Antoni Krauze balladája a szmolenszki katasztrófáról - Kabdebó Lóránt írása
Kabdebó Lóránt
Tények
és víziók közötti egyensúly
(Antoni
Krauze balladája a szmolenszki katasztrófáról)
Magyarországon csak egyszer
mutatták be Antoni Krauze döbbenetesen sodró erejű, mégis az egyensúly
remeklését eltaláló filmjét, a lengyel nemzeti tragédia tizedik évfordulóján, az
Uránia filmszínházban.
Miután nagyhírű rendezőről
van szó, magam is megnéztem alkotását. Bár kétségekkel indultam, és féltem, hogy
a sokféle sugallatos magyarázat egyikével azonosulva fog kapcsolódni, tisztázás
helyett még nagyobb zavart kavarva az emlékezetes tragédia körül. Pláne miután
politikai szenvedélyek is kapcsolódtak, különböző gyanúsítgatások szaporodtak az
évtized során. És ezek az évforduló alkalmával erőteljesen felújultak. A filmről
magáról csak ennyit tudtam:
Smoleńsk - lengyel filmdráma
rendezte: Antoni Krauze
készült: 2016
120 perces film
forgatókönyv: Marcin Wolski,
Tomasz Łysiak, Maciej Pawlicki, Antoni Krauzefőszereplő: Beata Fido
zene: Michał Lorenc
fényképezte: Michał Pakulski
forgalmazza: Kino Świat
A film előtt aztán Jerzy
Snopek, a Lengyel Köztársaság akkoriban újonnan érkezett nagykövete, egyben
irodalomtörténész professzor bevezetőjét magyar származású felesége olvasta fel.
És ez, a kolléga által fogalmazott higgadt, tájékoztatóan elemző hangvételű
szöveg, amely a téma és a film körüli vitákat is pontosan jelezte megnyugtatólag
keltette fel érdeklődésemet:
„2010-ben
általános elismerésnek örvendett és nagy sikert aratott a
Czarny czwartek
(Fekete csütörtök)
című Krauze-film, amely az 1970. december 17-i emlékezetes tengermelléki
eseményeknek a borzalmát mutatja be úgy, ahogy azok valóban megtörténtek. Ebben
a filmben a mester a közelmúlt eseményeinek megalkuvást nem tűrő
igazságkeresőjeként mutatkozik meg. Olyan igazságot tár fel, amely a mai
életünkre is hatással van.
Annak, hogy Antoni Krauze
vállalja ezt a szerepet, még határozottabb, még kifejezőbb bizonyítéka az a
film, amelyet most fogunk látni. A kitűnő rendező több szempontból is
kockázatos, merész és ellentmondást nem tűrő feladatra vállalkozik: megpróbálja
felderíteni az igazságot a szmolenszki tragédia okairól. Olyan sebekhez nyúl,
amelyek még nem gyógyultak be, olyan fóbiákat érint, amelyek még nem
csillapultak. Magára haragította sok régi barátját, hívét és magasztalóját és
sok új ellenséget szerzett magának. De kivívta mindazoknak az elismerését és
tiszteletét, akik nagyra becsülik az olyan embert, az olyan művészt, aki
komolyan áll a dolgokhoz, és kész mindent mérlegre tenni, hogy az áldozatok
emlékének elégtételt szerezzen.”
És folytatásaképpen idézzem
fel a vetítés utáni pillanatokban megrendülten fogalmazott véleményemet is,
amelynek tolmácsolására Kiss Gy. Csaba kollégámat kértem meg, aki a bemutatón
jelen lévő rendező kíséretében tartózkodott. Félrehívtam, és hangsúlyosan
kértem: „Csaba drága, kérlek mondd meg a rendezőnek, hogy csodát teremtett. A
hosszan elnyújtott zárórészben sikerült minden könnyen adódó giccses megoldást
elkerülnie. Minden feltételezést felvillant, csodálatosan kiegyensúlyozottan
megjelenítve úgy, hogy egyik mellett sem kötelezi el végül is a filmet. Az
egyensúly csodáját úgy jeleníti meg, hogy az műalkotássá emeli az
esettanulmánynak induló történetet. Ezért drukkoltam a vetítés alatt, ezt
reméltem. Add át gratulációmat a remekmű alkotójának.”
És most utólag
magyarázatként tegyem hozzá a következőket. Az Arany emlékévben mi magyarok is
újra kell gondoljuk a nagy költő balladáinak világát. Az iskolás „balladai
homály” helyett azt kell tudatosítanunk, hogy Arany János balladái éppen azzal
válnak egyedülálló remekművekké, hogy az elbeszélhető történet mindegyik
variációját a lehető legracionálisabb nyomozó szenvedéllyel végigvezeti, hogy
végül is egyik változat mellett sem elköteleződve, a teljes választékot
megjelenítse a művel ismerkedők előtt. Minden lehetett a történetekben, de semmi
sem bizonyítható. A történet éppen azért válhat műalkotássá, mert általa a
létezés sokesélyes kimenetele, az emberi cselekvés egyszerre eleve elrendelt és
a szabad akaratot is magában hordozó sokértelműségében mutatja meg önmagát.
