"Balogh Levente, nem minden rosszmájúság nélkül a kisebbségek Kánaánja címmel tüntette ki Romániát. Ebben a Kánaánban alighanem éles támadást váltana ki román oldalról az a kijelentés, hogy a román kormány minden erejét és energiáját latba veti annak érdekében, hogy az ország közel 1,3 millió polgára ne érezhesse magát otthon a saját szülőföldjén, és ne lehessen az ország többségi lakosságával azonos jogú polgára."
Kisebbségek (üldözőinek) Kánaánja
Balogh Levente, nem minden rosszmájúság nélkül a kisebbségek Kánaánja címmel
tüntette ki Romániát. Ebben a Kánaánban alighanem éles támadást váltana ki román
oldalról az a kijelentés, hogy a román kormány minden erejét és energiáját latba
veti annak érdekében, hogy az ország közel 1,3 millió polgára ne érezhesse magát
otthon a saját szülőföldjén, és ne lehessen az ország többségi lakosságával
azonos jogú polgára.
Az
ilyen mondatokra szoktak azzal felelni, hogy ugyan mit akarnak még a magyarok,
vannak iskoláik, még egyetemük is, vannak templomaik, pártjaik, parlamenti és
önkormányzati képviselőik, polgármestereik, minisztereik, államtitkárjaik is, ha
épp úgy fordul a politika. A jogaikat leíró törvényekkel akár Dunát is lehetne
rekeszteni.
Igen ám, de ha a folyórekesztésre azokat a kisebbségi jogszabályokat használnák,
amelyeket meg is tartanak, akkor a képes beszédet folytatva, egy vékonyka
csermelyt sem lehetne elrekeszteni egy pillanatra sem.
Többség és kisebbség viszonya soha nem felhőtlen, s különösen nem az, ha olyan
történelmi körülmények között kényszerültek kisebbségi helyzetbe emberek, mint a
Kárpát-medencében a magyarok 1920 után. De a most folyó próbálkozás, hogy az
európai polgárok kikényszerítsenek az unió döntéshozóiból egy számukra
biztonságot adó, nemzetközileg ellenőrizhető és megmaradásukat garantáló
rendelkezéssorozatot, nemcsak a magyarokat érinti. Úgy tartják, a földrajzi
értelemben vett Európában 100, az unió területén legalább 40 millió ember él
kisebbségben. Létezésük adottság, megmaradásuk része Európa sokszínűségének. A
többségiek kétszínűsége viszont egyrészt hangosan vallja a többszínűség
fontosságát, másrészt néhány országban mindent megtesz, hogy az etnikai
kisebbségiek eltűnjenek a területéről.
Lehet-e népírtásnak nevezni ezt a folyamatot? Általában brutális, az emberi
életet megszüntető folyamatot nevezünk népírtásnak. Az elmúlt száz évben erre is
akadtak régiónkban próbálkozások, nem jártak teljes sikerrel. Az oktatás körüli
fondorlatok, az ipari fejlődéshez kapcsolódó városfejlesztések és sok más
praktika azonban alapjaiban változtatta meg az elmúlt száz évben régiónkban az
etnikai arányokat. Itt a népírtás lágyabb változata.
