"Róka fogta csuka. Tófalvy Éva, aki megtalálta az egykötetes szerzőként ismert Szathmári Sándor fiatalkori regénytrilógiáját, és a rendszerváltás idején sikerült gyorsan megjelentetnie – azt hitte, ennek folyományaként könnyen egy PhD monográfiában tudja az általa megfogalmazott jogos helyét megmutatni a magyar irodalomban. Mint előre jelezte: nem a nagyok, de a jelentős világképet megrajzoló írók sorában. Jól látta." - Kabdebó Lóránt írása.
Kabdebó Lóránt
Fasiszta kommunizmus
(Tófalvy Éva Szathmári-monográfiájáról)
Róka fogta csuka. Tófalvy Éva,
aki megtalálta az egykötetes szerzőként ismert Szathmári Sándor fiatalkori
regénytrilógiáját, és a rendszerváltás idején sikerült gyorsan megjelentetnie –
azt hitte, ennek folyományaként könnyen egy PhD monográfiában tudja az általa
megfogalmazott jogos helyét megmutatni a magyar irodalomban. Mint előre jelezte:
nem a nagyok, de a jelentős világképet megrajzoló írók sorában. Jól látta.
Szerintem, értékét is pontosan-korrekten körülhatározta, de egyelőre PhD
dolgozat még nem sikeredett belőle, ugyanakkor eddigi hosszú munkáját egy
kismonográfiába mentve egy mesterien megalkotott könyvet jelentetett meg az idei
könyvhét idején. Ha nem is iskolásan filológiai és jegyzetelési teljességre
törekedve, de minden mondatáért megbízható és meggyőző filológiai háttérrel
megküzdve. A kis kötetben egyetlen felesleges mondat nem maradt, semmilyen
publicisztikus hangsúlyozás vagy mellébeszélés avagy ismétlés nem íródott le.
Elolvasva a könyvet, mindent tudhatunk Szathmári Sándor író életéről,
gondolkozásáról, irodalmi munkásságáról, amit tudni érdemes és elérhető maradt.
És ráadásul végiggondolta azt a huszadik századi csapdahelyzetet, amelyet József
Attila egyetlen zseniális poétikai oximoronban fogalmazott meg: „fasiszta
kommunizmus”.
A Kazohinia utópikus
látomásának egykötetes szerzőjeként ismert (ismert?) íróról kiderül, hogy a maga
nehéz és becsületes értelmiségi (mérnöki, utóbb pedig íróként eszperantista
írónak álcázva önmagát) élete során végig gondolta a század mindkét
szélsőségének egyként veszélyekkel teljes, kétségbeejtő csapdahelyzeteit.
Fiatalkori trilógiájában, már a harmincas évek elején két gyenge regényben és
egy Tófalvy Éva által remekműnek nevezett harmadik darabban (a Hiába
címmel megnevezett trilógia Jövő című részében) a század jelentős
ellenutópia íróit (Huxley, Koestler, Orwell) megelőzően kimondta mindazt, amit
az elkövetkező évtizedekben mindegyik rendszer idején el kellett rejtenie.
Életveszélyes felfedezésével teljes regényének állandóan elpusztítottnak
nevezett léttelenségével terhelten élte át azoknak a rendszereknek gyilkos és
pusztító korszakait, amelyekről a regényben előre – utópiaszerűen –
kimondta-leírta meglátásait. Dokumentálta azokat a történéseket előre, amiket
utóbb maga is – önmaga igazi arcát elfedve – próbált átélni. Átszenvedni
nézőként, amiről előre tudta, hogy elkerülhetetlen.
És aztán amikor végre elnyugodtak
a véres diktatúrák hullámverései, jött egy megszállottan kutató, aki addig
kereste ezeket a könyveket, amíg egy recski fogoly barátnál meg nem találta, és
nem publikálta. Csakhogy a publikált szövegek nem robbantak akkorát, amekkorát
érdemeltek volna.
Miért? Tófalvy Éva ezt is
pontosan és becsületesen megindokolja. Mert a gondolatok nem váltak – még a
remekműnek nevezett kötetben sem – irodalmi értéket sugárzó szövegekké. A
tényeket pedig megírásuk után mások jobban megírták, világhírre juttatták, az
olvasók pedig maguk is átszenvedték. Ismerték saját életük menetéből. És ezt
Tófalvy Éva könyvéből értettem meg. Az a Szathmári Sándor, aki elsőként gondolta
ki a „fasiszta kommunizmus” oximoront, nem tudta íróként megfogalmazni ennek
súlyos valóságát. Még azzal sem biztathatta magát, hogy a fiatalkori trilógia
egyszer megjelent, csak nem figyeltek fel rá. Mert meg sem jelent. Amikor még
megjelenhetett volna, a pályadíjat és a megjelenést A halászó macska uccája
című Földes Jolán regény érte el. Azt is elfeledték, pedig Illyés Hunok
Párizsban című alkotói és korrajz remekművének halványabb előképeként
valóban többet érdemelne utókorától.
A Hiába. Jövő már csak
akkor jelenhetett meg Tófalvy Éva felfedezése után, amikor már érdektelenné vált
dokumentumként, és irodalmi műként igazán nem tudott katartikus sugárzással
reprezentálni. Ugyanakkor amit végig gondolt benne és általa a szerző, az
tényleg remekmű rangra emelhetné emlékezetünkben. Miként ugyanaz vált az ismert
antiutópiájának, a Kazohiniának is tehertételévé. Tófalvy Éva maga
leírja: a regény eszperantó változata, Kalocsay Kálmán a mű fordítását
kiteljesítő zseniális műfordítónak hála stílusában magasan olvasmányosabb és
sugárzóbb szöveget jelenít meg, mint Szathmári eredeti magyar változata. „A
Kazohinia méltatói, bár a mondandóját valóban másképp értelmezték,
szuperlatívuszokban szóltak róla. Stílusát is nagyon jónak találták, bár ez a
dicséret egyértelműen Kalocsay Kálmánt illetné, akinek a ’javítása’ sokkal több
korrigálásnál: a magyar eredetinél jobb stílusban fordította le a könyvet
eszperantóra.”
És ez ejtette csapdába Tófalvy
Évát. Becsületesen helyet akart keresni számára a magyar és az egyetemes
irodalmi kánonban. Eredménye egy dolgozat kudarca, ugyanakkor egy diadalmas és
példázatos kismonográfia. Egy profi szakember remek alkotása. Minden sorában
igaz ítélkezést is tartalmazó bemutatás. Érdemes alkotás. Az én szememben PhD
értékű kis könyv (hiszen mondatai hátterében fedezetként ott él minden, amit egy
ilyen dolgozat megkíván).
A borítókra kattintva olvasható
méretet kapunk
(Tófalvy Éva: Kazohiniától
Atlantiszig – Szathmári Sándor és utópiái,
AKVILA & PRISCILLA Kiadó, 2017, 196 oldal.
Ára: 2500 forint)