"Újra fel kell fedeznünk az Evangélium tanításának gazdagságát a családról és az emberi létezés végső értelméről. Egy család sem tökéletes valóság, és nincs készen egyszer s mindenkorra, fokozatosan kell kibontakoztatnia szeretőképességét.” - Bíró László püspök úr augusztusi levele.
Hívom
a családokat
Bíró
László püspök levele
HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET
ÉS SZERELMESEKET,
A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS
AZ ÉLET MELLETT ÁLL!
2017.
augusztus
Egy
barátom mesélte: Néhány hónapja történt, hogy felhívott egy volt iskolai
osztálytársam. Már olyan régen voltunk együtt horgászni – kezdte mondókáját –,
nem volna kedved szombat délután kijönni velem a folyópartra? Olyan szép idő
van, és olyan jó veled együtt ott ülni a parton! Meglepődtem. Már régen nem
találkoztunk, lehet, hogy osztálytársam egyedül is ki-kiment horgászni, én
azonban már azt sem tudom, hogy rendben van-e a felszerelésem. Az ilyen közös
horgászások mindig alkalmat adtak arra, hogy valamilyen komoly beszélgetés
alakuljon ki közöttünk. Talán most is van valami, amit szeretne velem
megbeszélni. Egészen más elképzelésem volt a szombat délutánról, de úgy éreztem,
hogy igent kell mondanom. Szívesen veled megyek, válaszoltam. Szombat délután
aztán ott ültünk a folyóparton egymás mellett, csendben dobtuk a vízbe az egyik
horgot a másik után. Éreztem, hogy valamit mondani szeretne, de csak a kapásról,
meg a vízről, a szép délutánról szóltunk általánosságokat. Mintegy háromórai nem
túl sikeres horgászás után azt javasoltam, hogy menjünk fel a parti sörözőbe,
igyunk meg egy korsó jó sört. A sörözőben is jó darabig szótlanul ültünk egymás
mellett, de továbbra is éreztem, hogy osztálytársam nem a horgászásra, vagy a
sörre vágyott, valami kikívánkozik belőle. Még mielőtt elmegyünk – szólalt meg
váratlanul –, hadd mondjam: a múlt héten otthagyott. Egyedül maradtam. Döbbenten
hallgattam. Megértettem, hogy a feleségéről van szó, akit jól ismerünk, jónak,
stabilnak gondoltuk házasságukat. Zavaromban elkezdtem általános igazságokat
mondani, idéztem a katekizmusból a házastársak közötti hűségre vonatkozó
gondolatokat. Ezek biztosan nem illettek az esetükre, ő is eléggé türelmetlenül
hallgatott. Aztán csend lett. A söröző alapzaját végül ő törte meg: imádkozzál
értünk, érte, értem, meg a házasságunkért!
Amikor a
fiatalok az oltárnál kimondják egymásra az IGEN-t, vállalják, hogy napjaik
együtt telnek be, együtt öregszenek meg, hogy bárhogy is alakuljanak a
körülmények, mindhalálig szeretetben hűségesek lesznek egymáshoz. Szilárd
elhatározásuk teszi erőssé házassági köteléküket. Aki nem meri vállalni, hogy
szeretete örökké fog tartani, az egyetlen napig sem tud igazán szeretni, még ha
tudomásul veszi is, hogy a házasság az egész életre szóló kapcsolat. A házaspár
naponta újra és újra megújítja az Úr segítségében bízva ezt a hűség-döntést,
bármi történjék is velük. A házastárs a párja számára az Úr közelségének jele és
eszköze, aki nem hagy bennünket egyedül: "Én veletek vagyok mindennap a világ
végéig" (Mt 28,20). (vö. AL 319)
Csak az
tudja Isten szemével nézni a másik embert, aki a másik személyi méltóságát
feltétel nélkül tiszteletben tartja. Nem azért néz rá tisztelettel és
szeretettel, mert viszont-tiszteletet és szeretetet vár, hanem mert felismeri
benne az Isten-képmást, az Atya végtelen szeretetének tárgyát. A családban is
minden családtag méltó arra, hogy tisztelettel és szeretettel nézzünk rá.
Különösen igaz ez az egymás iránti kölcsönös és örök szeretetre elköteleződött
házaspár esetében. Azzal, hogy az esküvőn egymásra kölcsönösen kimondták az
igen-t, egy olyan útra léptek, amelyen haladva sok akadályba ütközhetnek. A
házasság szentsége nem csak arra készteti a házaspárt, hogy bátran induljon el
ezen a küzdelmes úton, hanem megnyitja számukra a kegyelem bőséges forrását is.
