"Megtörtént, amit tudtunk, hogy meg fog történni. Elment. Dr. Péter Margaretta nincs már. Őrzöm utolsó mosolyát, utolsó szavait júniusból, mikor odasúgta: aztán hívjál vasárnaponként. Hívtam. Akkor beszéltünk utoljára. Érződött a hangján: elég volt. dnak legyen meg az értelme, ragadj meg minden lehetőséget, és élvezd a jelen pillanatot."
Pálmai Tamás
Margó
margója
Megtörtént, amit tudtunk, hogy meg fog történni. Elment. Dr. Péter Margaretta
nincs már. Őrzöm utolsó mosolyát, utolsó szavait júniusból, mikor odasúgta:
aztán hívjál vasárnaponként. Hívtam. Akkor beszéltünk utoljára. Érződött a
hangján: elég volt. Szédelegve, a szavakat keresve, de sütötte épp a híres
pizzáját, mert otthon vannak a gyermekek. Otthon voltak, vannak, mert mindenki
érezte: most ezt kell tenni. Így együtt volt a család az utolsó percekben és
kézben volt a kéz. Így kellett, hogy megtörténjen, annak, ami elkerülhetetlen,
ha már megszülettünk.
Gyermekkori barátom, akivel felnőttem, játszottam, zenéltem a magnók és bakelit
lemezek hőskorában, akivel együtt éltem meg az első szerelmek szépségesen nehéz
korszakát most egyedül maradt. Társ nélkül, mint egyetemi közös barátunk, a
drusza Laci. Társ nélkül, de nem barátok nélkül. Mert az igazi barátság a
megismerkedéstől a halálig tart. S tán a síron túl is, mint az igazi szerelmek.
Mint a Lacié és a Margóé volt.
Laciért sokat izgultunk. Először a szeme miatt, hisz közös kedvtelésünk, a
teniszezés alatt retináját sértette a labda. Hősiesen tűrve a mozdulatlan
fekvést meggyógyult. Aztán jöttek a felvételik, és szurkolásunk sikert szült:
bent volt az orvosin. Aztán drukkoltunk, hogy Iasi-ból Marosvásárhelyre
kerüljön. Ez is összejött. Végül féltettük, nehogy kihasználják jóhiszeműségét,
jóságát a haszonlesőbb leányzók. Ekkor jött Margó. A maga természetességével,
igazi szívjóságával, derűjével, vidámságával, humorával és „lecsapott Piculára”.
Mikor még csak a nevét hallottuk, féltünk, mi sül ki a dologból, de ahogy
megismertük elszállt minden aggodalmunk. Tudtuk, jó kezekben lesz a barátunk, és
ebben nem is csalódtunk. Esküvőjük feledhetetlen maradt. Nem csak a szép
mulatság, hanem a bizakodás, az optimizmus ragadt meg akkor mindenkit. Bár cudar
időszakot éltünk, mégis, ők ketten a mosolygó jövő voltak mindannyiunk számára.
S ez vezérelte Margót abban a hivatásban is, amit választott: a gyermekek
gyógyításában. Karrierje vége felé is, mikor osztályvezető lett, s mielőtt korai
nyugdíjba kergette volna a betegség, megfeszítve dolgozott. Mert olyan főnök
volt, aki többet ügyelt mindenkinél, s nem a pénzért. Szeretett kollegáit
kímélte.
Mikor
kiderült a baj, halált megvetve, tanítani való módón, kéz a kézben Lacival
mentek szembe az ellenséggel. Amit ezen évek (!!!) alatt felmutattak, az maga
volt a csoda. Ha közös barátunkkal, Gábellel beszéltünk róluk, csak így
emlegettük: a csodapár. Szenvedésről szavukat nem hallottuk, ha telefonáltunk, s
kérdeztük, hogy vagytok, kizárólag azt mondták: jól! Kemoterápia, paróka,
kórház, kezelések, mintha nem is léteznének. Csak a derű, a reménykedés, a
csodálatosan szép élet párként, a barátok, a kirándulások, a gyermekek
hazavárása. Csak erről beszélt, erről szólt az életük. Kereszteltek nálunk, s mi
náluk. Keresztkomák volnánk tehát. Az én gyermekemnek meg példaképek.
Kedves Margó! Most este van. Temetésed előestéje, mikor e sorokat írom. Holnap
találkozunk. S aztán majd ismét, mikor mi is utánad megyünk. Lacid, Piculád
marad még. Őt nem engedjük most veled. Kevés az orvos Erdélyben, s még kevesebb
a magyar. Rá még szükség van, ha már Gábel is, én is eljöttünk. Ő akkor is
maradt, most is ezt teszi. Mert ő ilyen. Bár Laci a keresztneve, de nála a
vezetéknév a döntő: Péter, mint a szikla. S akár a Vándor Székely köve, mindig
csak marad, hogy sose feledjük, és mindig megtaláljuk, hol is a haza.
Isten
nyugtasson békében, kedves Margó. Téged meg őrizzen meg, kedves Laci,
gyermekeiddel együtt. Holnap veled is találkozunk.
Margó
margóján ennyit ma. A margó betelt.