"Milyen szép lenne, ha az etnikumközi párbeszédben nem sérelmeinket, hanem hibáinkat sorolnánk, természetesen kölcsönösen, ekként eljutva a megbocsátunk és bocsánatot kérünk gondolatához. Erről szól a sepsikőröspataki kopjafa."
Surján László
A
kopjafa tanítása
A
Háromszék független napilap 2017. július 19-én számolt be arról, hogy Trianonra
emlékező kopjafát állítottak Sepsikőröspatakon. A Trianon emlékművek általában a
fájdalmat és a méltánytalanságot szokták ábrázolni. Mivel a kopjafa síremléknek
is tekinthető, valaki akár be is sorolhatná ezt a sepsikőröspataki alkotást is
ebbe a sorba. De a temető nemcsak az elmúlásra, hanem a feltámadásra is
figyelmeztet, a kopjafa felkiáltójele sem az önsajnálatot hirdeti.
Nem
a búsongásról szóltak a kopjafaállításkor az ünnepi szónoklatok sem. Ezek
sorából most kiemelem a Vitézi Rend háromszéki főkapitányának, Kelemen Tibornak
a szavait. A kopjafa szerinte jelkép: múltunkról és hagyományainkról szól, jel a
mának és a jövőnek. A következő nemzedéknek azt üzeni, hogy a Trianonhoz
vezető hibákat még egyszer ne kövessük el.
Bátor és őszinte hang, ami egy évszázaddal Trianon után még mindig hiánycikk. A
méltánytalanság akkora volt, hogy a tanulságok levonásához még nem jutottunk el.
legjobbjaink ugyan hozzákezdtek ehhez, de a szavukat csak nagyon kevesen
hallották meg. Ezért Kelemen főkapitány úr még ma is fehér holló.
Mit
lehet még elkerülnünk, mi jöhet még Trianon után? Ha Trianon legnagyobb átkát és
veszélyét abban látjuk, hogy részekre szabdalta a magyar nemzetet, akkor
egyrészt örömmel és büszkén állapíthatjuk meg, hogy az elszakított magyarság
megőrizte magát a jelennek és a jövendőnek. Másrészt aggodalommal tölthet el a
porladás, amely részben az asszimilációból, részben a kivándorlásból fakad, és
az eredmény akár a kisebbségi létre kényszerített nemzetrészek eltűnése is
lehet. Ekkor válna Trianon teljessé, és ezért kell szembenézni régi hibáinkkal
és követni a régi bölcsességet: hogy úgy cselekedjünk, hogy megmaradhassunk.
Mit
hibáztunk? Nem kell sokat törni a fejünket, szemünkre hányták ezt a velünk
együtt élő népek legjobbjai. A XIX. századi öntudatra ébredő szlovákság egyik
legnagyobb költője, Andrej Sládkovič ezt írta a magyaroknak:
Szeresd a szlávokat,
e népeket;vesszen a gőg, az
úrhatnámság,baráti kéz fogjon
kezet,céljaink egyek
legyenek,igaz legyen a
szabadság.
Gőg,
úrhatnámság – ezt veti Sládkovič a szemünkre, életének abban a szakaszában,
amikor még esze ágában sem volt a magyar állam keretein kívül járni a boldogulás
útját. Később csalódott 1848-ban, és csalódott 1867-ben is. Az Ausztriával
szemben kivívott szabadságot a magyarság nem osztotta meg a Szent Korona többi
népével.
Ha
pedig valaki túlzásnak érezné a gőgre és úrhatnámságra utalást, azt nemcsak az
olyan mondásokra emlékeztetem, hogy „krumpli nem étel, tót nem ember”, hanem
mondok egy másik konkrétumot, már a XX. század elejéről.
