI ÖNVIZSGÁLAT
ÉS BŰNBÁNATTARTÁS KEZDETE. A POENITENTIA PUBLICA, A NYILVÁNOS BŰNBÁNATTARTÁS
MEGSZÜLETÉSE. Amit már az 1619. évi gyulafehérvári országgyűlés is ajánlott
Bethlen Gábor frissen megválasztott magyar királynak. Majd a Nyitra vármegyei
Sókon tartott dunántúli református zsinat határozatban foglalt állást
megtartásáról ugyancsak 1619-ben. S amit a kiválóbb nemzetek ma is tartanak. Már
mióta! Városi imanapot vezettek be az üldözött hugenottákért Zürichben 1571-ben,
majd 1796-ban egész Svájcban, Angliában, Dániában és másutt a 17. század során.
És az USA-ban a 18. század közepe óta.
Nálunk, ahol ez nagyon is ránk férne, ebben a tekintetben is nyomasztó a
hallgatás, a csend. Ellentétesen az Isten-csenddel. Micsoda pünkösd lenne, igazi
magyar pünkösd, ha egyre több szívből, felekezetből, templomból felbuzognának a
nyilvános bűnbánattartás tiszta forrásvizei! Nemzettisztítás, nem tisztogatás,
nem is külső mosogatás, „szerecsenfürdetés”, hanem öntisztulás a legtisztább,
legszentebb eszközzel! A nyilvános penitenciával. Hogyan is fogalmazott a
gyulafehérvári országgyűlés 1619. május 5-26. között? „Nagyságodnak mind magát,
mind udvara népét, sőt egész országát confirmálnia kellene az Istentől kívánt
penitentia tartáshoz, s mentől hamarébb lehet, Istennel béküllyünk meg, hogy Ő
Felségénél találjunk alkalmas időbéli segítséget”.
Lám,
a szír pusztai atyák gyönyörű Lélek-fohászai, az erdélyi országgyűlés
Szentlélektől vezetett döntése, Grün mai ihletett gondolatai ilyen fantasztikus
lelki összefüggést mutatnak fel. A Lélek idők, korok, felekezetek, nemzetek
fölötti és közötti csodálatos működésének, tevékeny működésének, a történelem
változó paravánjai mögötti különös szinkronizálásának beszédes jeleiként és
bizonyítékaiként. Érdekes, de szemléletes hasonlatot használ Grün is: “Le kell
szállnunk az őrtoronyból, és barátságosan szólni az ugató kutyákhoz. Be kell
látnunk, minél inkább bezárjuk a kutyákat, annál inkább ugatnak. Ha kezessé
tudjuk tenni őket, akkor jövünk rá, mire vigyáznak olyan elszántan, olykor
mérgesen. És talán még kincset is találunk azon a területen, amire ilyen bőszen
és éberen vigyáznak. Lehet, hogy a bennünk ugató indulatkutyák mögött rejlik
igazi énünk?”. Ennek felfedezéséhez viszont csend, Isten-csend szükségeltetik –
pünkösdi csend, hogy meghalljuk a Lélek olykor csendes szellőként, olykor zúgó
szélként való jelenlétét közöttünk, a népek között, ott fenn és itt lenn! És a
Kárpát-medencében is…
Két nap,
és itt van Pünkösd ünnepe. Nagy szervezett akciót, nemzet méretű közös
silentiumot nem tudunk megszervezni. De ahová eljut a gondolat, ott megfoganhat.
Az imádságos keresztény, vagy ahogy még Pázmány is mondta: keresztyén ember
megpróbálkozhat és nemcsak Pünkösdkor ezzel a hallgatással. Ha megtapasztalja jó
hatásait, terjesztheti a gondolatot. Milyen szép lenne, ha 2020-ig elterjedne és
beépülne az Eucharisztikus kongresszus programjaiba, szentségimádásaiba. A lelki
írók, az ima nagy mesterei jól ismerik ezt az Istenre hallgatást. Békefy Lajos
javaslatának nem a tartalmában van az újszerűsége, hanem abban az igyekezetben,
hogy ne csupán beszéljünk róla, hanem éljünk is vele. És ne csak önző magunkra,
hanem egész szétszaggatott nemzetünkre gondolva.
Végül
tisztázni kellene, ki írta ezt a cikket. Dőlt betűkkel szedtük Békefy Lajos
megfogalmazását, tehát a lényeget tekintve ő a szerző. Idegen tollakkal sem
akarok ékeskedni,
érdemes megnézni az eredeti teljes szöveget.
Van még egy ok, amiért emberi szerzőtlen marad ez az írás: úgy érzem az küldte a
szavakat, Aki ott fú, ahol akar.