"Az angyal mosolyog, változatlan és változhatatlan. Csak éppen egy percre elhagyja kőtestét és felkíséri Annát."
Radnai István
A
NEM-KÉSETT LEVÉL
Rudolf
Steinertől visszahőköltem! Anna még a harangszóra is fel mert ülni! Most, amikor
nem álmában jutott fel a Jákob lajtorjáján, hasít belénk, hogy örök élete van!
Itt a Földön a műveiben, s ott, ahová
igyekszik - óvott minket attól, hogy az indulókat visszarántsuk a magunkhoz a
sárba! Oda már biztosan megérkezett.
A Napok, a Napok című regénye óta figyelemmel
kísértem Jókai Anna munkásságát, talán még hamarább, mintha a Labda került volna
előbb a kezembe és egészen biztosan a novellái.
Szeretem a novellát, munkahelyemre olykor az
egész várost átszelve jutottam el, a hajnali ködben. A végállomáson szálltam
fel, egy kis csalással. Visszafelé utaztam vagy két megállót az egyes busszal.
Kaptam ülőhelyet.
Pont egy novellányi ideig tartott az út. Még
felfurakodtam egy másik - egy tömött járműre, akkor még a lépcsőn is lógtunk -
máris bent voltam a taposómalomban. Munkám lélekölő volt, a két nyelvvizsgám
ellenére papírok és kartonok foglalták le a világomat. Azaz dehogyis! A fejemben
a novellák jártak...
Az angyal már akkor is megjelent, az angyallal
már akkor sem törődött senki, akár a reimsi katedrális kövére szállt le, akár
kő-szívünkbe szeretett volna.
Ezzel fejezzük ki állati lényünket és
megvetésünket minden iránt, ami az emberi szellem nagyságát dicséri.
Mindenki, aki mégis arra jár, a turista, a
koldus, és Hriszto, az alkalmi árus, a dolga után fut, vagy kipipálja, ez a
műemlék is megvolt.
Mária nézi az angyalt - közben kigyullad a
díszkivilágítás - idegesíti a rendíthetetlen mosolygás. Beszélő nevek, mintha
Isten Fiát és az Istenszülőt sem a transzcendentális érdekelné.
Ki ne kapta volna fel a fejét? Ahogy az
Adáshibában Szakonyi, ezzel majdnem egyidőben, Jókai Anna is látleletet vett fel
akkori világunkról.
És hová jutottunk..
De van, valaki, aki megállítja nekünk az időt,
az elfecséreltet. Már akkor mer a forradalomról beszélni, igaz, írói
leleménnyel. Végül a cenzúrázott regény mégis a polcokra került.
Anna őszinte egész életében, amikor, mint
gyermek elmondja vendégnek, hogy édesanyja az imént undoknak nevezte. Egyenesen
megkérdezi a vendégtől, miért jöttél, ha undok vagy?
Anna megkérdezi a rendszertől, miért jött -
lánctalpakon. Őszinteségét rendszer-függetlenül megőrzi.
Aggódik a Haza és a Világ sorsán, imát ír,
amikor értetlenül áll az emberi felejtés jelensége előtt, a 2002-es választások
után.
Annát egyszer meglátogathattam. Ajánlást
kértem tőle, elvittem hozzá a könyveimet. A nevemet már ismerte a lapokból.
Néhány nap múlva a postaládában találtam a levelét.
Pedig súlyos veszteség érte, alig néhány hete
temette el szeretett férjét. Kérdezte is tőlem, ismertem-e? Sajnos csak nemleges
választ adhattam. És akkor mesélni kezdett.
Hosszan elbeszélgettünk, megkínált kávéval.
Ugyan ki lett volna képes arra, hogy fogadjon,
hogy foglalkozzon a kérésemmel. Ki ne zárkózott volna el? De ő Anna volt, Jókai
Anna, az ismert és szeretett író. Anna mindenkin segített, maga mondta, ha ez
nem sikerül, minden jószándéka ellenére, ő elszomorodik!
Nemrég a kezembe került a címe. Tényleg, hová
lett Jókai Anna, aki annyira aktív, akivel mindenütt találkozhatsz, ahol a
kultúra jelen van? Írok neki, gondoltam, de halogattam. Régen írtam postai
levelet, emailt naponta többet is.
Talán éppen akkor került be a kórházba és
hamarosan elvesztettük. Nekem marad a lelkifurdalás, mint szüleim sírjánál,
mennyiszer mulasztottam el a szeretetemet kimutatni.
Az angyal mosolyog, változatlan és
változhatatlan. Csak éppen egy percre elhagyja kőtestét és felkíséri Annát.
Tudjuk, el kell őt engednünk, ne őrizzük
fétisként a tárgyait, könyveit. Éljünk az ő bölcsességéből táplálkozva,
nemcsak kenyérrel él az ember!