Látszólag elkanyarodok most írásom tárgyától, de lentebb kiderül, hogy csak egy
szükséges kitérőről van szó. Nem tanultunk arról, hogy az első világháború
elején az oroszok betörtek Magyarországra. Mindig csak azt tanították, hogy a
világháború végén csapataink mindenütt az ország határain kívül álltak. Pedig
1914-ben a Beszkideknél áttörtek a cár seregei és falvainkban komoly károkat
okoztak. Ezért már 1915-ben megindult az újjáépítés. Az Erdészeti Lapok (az
Országos Erdészeti Egyesület Közlönye) 1915-ben megjelentetett egy cikket Az
elpusztult kárpáti falvak újjáépítése címmel. A cikk arról tudósít, hogy „Az
oroszjárta vidék elpusztult falvainak újraépítése körül serény tevékenység
folyik, amelynek központi vezetését, valamint a foganatosítás lényeges részeit a
földmivelésügyi kormány az államerdészetre bízta. … Az északkeleti vármegyékben
az ellenséges betörések során pusztulást szenvedett lakosság segítése czéljából
a m. kir. földmivelésügyi kormány ügykörében folyamatba tett állami akczió
működése négy vármegyére (Sáros, Zemplén, Ung és Máramaros) terjed. Tevékenysége
egyfelől a nép megélhetésének és a gazdasági élet terén mutatkozó legégetőbb
szükségletek kielégítésének lehetővé tételére és szükségszerű támogatására,
másfelől a hadműveletek során hajléktalanná vált szegénysorsú lakosságnak
új lakóházak létesítésében való segítésére irányul.”
A
munkavégzéshez 3000 orosz hadifoglyot vezényeltek és a rendelkezésre álló állami
forrásokat közadakozással is kiegészítették. Az akció révén nem luxuslakások
épültek. Ma típustervekről beszélnénk, akkor a „normálházak” kifejezést
használták. Kátránypapírral fedett szoba-konyhás épületeket terveztek.
Ugorjunk két évet. 1917-ben Az Est Faluavatás a Kárpátokban címmel
beszámol egy „normálházakkal” újjáépített falu átadási ünnepségéről. „Az
elpusztult házak helyett határozottan jobbat, szebbet kapott a rutén paraszt és
amennyivel jobb, szebb, annyival egészségesebb is, de az építkezés
programjából száműztek minden egészségügyi intézkedést, kísérletet sem tettek
csatornázásra, padlózásra s mindezt azzal a maradi kijelentéssel ütötték el:
- Én ismerem azt a vidéket, azt a népet. Be se megy a jobb házba!
De mennyire bemegy, de mennyire bemenne. A normálház tisztább, lakályosabb, mint
az ő régi háza, hát már más falvakban is kezdi maga a nép utánozni. Az új
intézmény neveli a népet, ezért nem ártott volna több szeretet, nagyobb
nekilendülés.”
Így
füstölög a tudósító, aki nevét is adta a cikkhez: Pásztor Árpád. A falu, ahol az
új házak ünnepélyes átadása történt 1917. június 21-én, Felső-Vízköz. Az 1910-es
népszámláláskor a településen 685 lakos élt, 407 ruszin, 113 német, és 107
magyar. 2011-re a város majd 12 ezerre nőtt, közülük 7860-an szlováknak, 2257-en
ruszinnak vallották magukat, magyarként senki nem jelentkezett.
Eredeti témánkra visszatérve: a ruszinok mélységes lenézése, nagyfokú gőg
kellett ahhoz, hogy a házak erkölcsi elavultságát a nép igénytelenségével
magyarázzák. Mivel a tudósító nem egy konkrét ember szájába adja a kifogásolt
mondatot, általános kormányzati vélekedésnek látszik.
Summa summarum, ha azt akarjuk, márpedig azt akarjuk, hogy a Kárpát-medencében
mindenki megmaradhasson szülőföldjén, származására, anyanyelvére való tekintet
nélkül teljesjogú polgára legyen az országnak, amelyben él, minden itt élő
nemzetet, népcsoportot egyenlően értékesnek és tiszteletre méltónak kell
tekintenünk.
Keressük múltunk hibáit? Ha egy településen a magyarok aránya nem éri el a 16
százalékot sem, és még ma is a szlovákiai ruszinok szellemi központja, nem volt
bölcs a nevét (Felső-) Szvidnyikről Felsővízköznek átnevezni, ahogy történt
1899-ben.
Milyen szép lenne, ha az etnikumközi párbeszédben nem sérelmeinket, hanem
hibáinkat sorolnánk, természetesen kölcsönösen, ekként eljutva a megbocsátunk és
bocsánatot kérünk gondolatához. Erről szól a sepsikőröspataki kopjafa.