"Az utóbbi években sűrűsödtek a hatvanas évektől gyűlő kétségek, kétségbeesések, és ellenükben az élni akarás reménye mellett az értelmes egészre ráérző – vagy legalábbis rákérdező – gondolatok. Hogyan és miért? Ezt éli költészetében személyes sorsáról beszélve Ágh István." - Kabdebó Lóránt írása.
Kabdebó Lóránt
"Jer
Osszián"
(Ágh István kötete
esemény a magyar poézisben)
Fiatalok voltunk. Ágh István a budai Vigadóban
alakított Népművelési Intézet könyvtárosa. A környéken, egy presszóban
találkoztunk. Olvastam gépiratban a Harangszó a tengerészért
című
oratóriumát. Éreztem, remekmű van a kezeim között. És csodálkoztam, hogy más,
nagyobb folyóiratok miért nem csaptak le a műre. „Darabjaiban szívesen közölnék.
De egy fiatal költőtől ilyen hosszú verset egészben egyik sem vállalja”. Én
leközlöm egészben, a Napjainkban. Mert ez csak így élő remek.” Feledy Gyula
utóbb tizenkét rajzot készített hozzá. És csoda történt, a vers körül egy egész
kötet jegecesedett: Rézerdő
címmel. Meghatározóan nagy kötete a magyar
lírának. Egyszerre egy világkorszak váltás, egy emberi bizonytalanná válás,
személyes költői önkeresés és egyben egy egyedi szövegalakítási módozat.
Összeforrva. A létezés csalimeséje. És aki kezében tartotta, a kritikus éppen
akkor mindezt magában hasonlóképpen élte meg. Más életrajzzal, távol a költő
személyiségétől, mégis ráismerve: ebben a kötetben fordul egyet a világ.
Hagyományos sok évezredes folyamatosság szakadt meg, maradt magára az ember, a
világ azóta sem tudja kiheverni ezt a rászakadt bizonytalanságérzetet. A mi
költészetünkben mindezt a Rézerdő
rögzítette a legmagasabb költői megoldás
színvonalán.
Ezóta mindegyik Ágh István-kötetet azzal a
kérdéssel veszem kezembe: talált-e hasonlóan maradandó pillanatra általa Ágh
István a maga értékes, nagyszerű költészetében. És most, 81. születésnapom
reggelén végre elkezdtem olvasni a költő 80 éves korában készült újabb kötetét.
És benne a magam számára megtaláltam a Rézerdőhöz fogható hitelességű magas
költői összegező pillanatot. Ez a kötet éppen erre, a régi kötetre válaszol
vissza. Amire akkor fiatal lelkesedéssel döbbent rá egy kezdő költő, annak
kétségbeejtő eredményére döbben rá, amikor rászakad a öregség, elvesznek mellőle
a fiatalság társai, és marad a világban megszakadt folytonosság magányos
tapasztalata. Most borzong bele mindabba, amit valaha a kétségbeesést feledve
lelkesen felvállalt. Most beérett körülötte. Homér helyett Osszián lett. Amit
valaha változásként érzékelt, abba ma beleborzad. A valahai ifjúság egységben
látott világa ketté szakadt. Még látja az ifjúkor hőskorát is, de versében
felülírja a magára maradt öregkor magányos látomása. Miénk volt a huszadik
század, amiből mára a kétségbeesés tényáradata maradt. Valóban „ködös, homályos”
világával, miként Arany János előre látta már egy századdal korábban. Amikor
Aranyt beéretten ünnepli egy ország, akkor érkezik egy nagy kortárs költő, aki
egy valóban öregkori kötetben mindezt tudatosítja. Aranyhoz méltóan, nem
cinikusan, nem reppelő örömmel, hanem a folyamatosság igényét mégis csak
megtartva. Értelmet keresve az értelmetlenségben. Új hangon úgy, hogy bátyjai
kötődését egyetlen sorral mégis megtartja, Istenhez, hazához kötődve, valami
egészet remélve ebből a magára maradó életrajzból is.
Nem szokásom olvasás végeztével telefont
ragadni. Most is hiába csengettem meg a szerzőt. Pedig szerettem volna közölni
valamit. A Vörösmarty téren a könyvhéten, amikor kezünkbe adta új kötetét, a
szokásos dedikációval, neki is elismételtem a bennem kérdező mondatot: „Van
olyan, mint a Rézerdő?” Nagyot nézett. Most meg akartam magyarázni. Kénytelen
voltam mail-ben küldeni:
Pista! Nem szoktam a szerzőket
zavarni. Hívtalak, nem vetted fel. 81. születésnapomon téged olvastalak.
Nagyon nagy költő lettél. A
Rézerdő valaha az egyik legjelentősebb magyar verskötet. Nemcsak nagy költészet,
de egyéni-egyedi teljesítmény. Egyedülálló arról, az akkori életről a
legmagasabb költészet szintjén.
És most az Elvarázsolt ének a
koronáció! Kétségbeejtő - mégis felemelő. Tisztességes széttekintés, az emlékek
párhuzamos idézésével valami egyedülálló költői megoldás. A múlt is, de a múlt
mai, 80 feletti átértékelése, magunkéváélése. A forradalmi ciklus, a Juhász és
Csoóri vers egyedülálló látomás a mai rémálomról. Juhász szavaira rímelve zárva.
"hazafelé a sorsunkká változott Magyarországon".
A záráskor is reményt ad. Istenben
létező világegyetemet. Pista, köszönöm, reményt ad a legnagyobb
kétségbeesésben.
Nem tudom, meg fogom-e tudni írni.
Szeretném. Végre valaki eseménnyé vált a magyar poézisben. Ritka pillanat. L-t.”
Hamar érkezett válaszából
egyetlen mondatot idézek: „A véleményed nem lep meg, hiszen a Rézerdőtől az
utóbbi köteteimig ismerem, írásban, szóban tudomásomra hoztad. Mégis valahogy ez
a mostani a végleges, mint a bezárult kör, pont az i-n, akárha kőbe vésted
volna, hogy ne lehessen letörölni.”
Az utóbbi években
sűrűsödtek a hatvanas évektől gyűlő kétségek, kétségbeesések, és ellenükben az
élni akarás reménye mellett az értelmes egészre ráérző – vagy legalábbis
rákérdező – gondolatok. Hogyan és miért? Ezt éli költészetében személyes
sorsáról beszélve Ágh István. Ezzel kölcsönözve nekem is válasz lehetőséget
életem felvetődő kérdésére. Az Elvarázsolt ének nemcsak a magyar poézis
eseménye, hanem a 80 éves költő válasza is a 81 éves kritikus mindennapi
vívódásaira. Két öreg ember beszélgetése? Nem csak két öreg ember beszélgetése!
Remélem, nemcsak az én életemben vált eseménnyé, de – mint írtam – a magyar
poézis történelmében is.