A
bukaresti kabinet az Európai Unió Bíróságán támadta meg az Európai Bizottságnak
a Minority SafePack európai polgári kezdeményezés bejegyzését rögzítő
határozatát – vagyis jogi eszközökkel próbál elkaszálni egy kisebbségi
jogvédelmi civil kezdeményezést. Mint ismeretes, az Európai Nemzetiségek
Föderatív Uniója (FUEN) által benyújtott kezdeményezés nyomán – amennyiben
sikerül egymillió támogató aláírást összegyűjteni – az Európai Unió elvileg
rákényszeríthető lehet arra, hogy uniós szinten vezessen be kisebbségvédelmi
szabályozásokat. Amit Bukarest a jelek szerint nagyon nem akar. A román
álláspont szerint ugyanis a kisebbségi ügyeket meg kell hagyni tagállami
hatáskörben – mégpedig azért, mert nagyon nem szeretné, ha Brüsszel vagy
bármilyen más hatóság érdemben számon kérhetné Bukaresten az őshonos magyar
közösség jogai elleni sorozatos támadásokat. Románia a kisebbségi ügyeket a
Ceauşescu-érában lefektetett „haladó” hagyomány értelmében kizárólagos
belügyként próbálja beállítani – ami annak fényében, hogy Bukarest számos,
kisebbségvédelemmel kapcsolatos nemzetközi egyezményt aláírt és ratifikált,
meglehetősen furcsa álláspont. Igaz, az azokban foglalt előírások jelentős
részét következetesen nem tartja meg, és amíg nincs hatékony módszer arra, hogy
ezt számon kérjék rajta, addig minden bizonnyal folytatódnak a támadások a
magyar anyanyelvhasználat és a magyar nyelvű oktatás ellen. Amennyiben a
Minority SafePack sikerrel jár, akkor kialakulhatnának a számonkérési
mechanizmusok is, hiszen egy uniós szintű jogszabály be nem tartása
kötelezettségszegési eljárást vonhat maga után. Ezt szeretné Románia elkerülni,
ezért próbál megelőző csapást mérni a magyar közösséggel szembeni román
asszimilációs törekvések megakadályozására alkalmas kezdeményezés ellen. Ami
meglehetősen furcsa hozzáállás egy önmagát a kisebbségek Kánaánjaként beállítani
akaró ország részéről. Ha Romániában valóban modellértékű a kisebbségpolitika,
akkor nincs miért félnie semmiféle nemzetközi ellenőrzéstől. Persze Kisebbségi
Modellértékiában annyira jó a kisebbségek helyzete, hogy például a
legtermészetesebb dolognak számít, ha az ország egyik legnagyobb egyetemének
történész végzettségű rektora uszít a magyarok ellen, amikor egyrészt kijelenti:
nincs helye az országban annak, aki nem akarja megünnepelni a szülőföldje idegen
uralom alá kerülését. Másrészt azon ügyködik, hogy „történelmi érvekkel”
indokolja az indokolhatatlant, vagyis azt, miért nem tartja be a román állam az
1918-as gyulafehérvári nyilatkozatban a leendő kisebbségi közösségeknek az
önrendelkezés témájában tett ígéreteket.
A
magyar jogkövetelések elleni alattomos román küzdelem egy másik frontján is
szintet léptek. A magyar igények lejáratását már évek óta annak a hazug
propagandának a sulykolásával próbálják elérni, hogy a magyar többségű megyékben
„elnyomják” a románokat, sőt elüldözik őket onnan. Az ezen propaganda fő
helyszínének számító marosfői nyári egyetem résztvevői immár nem csupán a vélt
elnyomás ellen kérnek védelmet, de záró nyilatkozatukban olyan ügyekbe is
beleszólnak, amelyekhez semmi közük: a magyar intézményektől, egyházaktól és
magánszemélyektől a trianoni diktátumot követően, illetve a kommunizmus idején
elorzott, majd 1989 után visszaszolgáltatott ingatlanok újraállamosítását
követelik. Vagyis miközben a saját „kisebbségi jogaik” védelmezését kérik a
román kormánytól, azt követelik, hogy semmizzenek ki jogos tulajdonából egy
igazi nemzeti kisebbséget.
A
küzdelem tehát több fronton zajlik, és a siker többek között attól is függ, hogy
a románok vagy a magyarok megítélése jobb az illetékes nemzetközi fórumokon.
Ennek fényében érthető Teodor Meleșcanu román külügyminiszter váratlan
bejelentése, miszerint Románia hajlandó közel kétezer menekültet befogadni.
Hiszen ezzel jobb pozíciót harcolhat ki magának a migrációs válsággal szemben
következetesen tehetetlennek mutatkozó, és tehetetlenségét pótcselekvéssel, a
bevándorlók kvóta szerinti szétosztásával leplezni akaró uniós bürokrácia
berkeiben, mint a kvótákat elutasító Magyarország. Mert mit számít plusz kétezer
muzulmán migráns, amikor egyrészt Romániába jóformán a kutya sem akar jönni,
másrészt, ha mégis összejön ez a szám, még mindig megéri befogadni őket, ha
ezáltal Brüsszel szemében a magyar anyanyelvhasználatot, feliratokat és
jelképeket üldöző, magyar oktatási intézményeket vegzáló Bukarest számít majd
„jófiúnak” a mindig renitenskedő magyarokkal szemben?
(Ez
az írás plágium volna, ha nem vallanám be a forrást, amelynek szövegébe fűztem a
magam gondolatait:
https://kronika.ro/velemeny/amikor-a-kisebbsegek-kanaanja-raront-a-kisebbsegi-jogokra)
[Surján László]