Jövőre lesz 55 éve, hogy megjelent XXIII. János pápa Pacem in terris kezdetű enciklikája. Fél évszázados nehezen menthető mulasztás, hogy a világ máig nem fogadta meg a benne lévő tanítást. Hogy mennyivel előrébb tarthatna az emberiség, azt most a kisebbségi kérdésről és a bevándorló, menekültekről mondottak ismertetésével bizonyítom.
Surján László
Mi mindig mindenről elkésünk
Jövőre lesz 55 éve, hogy megjelent XXIII. János pápa Pacem in terris kezdetű
enciklikája. Fél évszázados nehezen menthető mulasztás, hogy a világ máig nem
fogadta meg a benne lévő tanítást. Hogy mennyivel előrébb tarthatna az
emberiség, azt most a kisebbségi kérdésről és a bevándorló, menekültekről
mondottak ismertetésével bizonyítom.
A
pápa hivatkozik arra a XIX. századi jelenségre, miszerint
az egyazon
etnikumhoz tartozó emberek nemzetté akarnak egyesülni, saját országot kívánnak
maguknak.
Mivel ez sok okból kifolyólag nem mindig lehetséges, ebből származik az, hogy
gyakran nemzeti kisebbségek más nemzetek határai közt élnek.
Régiónkban Trianon több nemzet számára lehetővé tette ezt az egyesülést,
országalapítást, sajnos épp a magyar nemzet szétdarabolása árán. XXIII. János
látta az ilyen helyzetek veszélyét és megoldásként a kisebbségbe kényszerülők
fokozott védelmét sürgette. Kimondta, hogy amit e népek ellen tesznek nemzeti
életüknek vagy gyarapodásuknak megakadályozására, az súlyosan sérti az
igazságosságot; és ez még inkább vonatkozik arra, hogyha gonosz módon ennek a
nemzetnek a kiirtására törekednek. Az igazságosság parancsának az felel
meg, ha az állam vezetői a kisebbségi polgároknak hathatós segítséget nyújtanak
az emberi feltételek kialakításához; ez vonatkozik nyelvükre, kultúrájukra és
gazdasági helyzetükre is. Erre már XII Pius pápa is felhívta a figyelmet
1941 karácsonyán mondott rádióbeszédében.
Az
éremnek van másik oldala is. A kisebbségek, akár a dolog állapota miatt,
melyet nehezen tűrnek, akár az elmúlt idők eseményei miatt nem ritkán hajlamosak
arra, hogy nemzetük sajátosságaira a kelleténél rátartibbak legyenek. Ez a
megállapítás bizony ránk is jellemző. Már a kezdet kezdetén, a békedelegáció is
hivatkozott arra, hogy az elképzelt utódállamoknak nincs közigazgatásra képzett,
a feladat ellátására alkalmas emberanyaga. Amikor Németh László felhívta a
figyelmet arra, hogy a magyar középosztálynak van mit tanulnia a romántól,
románbérencnek, hazaárulónak bélyegezték. A gőgös elzárkózás helyett XXIII.
János mást javasol. Szerinte a józan ész azt kívánja, hogy a kisebbségi
sorsban élők ismerjék fel, hogy a helyzet előnyökkel is jár. A velük született
tehetségeik és szellemük kialakítására nem csekély hatással lehetnek a más
műveltséggel rendelkező polgárok mindennapi szokásai. Azok az erények, amelyek a
másik nemzet sajátjai, lassanként az ő vérükké változhatnak. Mivel a pápa
korábban világosan kiállt a kisebbség önazonosságának megőrzése mellett, sőt a
többségi államtól ennek elősegítését követelte, egyértelmű, hogy az ilyen
hatásokat nem asszimilációs célból tartja fontosnak. Rámutat viszont arra, hogy
ez a gazdagodás elzárkózva nem, csak akkor történik meg, ha kisebbségi
állapotban élő polgárok a körülvevő népekkel közösségbe lépnek, ezeknek
szokásait és intézményeit magukévá tenni igyekeznek. Ha azonban a viszályt
keresik, - folytatja az enciklika - ebből számtalan baj származik és
megakadályozza a nemzetek polgári fellendülését. A Charta XXI megbékélési
mozgalom ezért keresi az egymás mellett (ellen) élés helyett az
együttélés/együttműködés útját.
Különös és a mai helyzet fényében megdöbbentő, hogy XXIII. János milyen mélyen
belelátott a világban zajló folyamatokba. Észlelte az esélyek elképesztő
egyenlőtlenségét és elvárta a szolidaritást:
Mindenki előtt jól tudott dolog, hogy a föld egyes helyein különbség van a
művelendő földek nagysága és lakosainak száma közt; másutt a talaj gazdagsága és
a föld művelésére szolgáló eszközök közt; és ezért szükséges, hogy a nemzetek
együttműködjenek, elősegítve az áruk, a tőke és az emberek szabad áramlását.
A
megoldást pedig abban látta, hogy amennyire lehetséges, a tőke keresse a
munkát és nem pedig a munka a tőkét. Ekkor ugyanis a legtöbb polgárnak meglesz a
lehetősége a családi vagyont gyarapítani anélkül, hogy elhagyni kényszerülne a
szülőföldet és lelkének nagy bánatára más helyet kelljen keresnie, ahol új
körülmények közé kerül és más polgárokkal kénytelen felvenni új szokások alapján
a kapcsolatokat.
Mondjuk a költővel: Szívet cseréljen, ki hazát cserél. A pápa sem a párhuzamos
társadalomépítés mellett szólt. A menekültek gondját-baját úgy kell magunkra
vennünk, hogy élhető életet élhessenek a szülőföldjükön.
A
világ sajnos mintha magyarrá lett volna. Magára veheti Ady keserű szavait: mi
mindig mindenről elkésünk…