Krauze filmje hasonlóképpen tudja ezt a balladai létezésmódot felvillantva a
politikai történelem valóságát a maga sokesélyességével felmutatni.
Mert miről is szól ez a
film? Tíz évvel ezelőtt a katyńi tragédiát hivatalosan gyászolni indult a
lengyel állam legfelsőbb vezetése. És ezt a vezetést fejezte le: a leszálláskor
Szmolenszknél elpusztult, felrobbant a repülőgép. Rossz idő volt. De sürgetett a
kötött idő. Az emlékezés méltósága hajtotta a szereplőket. Akik így mártírrá
váltak. Mint Katyńban valaha a lengyel értelmiség színe-java. Az emlékezettek és
az emlékezők tragédiája a nemzet és a világ tudatában azóta egybeolvadt. Ez
utóbbit számtalan variációjú gyanúsítás próbálja „magyarázni”.
A film a dokumentumfilmet
művészi játékfilmmé alakítva készíti a maga esettanulmányát. Minden variációt,
amit a tíz év feltárt vagy feltalált, avagy kitalált, mind pontosan, reális
eseményként feldolgozza. „Sültrealista” módon kezdi, miként azt a magyar
terminológia is jellemezheti. Csakhogy ezek a tendenciák, ezek az
eseménybemutatások egymásnak ellentmondó végkövetkeztetéshez vezetnek. Mindegyik
végigvezetett eseményszál ellentmond a másiknak. A sok ellentmondó esemény
azután ellene mond sorban egymásnak. És mindegyik hihető. Valóságos tények által
hitelesített. Dehát akkor hogy lehet ebből egy valóságos narrációt elbeszélni a
film végére?
Szerencsére a rendező nem
is ezt akarja. Mindegyik esemény-szál felkanyarodik a mitológiába! Mindegyik
lehetett is, de bizonyítottan egyik sem következik. Imigyen születhet meg a
balladás sokértelműség. Aminek létrejöttéért a film utolsó harmadában oly igen
drukkoltam. Mert mindegyik szálat oly kiteljesítve vezeti végig, hogy
kétségbeesve vártam, hogy melyik mellett teszi le a garast. Amit ha megtesz,
vége a filmnek, giccsé válik, politikai reklámmá, „pártos” megalkuvássá. De nem!
Mindegyik szál befejezése előtt elkapja a folytatást, és belevág egy ellentétes
másikba. Így születik meg, csodálatomra a ballada nagyszerű egyensúlya. Melynek
összegezése maga az alkotás: minden lehet, mindegyik okozhatta, esetleg több ok
is válthatta ki a tragédiát. Talán soha sem lehet véglegesen tisztázni. Éppen ez
a tragikus ebben a történetben. Bekövetkezett – ennyi is legyen elég. A
történelem ennyit rögzíthet, ennyire emlékezhetünk, ennyit gyászolhatunk. És
ehhez, mint mindegyik nagy nemzeti tragédiához, minden nép esetében (lásd a mi
Mohácsunkat például!) hozzáalakulnak a személyes értelmezések. Addig él egy nép,
amíg képes ezeket a tragédiákat értelmezni. Mert akkor igyekeznek kiemelni
személyes önmagukat az emberek és egész népek is a tragikus pusztulásból. Katyń
és ez a kegyetlen utójáték együtt vált a lengyelek egyik nagy tragédiájává. Ez
izgat minden egyes lengyelt, és izgatja a nép egészét. Keresi a magyarázatot a
magyarázhatatlan veszteségre. Mert élni akar. Túlélni. Felülírni a tragédiát.
Egy élni akaró, életre szánt nép keresi ebben a filmben a magyarázatot. És nem
egy magyarázat adja erre a megoldást. Hanem az a közös keresés, amely éppen a
tragédia ellenében az élet akaratát, a tragédiák kikerülésének mechanizmusát
vizsgálja. Egy életre készülő nemzet történelemvizsgálatát és önvizsgálatát
teremtette meg Antoni Krauze filmalkotása. A kicsinyes vádaskodások ellenében a
felemelkedés méltósága formálódik ki a balladás zárás során. Ezért vitatták
sokan a filmet, ezért tartom magam remekműnek. Ezzel válaszolhatok a nagykövet
bemutató szövegére. Valódi nagy nemzeti önvizsgálatot vezetett fel a számunkra.
Visszaigazolhatom. Az Arany János balladáin iskolázott magyarok között értő
befogadókra találhat Krauze alkotása.