Útjukon saját történetüket valósítják meg, ezért le kell számolniuk az
illúziókkal, a valóságból kell kiindulniuk, abból, hogy egyikük sem tökéletes,
tehát együtt kell növekedniük. A házastársra vetett állandóan kritikus tekintet
– még ha az tréfás formában nyilvánul is meg – jelzi, hogy a felek a házasságot
nem türelemmel, megértéssel és nagylelkűséggel végrehajtandó közös tervként
fogták fel. Ilyenkor a szeretet helyére lassan de biztosan mindennek a
megkérdőjelezése és bírálata, egymás jó és rossz tulajdonságainak számontartása,
majd ultimátumok kiadása, versengő és önigazoló vitákba bonyolódás lép. Ilyen
körülmények között sem egyéni, sem közös érlelődésre nincs mód. Ahelyett, hogy a
házaspár egysége növekedne, mélyül a közöttük húzódó szakadék. (vö. AL 218)
Idézzetek fel rokoni, baráti, vagy ismeretségi körötökből olyan házaspárokat,
akiknél gyakori még ünnepi alkalmakkor is a tréfás-gunyoros csipkelődés! Mit
tapasztaltok, hogyan hat ez a jelen lévő gyerekekre, a kisebb és nagyobb
közösségre? Lehet-e örömet szerezni bírálattal, vitatkozással?
Újra fel
kell fedeznünk az Evangélium tanításának gazdagságát a családról és az emberi
létezés végső értelméről. Egy család sem tökéletes valóság, és nincs készen
egyszer s mindenkorra, fokozatosan kell kibontakoztatnia szeretőképességét. Nem
követelhetünk olyan tökéletességet, szándékbeli tisztaságot és koherenciát a
személyek közötti kapcsolatoktól, amilyet majd csak az örök hazában találhatunk
meg, de nem is mondhatunk kemény ítéletet azok fölött, akik nagyfokú törékenység
állapotában élnek. Arra vagyunk hivatva, hogy mindannyian fáradhatatlanul
haladjunk a magunknál és családunknál nagyobb felé, amit elképzelni sem tudunk.
Tegyük spontán figyelmességünkkel észrevétlenné a másik gyengeségeit,
apróbb-nagyobb hibáit. Virágoztassuk ki a házasságunkban a gyengéd szeretetet,
amely képes a társunkban felébreszteni az örömet: szeretnek engem! (vö. AL 325)
Mindannyiunknak törekednünk kell a tökéletességre, noha azt itt a földi életben
nem érhetjük el. Hogyan tudjátok gyerekeiteket rávezetni arra, hogy a
sikertelenség nem ok a küzdelem feladására? Mi teszi lehetővé, hogy azt kívánjuk
magunktól, házastársunktól, gyerekeinktől, hogy egy olyan cél felé haladjunk, a
felé irányítsuk őket, amit elképzelni sem tudunk?
Hetek
múlva – folytatta barátom elbeszélését –, meghívót kaptam volt osztálytársamtól,
meghívott a harmincadik házassági évfordulójuk alkalmából mondandó hálaadó
szentmisére. A meghívónak nagyon megörültem, de kicsit csodálkoztam a dolgon.
Kiderült, hogy a feleségnél már régebben egy súlyos idegrendszeri betegség
tünetei jelentek meg. Ez a betegség tíz-tizenöt év alatt fokozatosan felőrli a
mozgásszervi és szellemi koordinációt. A feleség ezzel tisztában volt, de a
férjének nem beszélt róla, mert meg akarta kímélni mindenféle izgalomtól és
aggodalomtól. A gyerekeik kirepülése egyébként is olyan helyzetet teremtett,
amelyhez nem tudtak alkalmazkodni. Addig nem értek rá, hogy egymás gondjaival
foglalkozzanak, most meg nem találták meg az új körülményeknek megfelelő
párbeszédmódot és magatartásformákat. Amikor a betegség tünetei fokozódtak, a
feleség úgy döntött, hogy megkíméli férjét, ne kelljen végigszenvednie az ő
betegségét, és elköltözött özvegyasszony nővéréhez vidékre. A férjnek azonban
nem megkönnyebbülést okozott ez a „kímélet”, hanem mély depresszióba esett.
Sokat töprengett azon, hogy felesége miért nem él abban a tudatban, hogy férje
szereti, és mindenre kész érte. Lassan ráébredt, hogy ennek ő maga az oka, ezért
felesége nem hibáztatható. Ő a hibás mindenért, ő nem tudta szeretetét
feleségével éreztetni, szeretetéről ő nem beszélt neki már régóta. Ez a
felismerés elsöpörte a depresszióját, elhatározta, hogy visszaszerezi
mindkettőjük boldogságát. Elutazott felesége nővéréhez egy nagy csokor virággal,
és ünnepélyesen újra megkérte felesége kezét. Így került sor, a harmincadik
házassági évforduló megünneplésére. Omnia vincit amor! – fejezte be elbeszélését
barátom.
Hogyan emlékeztek vissza azokra a szándékokra, amelyekkel szívetekben
házasságkötésetek alkalmával az oltár elé álltatok? Mennyiben sikerült ezeket a
szándékokat valóra váltani?
Bíró
László
az MKPK családreferens
püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
forrás: csaladlevel levelezőlista